Még a tegnap esti mesét sem olvasta szinte senki, de máris itt a következő :
hogy megosszam veletek, azzal nem lehet várni egyetlen napot sem.
Ugyanis én már ma reggel megkaptam a Jézuska legszebb ajándékát :
olyan csodásat és olyan hihetetlent, amilyenről álmodni se mertem.
Illetve álmodni nagyon is álmodtam
(mégpedig épp így, hogy majd ezt kapom a madárkáktól karácsonyra),
de a megvalósulásban nem nagyon hittem, annyira kevés volt rá az esély.
Nézzétek csak : itt az ajándékom !
*
Ha nem lennének a fényképek, el se hinném,
hogy valóban megtörtént, nem pedig álmodtam az egészet.
Kora délelőtt volt még, éppen csak fölébredtünk és kiszellőztettünk,
de szaladt még a szoba, az ágynemű szanaszét szellőzött,
a madárkákról is épp hogy levettem a takarókat,
nem volt még meg a reggeli rendrakás a kalitkában,
az éjszakai köleskék is ott díszelegtek a kakasülő fölötti rácson -
szóval el se kezdődött még a nap, én félig alva ültem a gépnél,
és karácsonyi lapokat küldözgettem az ismerősöknek,
a madárkák meg a ketrecben méláztak azon, hogy érdemes-e fölébredniük.
A világon semmi nem utalt arra, hogy nagy dolgok vannak készülőben – és mégis !
Gyanútlanul kiszaladtam valamiért a szobából (három perc se volt az egész),
és mire visszajöttem, olyan csodát láttam, hogy azt hittem, végképp megzakkantam.
Ugyanis a pindurkáimat véltem látni a mászóka tetején, egymás mellett ücsörögve -
de szó szerint nem hittem el, hogy jól látom, amit látok.
Mivel a szemem nagyon ócska, és igazában nem látok el az ajtótól a mászókáig,
próbáltam kitalálni abban a pár másodpercben, míg haladtam a mászóka felé,
hogy mi lehet ott, mi az, amit én messziről madárnak, sőt két madárnak nézek.
Annál nagyobb volt a megdöbbenésem és az örömöm, hogy igenis madár volt,
sőt két madár, amit én az ajtóból annak láttam.
*
*
Ültek egymás mellett a kis drágáim, a legnagyobb nyugalomban,
mintha még mindig ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
hogy ők reggel kirepülnek az imádott mászókájukra.
Márpedig repültek, ez teljesen biztos, mert olyan rövid ideig voltam kint,
hogy annyi idő alatt Csuvika nem tudott volna gyalog feljutni a mászóka tetejére,
ha netán a padlóra érkezik és onnan mászik föl. Csivike meg pláne nem.
Nyilván szárnyakon érkeztek, teljes sikerrel – és én ezt pont nem láttam !
Na de láttam a végeredményt – és nekem az is bőven elég volt.
Mit elég ?! Épp hogy csak eszemet nem vesztettem az örömtől !
Egyszerűen nem hittem el, amit látok – nem és nem és nem.
Pedig nem csak látvány volt, hanem “hallvány” is :
több heti hallgatás után végre Csivikének is megeredt a nyelve,
Csuvika meg nem bánta, hogy jelen vagyok vagy sem,
akkor se hagyta abba aktuális szónoklatát, ha kimentem a szobából.
Tényleg olyan volt az egész, mint egy csoda (karácsonyi csoda),
vagy mint egy időutazás : visszavarázsolódtunk a régi szép időkbe,
egy-két órára visszakaptam a teljesen egészséges, élettel teli madárkáimat.
*
Csivike olyan félóra után hazarepült (minden gond nélkül),
de nem vonult be a kalitkába, hanem megült a kedvenc trónusán,
és onnan beszélgetett nekem, tündéri édesen.
Be nem állt az a csöpp kis csőre, ami már hetek óta hallgatott.
