Tegnap voltaképpen csodában volt részem, nem is akármilyenben – mégsem az maradt meg igazán a napból, hanem az újabb rémület, sőt pánik, amit az éjjeli felhőszakadás hozott ránk. Nem csak rám, hanem a picinyeimre is : hogy ők is szabályosan megőrültek a szűnni nem akaró, szakadó esőtől, az már szinte föl sem tűnt, mert én a galambkák miatt voltam kiborulva, de nagyon. Ilyen iszonyatos erővel zuhogó esőt én még életemben nem láttam (illetve hallottam) : biztosra vettem, hogy ekkora vízözönt nem élhet túl három magára hagyott kisgalamb, bármennyire is igyekeztem biztonságossá tenni számukra az erkélyt.Hogy mi volt itt Budapesten késő délután, azt csak este láttam, amikor nézegettem a különféle hírportálokat, már a madárkáim lefektetése után : nekünk akkor szerencsénk volt, Zuglót (vagy legalábbis ezt a részét) elkerülte az áradat. Hallottunk némi dörgést, láttunk egy-két villámot, de elég messziről, nem volt bennük semmi félelmetes. Az eső is zuhogott rendesen, de az se tűnt sokkal erősebbnek, mint máskor egy kis nyári zivatar. Időben is pont jókor jött, mert éppen befejeztem odakint a délutáni etetést, sőt még arra is volt idejük a galambkáimnak, hogy fölcsipegessék a vacsorát, csak utána jött a haddelhadd. Látni persze láttam, hogy kint nagy idő készül, így volt annyi eszem, hogy a szokásosnál kicsit bővebben mértem a vacsorát. De mondom : ez az első menet nem volt annyira veszélyes. Hogy mellesleg elúszott a fél város, arról csak éjszaka értesültem.
*
Akkor kezdtem iszonyatosan aggódni mind a két doktor “bácsinkért”, mert úgy láttam, hogy Újbuda is kapott az áradatból rendesen (legalábbis arrafelé se jártak a villamosok – biztos nem véletlenül), az angyalföldi Béke tér pedig valóságos tengerré változott, teli volt a képeivel minden hírportál. Az EXO-PET pedig ott van a közvetlen közelében.... Még tartott a rendelési idő mind a két helyen, amikor kitört a vihar : rosszul voltam a puszta gondolatra, ha próbáltam elképzelni, hogyan mennek haza a gazdik a szegény kis beteg állatokkal, hisz gyakorlatilag megszűnt minden közlekedés, nem lehetett haladni a térdig érő tengerben. Hogy aztán a doktor urakról ne is beszéljünk... Miklós doki motorral jár, Tamás (ha jól tudom) biciklivel : rágondolni is rossz, hogy ők vajon hogyan jutottak haza, szegények. És vajon mit művelt az áradat a rendelőikkel ? Pótolhatatlan áldás mind a két hely a beteg kis állatok számára : tragédia lenne, ha netán használhatatlanná válnának. És ha már itt tartunk : maga az Egyetem sem úszhatta meg könnyebben, mint az EXO-PET, mert a Bethlen Gábor utca volt a viharos híradások másik “sztárja”, az pedig közvetlenül az egyetemi rendelőhöz vezet. Iszonyatosan sajnáltam minden elképzelt gazdit, aki ott áll a szenvedő kis kedvencével, nyilván egyébként is épp eléggé kiborulva a szánalomtól meg az izgalomtól – és akkor nem elég az állatka baja, még kapnak a nyakukba egy ilyen iszonyatos felhőszakadást is, ami lehetetlenné teszi a hazajutást, akármilyen járművel. Nagyon megszenvedhették a tegnapi kora estét sokan. Tudom, nem csak a beteg állatok és az állatorvosi rendelők, hanem mindenki, aki úton volt, vagy netán éppen mentőre várt, mentőben vesztegelt – de hát nekem madarakra van állítva az agyam, így rögtön a “saját” orvosaink jutottak eszembe, meg a szegény kis állatok. Pedig mire egyáltalán értesültem róla, hogy mi volt itt késő délután, már rég elmúlt az özönvíz, amit én észre sem vettem, mert minket elkerült. Akkor. Hogy később még pótolhatja a mulasztást, az valahogy nem szerepelt a híradásokban, meg én se számítottam rá, közismert optimizmusom ellenére.
