Elég régi a mai mese témája : mindjárt a legutóbbi bejegyzést követő napon születtek a képek, amiket most meg akarok mutatni nektek. Nagy kedvem lett volna hozzá frissiben, de úgy voltam vele, hogy csúf méltánytalanság lenne Csuvikával szemben, ha rögtön másnap lelőném a születésnapját egy újabb mesével. Később meg úgy alakult, hogy se hangulatom,  sem időm nem volt a bloggal hosszasabban foglalkozni. Így most öt nappal később értesültök róla, micsoda szorgos kis ezermester az én Csivi madaram. Mintha nem is kislány lenne... Elveszett benne egy komplett szerelőbrigád, folyton fúr-farag és tevékenykedik.

 

Végre (vagy ismét) fölfedezte Őnagysága az emeletes hintát, ami teljesen úgy él bennem, hogy “hivatalosan” is az övé, pedig nem : Csuvi kapta februárban, a hazajövetele másfeledik évfordulójára. Azóta régen hintát cseréltek a picinyeim, mert ezt az emeletest szinte csak Csivike nyúzza, az ő kötélhintáját viszont rég kisajátította Csuvi Gyerek, hiszen azon van az imádott bojtja, ami nélkül már létezni se tud. Így aztán mindenkinek megvan a kedvenc és féltve őrzött hintája, még ha a Mami nem is találta el, hogy melyiket kinek kell címezni.

 

Lényeg a lényeg : azon a bizonyos délelőttön nagyon el voltam foglalva valamivel itt a gépnél, és egyszer csak arra kaptam föl a fejemet, hogy ismeretlen kaparászás hangjait hallom a mászóka felől. Minden ágacska másféle hangot ad, ha pusztítják a szorgos csőröcskék, és most olyat hallottam, amihez eddig még nem szokott hozzá a fülem. De nem ám ! Ugyanis korábban sose lett ennyire alapos munkába véve a jó kis baboshegyi bodza, amiből az emeletes hintácska készült. Az egyik kedves blogos ismerősünktől kaptunk néhány bodzaágat még valamikor karácsony előtt, neki van kiskertje Baboshegyen, valahol Bicske környékén. Kicsit sokáig kellett ugyan várni, de biztos voltam benne, hogy ha egyszer fölfedezik, imádni fogják a madárkáim a bodza-hintájukat. Így is lett – bár Csivikémre valahogy részletekben tör rá a lelkesedés (Csuvicsek sokkal hűségesebb a “saját” hintájához) : előfordult már máskor is, hogy nagy elánnal vetette magát az emeletes hintára, munkálkodott rajta órákig, mint aki soha nem is akar többé semmi mással játszani – aztán a lelkesedés véget is ért egyik pillanatról a másikra, ugyanolyan váratlanul, mint ahogyan elkezdődött. Csivike hosszú hetekig felé se nézett az egyszer már fölavatott, imádott hintájának. Most se láttam őt arra járni azóta se, pedig figyelem napok óta, hogy mikor kezdi leszórni nekem az újabb takarítani valót.

 

Szerencsére pont mostanában döntöttem úgy (talán két vagy három hete), hogy a mászóka csomagolópapír-szőnyeget kap, mert hiába volt guszta és tetszetős (több szempontból praktikus) megoldás az eddigi nejlon lepedő, az bizony nem védte meg a padlót a mászókán kívülre potyogó forgácstól, tollaktól és egyéb produktumoktól, én meg már nagyon utáltam, hogy mindig recseg valami a talpam alatt, ha arra járok. A csomagolópapír remekül bevált : semmi piszok nem kerül a padlóra, könnyebb a takarítás. Főleg a Nagy Bodzakopasztás után áldottam az eszemet, hogy pont időben cseréltem papírra a nejlont : hogy mit produkált néhány óra alatt az én szorgos kis tündérem, azt egyszerűen el se tudhatjátok képzelni ! Nem lopja a napot a drágám, annyi szent ! Ha egyszer munkára (leginkább rombolásra) adja a fejét, akkor aztán jaj annak, amit ő kinézett magának ! Csodálom is, hogy a hinta ágacskái még nem lettek elpusztítva teljesen – de ez nyilván csak idő kérdése. Egyelőre nem bírnék örülni a jelenleginél nagyobb lelkesedésnek, mert nincsenek már megfelelő vastagságú ágaim, amiből pótolhatnám a hiányt, ha Csivike netán megenné az emeleteket.

 

Nagy örömmel állapítottam meg egyébként, hogy a májusi mászóka-zuhanyozásnál végre sikerült úgy elrendeznem az ülőbotokat és a játékokat, hogy alig keletkezik takarítanivalóm a botocskákon, pont oda kerülnek a pottyantmányok, ahova valók : a szegény csomagolópapírra. Igyekszem majd legközelebb a fényképekről puskázni, hogy lehetőleg oda tegyek vissza mindent, ahol most van – bár ilyen eddig talán még sose volt. A mászóka mosdatásában pont az a jó (más jó nincs is benne), hogy utána kedvem szerint rakosgathatom ide-oda az alkatrészeit. De ilyen jó elrendezést nemigen találok ki még egyszer – vagy legalábbis eddig még sose sikerült ilyen tökéletesre.

 

A héten borzasztó sokat szenvedtünk a nagy melegtől, úgyhogy valamelyik este meg is szavaztam a picikéknek a nyárias alvást : nem terítettem rájuk még az egy szál, viszonylag vékony lepedőt sem, csak a jó kis halacskás fürdőlepedőt akasztottam föl a számítógép és a kalitka közé, hogy azért a monitor takaró nélkül se világítson rájuk. (Nem pont rájuk világít, de azért így is zavaró.) Szegénykéim nagyon odavoltak, nem értették, mi ez az új módi, mert tavaly nyár óta már elfelejtették, hogy a nagy hőségben így szoktak aludni. Most is mindössze két éjszakát töltöttek a firhang mögött, és a másodikon már talán fáztak is egy kicsit – mert persze mondanom sem kell, hogy mire végre elszántam magam a változtatásra, addigra már igazában késő volt, véget ért a döglesztő meleg. (Legalábbis éjszakára.) Tegnap este már megint rájuk terítettem a zöld lepedőt, mert éjfél után alig húsz fokot mutatott a kinti hőmérő, hajnalra meg nyilván annyi se volt. De legalább szokták már egy picit a nyári alvásrendet. Bizonyára lesz még számtalan fullasztó éjszakánk, amit a függöny mögött fognak tölteni.

 

Csuvika megváltozott viselkedését sajnos elkiabáltam az előző bejegyzésben : nem tudom, mitől függ az éppen aktuális állapota, de sajnos tény, hogy tegnap este megint kezdődött nála a menetrend szerinti őrület : ugyanúgy dobálta a fejecskéjét a rácsokon, mint egy-két hónappal ezelőtt, és bizony a bojtocska is gyötörve van megint éjjel-nappal. Pedig már vagy-két három hete béke volt és nyugalom. Hogy mitől őrült meg ismét szegény kis bolondom, arról egyszerűen fogalmam sincs.

*

*

(2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :

*