*
Csuvika meg azt se bánta, hogy egyedül maradt a mászókán :
láthatóan nem tudott betelni az élménnyel, hogy újra ott lehet.
Vidáman ugrándozott botról botra, és mondta a magáét, fáradhatatlanul.
Kint volt legalább másfél órát – lehet, hogy többet is.
Hazafelé sajnos nem sikerült eltrafélnia a kalitkát (nem sok hiányzott hozzá),
hanem a padlóra érkezett, úgy arasznyi távolságra a tüskés kötélhágcsójától.
Annyi baj legyen !
Kicsit se volt kétségbe esve, odatotyogott szépen a lengedező létrájához,,
és gyakorlott mozdulatokkal indult meg fölfelé, mint aki tudja, mit csinál.
Útközben szüksége volt némi biztatásra szegénykémnek
(túl magasan van a kalitka, sokat kell mászni hozzá),
de ment egyenesen, mint akit kötélen húznak, még ha meg is állt időnként pihenni.
A tálcán se tétovázott : bár nem használta a zöld kis létrát,
de simán odaröppent az ajtóba, és iszkolt befelé, Csivikéhez.
*
Később mégis sikerült róla is képeket lőnöm Csivike trónusán,
mert ő kijött délután is, nem is egyszer, bár akkor el már nem repült.
Csalogattuk kifelé Csivikét is, közös erővel, de hiába :
Banyácskámnak elég volt a reggeli kiruccanás, délután már maradt a kalitkában.
Talán fél a karácsonyi mintás “szőnyegtől”, ami ma éppen süteményes.
Reggel még nem volt semmi a tálcán, amikor kirepültek,
máskor meg fehér szokott lenni ott a szalvéta, amikor nincs ünnep.
*
A nap megkoronázásaként mást talált ki az én kis boszorkám :
az imént megelégelte, hogy túl sokat zörgök megint a billentyűkkel,
és segített nekem zörögni : csapkodta a kalitka oldalához a rácsos labdát.
Ez általában azt jelenti, hogy Őnagysága szomjas, de lusta lemenni az itatóhoz,
legyek szíves haladéktalanul fölállni, és fölemelni neki a kakasülőhöz a vizet.
Jól nevelt rabszolgaként ezt rögtön meg is tettem -
ám Banyácskám nem inni kívánt, hanem azonnal belevetette magát az itatóba.
Ott helyben, fönt a magasban – bízva abban, hogy nem dobom el őt, itatóstul.
*
Így aztán fürödtünk.... nem csak Csivike, én is.
Pechemre pont egy hosszú ujjú ing van rajtam, amit hiába húztam fel könyékig,
azért Boszikámnak sikerült kellőképpen eláztatnia.
Mint ahogy a kalitkát is, eleségestül, mindenestül.
Tündéri képeket lehetett volna csinálni (vagy pláne videót),
de hát nincs vízhatlan gépem, egy közönséges masina pedig nem élte volna túl
Csivike ámokfutását a lavórnak vagy medencének kinevezett itatóban.
Nem igaz, hogy mit művelt :
még véletlenül sem a legközelebbi botra ugrált ki a vízből,
hanem a kedvenc sarokbotjára, ahol etetni szoktam őt,
és onnan, olyan jó arasznyi távolságból ugrált fejest az itatóba.
Szegény Csuvicsek azt se tudta, hova meneküljön, mert ő nem szeret strandolni.
*
Hogy mire magyarázzam ezt a hirtelen és váratlan föléledést, arról fogalmam sincs.
Csak remélni merem, hogy nem valami nagyon rossznak az előjele.
Azzal biztatom magam, hogy Csuvika is nagyon fölélénkült mára, nem csak Csivike,
és egyszerre ketten talán csak nem készülnek halni nekem.
Ha nem lesz tragikus a folytatása,
akkor a mai egy gyönyörű nap volt, és igazi karácsonyi ajándék.