A galambkák miatt egyébként is egy frászban voltam megint, nem csak tegnap, hanem már tegnapelőtt is – ugyanis a “hivatalos” fészekből eltűnt Goncika. Hiába kerestem őt a déli etetésnél, nem láttam sem a piros ládában, sem a zöldséges rekesz sarkában, sem az erkély betonján. Hogy ne dőljek teljesen romjaimba, azzal vigasztaltam magam, hogy talán már kirepült és csavarog valahol a szüleivel – pedig hát tudom, hogy huszonhat napos korában nem röpköd még egy fióka (bár már nem sok hiányzik hozzá), pláne nem ilyen kis bice-bóca, aki mindeddig jóval lassabban fejlődött a kelleténél. Csak hát azt a lehetőséget nem akartam tudomásul venni, hogy esetleg elpusztult szegénykém – netán éppen úgy, hogy megpróbált repülni, és lepottyant az erkélyről. Hogy tanítgatták, hívogatták a szülei, azt joggal feltételeztem, mert hallani hallom az ilyesmit, ha látni nem is látom. (Nem láthatom, mert ha bemegyek a kisszobába, a tubiszülők rögtön fedezékbe vonulnak, és a kicsiket is beparancsolják a rejtekhelyeikre.) A délutáni etetésnél ugyan megnyugodtam tegnapelőtt, mert pont láttam, hogy az egyik szülő bezavarja Goncikát a zöldséges rekesz sarkába – ám ez a nyugalom is csak addig tartott, míg tegnap délelőtt azt nem észleltem, hogy Pufika is ugyanoda lett bezavarva. Akkor lehet, hogy előző nap se Goncikát láttam oda bebújni ? Lehet, hogy mégiscsak itt hagyott az én kis tündérem ? Drága pici Goncikám, akinek a kis életéért annyit aggódtam már és annyit küszködtem ? Iszonyú volt még csak a puszta gondolat is – de kizárni bizony nem lehetett, hogy így van.
Tegnap délelőtt viszont mintha mégiscsak őt láttam volna, sőt biztos is voltam benne, hogy őt látom – már amennyire biztos lehetek bármiben a teljesen vaksi szememmel, ablakon és szúnyoghálón keresztül. Tündéri édes jelenetek tanúja voltam (mivel a kicsik egyáltalán nem félnek tőlem, csak a nagyok) : Goncika Pufikával sétált az erkélyen, lelkesen puszilgatták egymást, aztán meg nekiálltak közös erővel lebontani a falat. Lufika viszont nem volt sehol – legalábbis nem jött elő a fészkéből. Ettől újra elbizonytalanodtam : miért játszana Pufika Goncival, mikor van neki saját testvére ? Ráadásul jött az egyik apuka (valószínűleg Gonciapu, mert nem olyan szigorú az ábrázata, mint Tubiapunak), és gyors egymásutánban megetette mindkét gazfickót. Azok meg repestek az örömtől, és egyformán követelték a finom kis begytejet : ez is arra vallott, hogy már nem ismerem fel Goncit, és a két kicsit látom randalírozni – hisz ki hallott már olyat, hogy egy galamb megetesse a más fiókáját ? Én legalábbis ilyet még sose láttam : idáig mindig azt tapasztaltam, hogy a hím nem tűr meg mást az erkélyén, míg ki nem repülnek a fiókái. (Kivéve az etetések idejét – bár azt is nagyon zokon veszi.) Igaz, itt már eleve felborult a rend, hisz igenis két fészek működik egy erkélyemen – idáig még békével és sikeresen. De azért azt nem akartam elhinni, hogy idegen fiókát etet valamelyik apuka, sőt azt sem, hogy a kicsi képes elfogadni a begytejet egy idegen szülőtől. Megint csak oda lyukadtam ki, hogy Goncika nem is Goncika, őt valószínűleg elvesztettem szegénykét. Milyen könnyű ezt így leírni..... átélni viszont egyáltalán nem volt ilyen könnyű, nagyon is megszenvedtem.*
