Nagy fába vágtam a fejszémet (talán túlságosan is nagyba) : végre nekiduráltam magam, hogy újra elérhetővé tegyem számotokra életem főművét, a BABAGÁJ-BLOG-ot. Mint tudjátok, azt is szegény FREEBLOG-on vezettem, ahogy ennek a jelenlegi blogomnak az elődjét, a CSICSU CSALÁD-ot is – és persze eltűnt örökre a nyilvánosság elől, több tízezer másik bloggal együtt, amikor se szó, se beszéd, minden indoklás és magyarázat nélkül megszűnt a jó öreg FREEBLOG. Hogy ez lesz a vége, azt persze jó ideje sejtettük mindnyájan a kisebb-nagyobb jelekből : menekült is mindenki, amerre látott, vitte a blogját más szolgáltatókhoz, amíg még nem volt késő. A nagy hurcolkodást én az esélytelenek nyugalmával szemléltem : mindkét blogom tele volt képekkel és filmekkel (ahogy ez a jelenlegi is), márpedig a képekkel nem tud mit kezdeni az export, hiába lett volna ilyen lehetőség az átmentésre. Képek nélkül az én blogjaim mit sem érnek – arról meg szó se lehetett, hogy tízezernyi képet egyenként bevarázsoljak a helyére, valami új portálon. Maradt a megsemmisülés – és mellé a remény, hogy egyszer majd csak sikerül rávennem magam valamiféle megosztásra, hisz megvan minden bejegyzésem WORD-ben.
A CSICSU-meséket már rég olvashatta mindenki, akit érdekelt Csivikém “előző élete” – de hát azt közkinccsé tenni nem volt túl nagy durranás, hisz szegény Csipi halála után talán tíz hónapja maradt még a szintén haldokló FREEBLOG-nak : ennyi idő alatt nem született olyan sok bejegyzés a CSICSU blogban, hogy ne lehetett volna viszonylag gyorsan megoszthatóvá alakítani az egészet. A BABAGÁJ- BLOG viszont közel hat év, kilencszázhét mese – és azt a kilencszázhetet mind egyenként kell most megoszthatóvá varázsolnom. Az eredeti szövegek webes formában, teljes képernyős szélességben, lefelé végig görgethető állapotban vannak mentve – a megosztás ellenben így nem, csak nyomtatási elrendezésben lehetséges, elég keskeny margók között, oldalakra tagolva. Még ha nem is csinálok túl nagy faxnit a külalakból, az átalakítás embertelen munka, hisz egymásra (meg a szövegre) csúszva, össze-vissza dobálva mégsem hagyhatom a képeket. Némelyik mese pár perc alatt hagyja magát átrendezni, de ma például olyanokat fogtam ki sorban, hogy több mint két órámba telt három bejegyzés rendbehozatala. Biztos lesz még ilyen...*
Úgyhogy csak elvagyok... Pár napja kezdtem, és mára már olvasható az első hat hónapunk. Alvás, evés, vásárlás, házimunka és hasonló fölösleges dolgok mind kimaradtak az utóbbi napokból : a madárkákat igyekszem ellátni rendesen, de amúgy éjjel-nappal ki se látszom a szerkesztő és megosztó oldalakból. Pedig most már korlátok közé szorítottam magam, mert az első két nap nagy nekibuzdulásába szinte belebetegedtem. Most az a szabály, hogy egy nap egy hónapnyinál több mesét nem szabad elérhetővé tennem – és muszáj is lesz tartani magam ehhez, ha még élve szeretnék (majd egyszer, valaha) a végére jutni.