*
(2016)
Ildi701 2016.12.22. 22:03:05
De örülök én is ennek az ajándéknak! Végre kirepültek a kis drágáid! Csodálatos karácsonyi meglepetés!:)
Nagyon remélem, hogy ez minél többször meg fog ismétlődni!
Én nem gondolom, hogy ennek esetleg nem jó folytatása lehet.
Nem elképzelhető az, hogy a picinyeid nagyon ráhangolódnak arra, hogy Te milyen energiaszinten vagy? Mert tegnap ugye jött a havazás, a Te nagy kedvenced, és most már tényleg hideg is van kinn, ez az, amire vártál, Te is szinte szárnyakat kaptál.
Jóéjszakát, a kis szárnyasaidnak pedig minél több repülési kedvet!
Ildi
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2016.12.23. 01:28:19
Főleg Csivike. De azért ANNYIRA én nem vagyok depis,
hogy miattam ne repült volna ki másfél hónapja.
Különben Csivikével nem is egyformán működünk, mert ő lehervad az esőtől, én meg föléledek.
Csak a havacskát szeretjük mind a ketten. :-))
Ilyenkor még a levegő is más - szerintem ezt érzi Csivike.
Csuvika meg nem tudom, mit érez (valószínűleg Csivike hangulatváltozását),
mert ő nem függ annyira az időjárástól, mint Csivike meg én.
Ő csak a dörgés-villámlástól fél, bár mostanában már nem annyira, mint pici korában.
Képzeld : az esti szertartásaink közben súlyosan a lelkébe gyalogoltam szegénykének.
Mármint Csuvikának.
Kénytelen voltam megpirongatni, mert egész komolyan fejbe csapta Csivikét,
miközben a kezemben tartott etetőből falták a PREMIUM-ot,
ami Csuvika (egyik) kedvenc elesége, de Csivike is szereti.
Szegény Banyácskám hatalmasat kapott a fejére, föl is menekült rögtön a kakasülőre.
Én meg egy pillanatra szóhoz se jutottam a döbbenettől,
hogy hogy bánhat így szíve hölgyével egy szerelmetes lovag,
de aztán mikor észhez tértem, kénytelen voltam kissé helyre tenni Csuvikát.
(Aki addigra boldogan falta a hamit, roppant elégedetten, hogy övé az egész tál.)
Mit csináltál, Csuvika ? Bántottad Csivikét ? Hogy tehettél ilyet ?
Egyáltalán nem emeltem föl a hangomat, de annyi volt benne a keserűség,
hogy Csuvika azonnal abbahagyta az evést, reszketni kezdett a kis csőre,
aztán meg valahogy pihegve kapkodta a levegőt, mint aki sírni készül és hüppög.
Máskor is reagált már hasonlóképpen, ha megszidtam valamiért :
tündéri édes, ahogy zavarában rágcsálja a szája szélét,
ami csőrrel előadva nem akármilyen mutatvány.
A fentebb leírt pár mondattal én körülbelül be is fejeztem Csuvika nevelését,
ő azonban ennyit is nagyon a szívére vett - sokkal jobban, mint Csivike a kokit.
Végül még nekem kellett vigasztalnom őt, hogy mindegy, Csuvika, ez most már megtörtént,
de majd helyre hozod, adsz egy puszit Csivikének, hogy ne haragudjon,
Ugyanis Csuvika teljesen magába roskadt a szemrehányásomtól,
egyáltalán nem akart enni tovább, csak hüppögött és meg se moccant.
Pedig nem szidtam meg, csak bánatos volt a hangom, szívből és őszintén.
Csuvika borzasztóan érzékeny kis lélek, hiába vagány fickó.
Csivike dacol és szembeszáll, ha kikap valamiért, de Csuvika összeomlik.
Most is az lett a vége, hogy hosszú percekig kellett vigasztalnom
(a bűnöst, nem az áldozatot), mire nagy nehezen megbocsájtott saját magának,
és hajlandó volt folytatni a vacsorát.
Attól aztán meg is vigasztalódott, tökéletesen. :-))