*
Hiába mentem be leskelődni többször is a kisszobába tegnap, mindig csak két kicsit láttam az erkélyen, vagy éppen egyet sem. Ahol Goncikának “hivatalosan” lennie kellett volna, a piros láda melletti sarokban, a jó kis zöldséges rekesz védelmében, ott egyszer sem volt senki. Valahogy kibírtam a délutáni etetésig, de akkor aztán már nem volt mese : beöltöztem erkélylátogatáshoz, és fogtam a fényképezőgépet, hogy akár nagy öröm, akár tragédia vár, de tudjam végre az igazságot. Pechem volt ezzel is : tűzött a nap ezerrel az erkélyre (direkt megnéztem aztán az IDŐKÉP-en : az egész országban összesen három helyen sütött a nap – hát az egyik mi voltunk), fölülről hiába próbáltam képeket csinálni a nagy láda mögötti kis folyosóról, semmi nem látszott a felvételen, mert sütötte az undok nap a kijelzőt, és ezt a gépem nem szerette. Kénytelen voltam belógatni a masinát a láda oldalához, közvetlenül a beton fölé, és vaktában fényképezni – ám így meg olyan képeim születtek, amelyeken csak remélni lehetett, de biztosan tudni nem, hogy három madarat látok rajtuk, nem kettőt. Gonci mindenesetre ott vigyorgott az élen – de hol van Lufika ? Sejtettem ugyan, hogy az ő kis fenekét látom Goncika mögött – de biztos nem lehettem a dolgomban, főleg abban a szörnyű rettegésben, amitől nem tudtam szabadulni egész nap. Így mentünk neki az éjszakának : egyrészt nagyon örültem, hogy Goncikám immáron nincs egyedül, befogadta őt a Lufi-Pufi család harmadik gyerkőcnek – másrészt meg el voltam keseredve, mert most meg azt nem tudtam biztosan, hogy megvan-e mind a két kicsike.Amint már mondtam az elején : nem sokkal a napfényes fényképezés és vacsoraosztás után leszakadt az ég – ami nálunk nem volt olyan félelmetes, mint a város belső részein. Bíztam benne, hogy a tubiszülők megfelelően eldugták még időben a kicsinyeiket – bár azt nagyon nehezményezem, hogy ott a bombabiztos piros fészek, mégis folyton a nagy virágláda mögött látom az aprónépet, ahol sokkal kevésbé vannak védve a széltől meg az esőtől. De hát ebbe nem szólhatok bele – különben sincs kizárva, hogy a nagyok igenis oda vezényelték a kicsiket, legalább a zöldséges rekesz sarkába, ha nem is magába a ládába.
Éjjel aztán nagyon bántam és átkoztam magam, hogy miért is nem voltam erőszakosabb. Pontban egy órakor mi is megkaptuk azt, amiről addigra már értesültem a híradásokból : zúdult ránk is olyan felhőszakadás, amilyet talán még nem is hallottam soha (látni nemigen lehetett a sötétben), pedig igazán elég régen gyűjtöm a tapasztalataimat az időjárásról. Szegény kis Csuvikám ordított félelmében az éjszaka közepén, de olyan erővel verte az özönvíz az erkély tetejét, hogy Csuvika ordítását szinte nem is lehetett hallani. Becsukni meg nem csukhattam az ablakot (bukóra volt nyitva), mert megfulladtunk volna, annyira párás volt a levegő. Bár aztán később mégis becsuktam, és a konyha felől szellőztettünk, mert szegény Csuvicsek magán kívül volt a rémülettől, muszáj volt kicsit kicsukni az esőt.