Hogy nagy munka elébe nézek, azt tudtam addig is, míg bele nem vágtam – ám arra nem számítottam (vagy legalábbis nem eléggé), hogy ebben a blog-fölélesztésben nem csak a hátam, szemem, fenekem lesz kitéve jó nagy megterhelésnek, sőt nem is ezekkel lesz a legnagyobb bajom, hanem a lelkemmel (ha van nekem olyan). Sejtettem, hogy nem lesz könnyű újraélni a régi szép időket – a valóságban azonban még sokkal nehezebb, mint amilyennek elképzeltem. Máris kissé eszement állapotba kerültem, pedig még csak az elején vagyok, a viszonylag örömös, gondtalan időknél : meg kellett állapítanom, hogy Csipike és Csupika százszor és ezerszer valóságosabbak a számomra, mint szegény jelenlegi madárkáim, akikre időnként rácsodálkozom, hogy hogyan kerültek ide, miért nem az IGAZIAKAT látom a helyükön. Aztán persze mardos a lelkiismeret, és nem győzöm kényeztetni őket – csak nem nagyon hagyják magukat, mert ők élik a saját kis életüket, és belőlem fele annyit sem igényelnek, mint annak idején Csipike és Csupika. Eddig is éreztem, de most, a régi meséket újraolvasva, még inkább igazolva látom, hogy szegény kicsi gazfickóim nyomukba sem érnek Nagy Elődeiknek, még az árnyékuknak is haloványak – bár persze én is csak elmosódott árnyéka vagyok annak, aki hat-nyolc éve voltam. Közben ostorozom magam, hogy egyszer ezek a madárkák is emlékké válnak (ha nem ők élnek túl engem), és akkor majd verhetem a fejem a falba, hogy amíg itt voltak, nem becsültem meg őket eléggé. Szóval ez egy kissé tudathasadásos állapot, amit a régi blog csak fölerősít. Mégis szeretném újra hozzáférhetővé tenni, mert ha meggondolom, ez az egyetlen dolog, amit föl tudok mutatni hosszú életem eredményeként, és amire itt- ott büszke is lehetek : a BABAGÁJ-BLOG. Az én édes-drága, papagájos mesekönyvem.
Magam is elméláztam azon, hogy (ilyen sok idő után) miért pont most éreztem szükségét a régi mesék fölélesztésének – és arra jutottam, hogy alighanem Csipikém közelgő szülinapja adta meg a szükséges lendületet a nekiveselkedéshez. A pontos születési dátumát nem tudom, de kéthónaposnak hoztuk el őt a tenyésztőjétől, október huszadikán. Így magától adódott az ötlet, hogy a szülinapja augusztus 20-ra essen, az legalább úgyis ünnep, könnyű megjegyezni. (Eredetileg Csupika szülinapját is ekkor tartottuk, de valójában ő pár héttel fiatalabb lehetett Csipinél, így később ezen változtattam.) Úgyhogy a picikéim halála óta az augusztus sem igen tartozik a kedvenc hónapjaim közé. Csipike holnap lenne nyolc éves, annak pedig szintén holnap lesz két éve, hogy a születésnapjára megkapta maga mellé Csupikát a sírjába, hogy ott se legyen soha egyedül, és együtt maradjanak most már mindörökre. Ennek a szomorú születésnapnak is köze lehetett hozzá, hogy épp most jutott eszembe visszalátogatni az elmúlt életünkbe.
Hátborzongató egyébként, hogy mennyire keveredik a blog meg a valóság (és ez nem elmebaj, hanem képekkel igazolható tény) : épp az éjjel nyavalyogtam, hogy olyan rész következik a régi blogunkban, amit nem szívesen élek újra, hisz 2007 tavaszán és nyarán mást se csináltam, csak temettem, mert sorban pusztultak el az erkélyeimen a tündérinél tündéribb kisgalambok – és erre ma mi történt ? Azt kellett látnom délben, hogy Irinyó és Pirinyó fészkébe bevackolta magát egy újabb Tubianyu. Augusztusban !!! Amikor egy rendes galambnak már eszébe se jut fészkelni ! Isten bocsássa meg nekem : nagyon csúnyácska szegény pára, hatalmas, kövér galamb – tulajdonképpen nem is voltam benne biztos, hogy kotlani készül a jó kis fészekben, vagy meghalni jött ide. De megvolt még vacsoraidőben is (ha ugyan őt láttam akkor is – majd a fényképekről kiderül), hát remélhetőleg tojni készül, nem halni. Sőt lehet, hogy már tojt is, mert az eleség láttán se mozdult ki a fészekből. (Igaz, ha esetleg haldoklik, az is oka lehet a láda rendíthetetlen őrzésének. De nem tűnik annyira elesettnek.) Úgyhogy kezdődik minden elölről, ha igaz – pedig erre most már valahogy kicsit se vágytam. A régi blogomban meg épp most jönnek majd sorban a halott kisgalambok... Remélem, a jelenben és a valóságban másképp lesz. De nem volnék nagyon meglepve, ha az élet ismételné önmagát, Blogocska pedig jósolna...
Szegény picikéim meg saját magukat szórakoztatják ebben a zavaros, kissé tudathasadásos hangulatban : tudomásul vették, hogy a Mami is csak annyi, mint a szekrény vagy az asztal, egy bútor a szobában, akinek ők többnyire csak a hátát látják, a buta billentyűk fölé görnyedve. Csuvika időnként ordítva tiltakozik emiatt, Csivike viszont beletörődött, még ha nem is örül neki. Ő most amúgy is mással van elfoglalva : olyan szörnyen vedlik szegény, hogy ilyet én még talán nem is láttam. (Bár dehogynem – hisz Csuvika kopaszodó kis feje még ennél is borzasztóbb volt a tavasszal.) Mindenesetre tüskékben Csivikém egész biztos verhetetlen : mintha Csupika fején láttam volna hasonlót annak idején – de ilyen nagyokat még ő se növesztett, ha jól emlékszem. Biztos nagyon viszket neki az a rengeteg kis dárda, ami kilóg a fejéből – Csuvika meg nem vakargatja, nem kurkássza, nem segít Csivikének vedleni. Igaz, közben ő maga is vedlik – de őt ez most nem viseli meg egyáltalán. Ugyanúgy udvarol éjjel-nappal (baromi erőszakosan), mintha nem is látná szegény kis tündérem iszonyú tüskekoronáját – de lehet, hogy tényleg nem látja, mert őt Csivike másik vége érdekli, nem a feje. Tegnap megint teljesen tanácstalan voltam, hogy hogy védjem meg Csivit a felajzott lovagjától, ugyanis ez a kis bika Csivike pocakját csipkedte-böködte a kakasülőn, szegény kis tündérem meg láthatóan meg volt rémülve, hogy akkor most mit tegyen és hova meneküljön. Csuvikát is igazán sajnálom, de ő annyira erőszakos (és néha annyira durva), hogy nehéz vele folyamatosan együtt érezni. Mindig attól félek, hogy egyszer kárt tesz nekem Csiviben – és most nem arra gondolok, hogy elrabolja tőle a szegény lányok egyetlen hozományát, hanem arra, hogy dühében és elkeseredésében valami vérző sérülést okoz neki, amivel akár életveszélybe is sodorja.*
Csivike meg ma reggel bepottyant a szekrény mögötti sarokba, mindjárt ébredés után, a szokásos reggeli röpködés közben. Vadul rótták a köröket a fejem fölött, de hogy pontosan mi történt, nem láttam, mert pont a kalitkában rendezkedtem valamit, háttal álltam a szobának. Csak a koppanás hangjára fordultam vissza, amikor hallottam, hogy valamelyik madárkám rápottyant a sarokban álló kartondobozok tetejére. Ez is milyen ismerős hang, és milyen régen nem hallottam, édes Istenem ! Hisz a repüléssel Csipinek voltak gondjai az utolsó éveiben, és a szekrény mögötti dobozokra is ő pottyant be néha, soha más. Most meg Csivike... Lehet, hogy tényleg föléled a BABAGÁJ-BLOG, és minden szépen megismétlődik, ha túl sokat foglalkozom vele és lassan majd belegárgyulok ???
*
De azért csak olvassátok ! Ott vannak a linkjei fönt, jobb oldalon, ahol eddig is volt a CSICSU CSALÁD. Ne úgy olvassátok, hogy ez már halott madárkák blogja, hanem úgy, mint egy mesekönyvet vagy regényt. Csipike és Csupika különben sem halott madárkák, hisz ott vannak a blogjukban : élnek, virulnak, rosszalkodnak – nem is halnak meg soha, míg egyetlen ember is akad, aki olvassa a történeteiket, és szeretettel gondol rájuk.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Zsófi15 2014.08.21. 03:34:16
Zsófi15 2014.08.21. 03:51:00
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2014.08.21. 12:37:47
Nehéz dolog ez a blogolás : ennyi idő után az ember valahogy belefárad.
Néha már én is úgy irkálok, mintha leckét kéne írnom, ami nincs igazán ínyemre.
Pedig nekem más dolgom sincs, mint blogolni.
Nagyon sok mindenről úgy érzem, hogy ezt már elmeséltem régebben, csak ismétlem önmagam.
Egy nimfa nyilván még jobban be tudja havazni a lakást, mint két hullámos.
Nagy élmény lehet a vedlése. :-))
Millió puszit küldünk a kis drágának !
Nekem bizony hiányoznak a meséi - de nagyon is megértem, hogy a blog nem fér bele az életedbe.