Nem mondom, hogy szegény benti kincsecskéimet nem sajnáltam (meg volt bolondulva Csivike is, már órákkal korábban), a frász viszont a galambkáim miatt kerülgetett. Miért nem léptem időben, miért nem voltam erőszakosabb – Istenem, miért ??? Föl kellett volna markolnom őket, és erőszakkal beköltöztetni a piros ládába, amíg még világos volt és tudtam volna cselekedni. Hiszen maguktól oda felröppenni nem tudnak : Goncikának is alighanem csak kijönnie sikerült a fészkéből, de visszamenni nem képes. (Én meg mégis azzal áltattam magam tegnapelőtt, amikor eltűnt, hogy biztos kirepült már a szüleivel... Elképesztően sötét tudok lenni, ha meg vagyok rémülve.) Éjjel már mindegy volt : az erkélyen nincs világítás, a szobából kiszűrődő fény nem elég semmire, ahhoz pedig, hogy elemlámpával menjek megkeresni őket, legalább három kéz kéne, hisz biztonsággal fölmarkolni is csak két kézzel tudnám a kis testüket. Hogy aztán mit okoztam volna egy ilyen akcióval, az persze nagyon is kérdéses – de amíg szakadt ránk az égi áradat, mégis nagyon bántott a lelkiismeret, hogy nem tettem semmit azért a három drága kis életért, sőt meg se próbáltam. Pedig hát nemigen volt jogos a szemrehányás, hisz honnan tudtam volna, mi vár még ránk éjjel ? Azt hittem, a kora esti zuhéval vége is a felhőszakadásos műsornak – bár láttam Csivikém viselkedésén, meg éreztem saját magamon is, hogy egy menet még hátravan. Viszont akkor még nem tudtam, mi történt a belvárosban, mire meg értesültem róla, már mindegy volt, mert régen besötétedett. Mindenesetre nem hittem, hogy lesz akár egyetlen élő madárkám is reggelre az erkélyen. Hogyan is lehetne, mikor kukákat borított és úsztatott az előző felhőszakadás, amiből mi csak a szélét kaptuk ? Ha most nálunk is ugyanígy szakad, mire lehet esélye három kis párdekás galambkának ? Talán még a kis fészekládát is elúsztatja a helyéről az ár – ne adj’ Isten, rá valamelyik testecskére... Hisz a ládájuk két végében szoktak dagonyázni, nem magában a ládában. Tele voltam rémképekkel – még álmodni is azt álmodtam (pedig ritkán emlékszem az álmaimra), hogy a vihar odébb lökte a hatalmas és dög nehéz virágládát is, madár pedig egyetlen egy se volt az erkélyen, sőt még az agyag itató tálak is eltűntek. Alig mertem bemenni délelőtt a kisszobába, hogy felmérjem a pusztítást. Szabó Magdának egy verse járt az eszemben már éjszaka is (próbáltam rákeresni a neten, de sajnos nem sikerült), amelyben egy beteg kiskutya életéért könyörög : olyasmi a lényege, hogy Uram, tiéd az egész világ, hát miért pont ezt az egyetlen kis kutyuskát akarod most elvenni tőlem. Én is így voltam vele : miért pont ezt a három, ártatlan kismadarat ? Hisz még alig kóstoltak bele az életbe, nem is tudják, milyen galambnak lenni – én pedig annyira szeretem őket !
Több szerencsém volt, mint szegény Szabó Magdának : az ő kis kutyuskáját nem sikerült megmenteni annak idején, én viszont igenis megtaláltam mind a három kis hősömet, élve, a nagy virágláda mögött. Gonci terpeszkedett a fészekben, jobbról-balról pedig ott simult a láda két végéhez Lufika és Pufika. Hogy hol töltötték az éjszakát, arról nem meséltek – de mindegy is, ha egyszer túlélték ! Drága pici porontyaim ! Ha ezt kibírták, most már talán be is fejezhetném az aggódást, mert ennél nagyobb megpróbáltatásban nem nagyon lehet részük. (Bár sajnos lehet, hisz a szélvihart eddig megúsztuk, az legalább most nem volt.)
Hogy mekkora öröm volt látni a hiánytalan létszámot, azt egyszerűen el se bírjátok képzelni – én meg nem tudom szavakba önteni. És hát az se semmi, hogy ezek szerint tényleg befogadta Goncikát harmadik gyereknek a Lufi-Pufi család. Szinte hihetetlen ! És akkor bizony láthattam jól azt is, hogy nem csak a saját fiókáját etette tegnapelőtt valamelyik apuka. Jó volna tudni, hogy Galambéknál megszokott dolog-e az ilyesmi, mert én bizony eddig másképpen láttam. Igaz, olyan még sose történt nálam, hogy egyszerre szülessenek kisgalambok két különböző szülőpártól – de azt nagyon is tapasztaltam, hogy egy erkélyen egy párocska fészkelhet csak egyszerre. Talán tényleg Tubiapu tavalyi fiacskája a mostani Gonciapu.... ki tudja ? És persze azt se tudom, hogy a galamb fölismeri-e egyáltalán a felnőtt gyerekét...
Mindegy..... az a lényeg, hogy túléltük a felhőszakadást ! (Csak el ne kiabáljam, mert most is kezd elég durván esni megint.) Az meg már csak ráadás, hogy Goncikám talált magának testvérkéket. Tökéletes happy end – csak így is maradjon, nőjenek föl épségben a picik !
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek