Megint abba a hibába estem, hogy gyűjtögetem a mesélnivalókat,
pedig százszor megfogadtam, hogy inkább rövidebb meséket írok, de gyakrabban,
hisz utólag megörökítve már semmi sem ugyanolyan, mint frissen elmesélve.
Most is van három kis szösszenetem, amiket már rég olvasnotok kellett volna.
*
Az első a picinyeim oroszlánszívéről és egy lepottyant zabszemről szól.
Este volt, odaálltam a kalitka elé, hogy kezdjük a lefekvés előtti pótvacsorát.
Az első fogás mindig a zabocska, mert Csivi Őnagysága azt szereti legjobban.
Fogtam a zabos tálkát, benyújtottam az itató elé, a kalitka közepére,
a madárkák pedig fölsorakoztak a két oldalára, hogy kezdjék a falatozást.
Alig vetették bele magukat a Nagy Élvezetbe, alig ettek egy-két falatot,
amikor a nagy igyekezetben Csuvika kilökött egy szem zabot az etetőből,
mégpedig akkora lendülettel, hogy a zabszem nem a ketrec fenekére pottyant,
hanem kiesett a kalitka alatti tálcára, és ott a műanyagon nagyot koppant.
A hatás leírhatatlan volt.
Alig neurotikus vitézem előbb csak szoborrá merevedett egy pillanatra,
aztán úgy menekült föl a leghátsó sarokbotra, mint aki az életéért rohan,
mert biztos benne, hogy immáron itt a vég.
Rémületét látva, Csivike előbb csak bámult rám döbbenten,
mert nem igazán értette szegénykém, hogy mi elől kell most menekülni,
de aztán úgy döntött, biztos ami biztos alapon, hogy Csuvika biztos jobban tudja,
és ha ő elszaladt, lennie kell valaminek, ami itt és most halálos veszedelem.
Faképnél hagyott ő is a zabbal, és nem sikerült visszacsalogatnom egyiküket sem,
mehettem bagózni a konyhába, míg egy kicsit megnyugszanak.
Ilyen bátor és kiegyensúlyozott képződmények az én hős vitézeim.
*
A második történet hőse ravasz és furmányos kis boszorkányom,
aki ismét bizonyította, hogy ha létezne hullámos tagozata a MENSÁ-nak
(ami ugye a különlegesen értelmes személyek gyűjteménye),
abban neki feltétlenül helye lenne, mert az IQ-ja alighanem az egeket nyaldossa.
*
Csuvika fejre állított kis létráján a rögzítő spárgák sose tartanak sokáig,
szorgos munkára ösztönzik most már nem csak Csivikét, de Csuvikát is,
aki szintén rájött, hogy madzagot gyilkolni jó, noha eddig sose csinálta.
Azért a fő rágómester még mindig Csivike,
így ő volt az, aki azonnal észlelte az új munkadarabot,
amikor hibátlanra cseréltem az éppen szanaszét cincált spárgát a létrán.
Igen ám – csakhogy a spárgagyilkolás tilalmas dolog,
és ezt Boszikám pontosan tudja, még ha én nem is gondolom teljesen komolyan.
Továbbá azt is tudja, hogy inni viszont nagyon is dicséretes,
mert a hullámosok ritkán és keveset isznak, így mindig öröm, ha inni látom őket.
Csivikét mágnesként vonzotta a vadonatúj spárga,
de volt egy kis probléma, ugyanis ott álltam a kalitka előtt.
Már attól elájultam (nagyon is sejtve, hogy miben sántikál),
amikor Őnagysága szinte kúszva, milliméterenként haladva közelített a létra felé,
és közben engem nézett folyamatosan, még véletlenül sem a spárgát -
és nem is az itatót, ami ott van közvetlenül a kis létra, vagyis a spárga mellett.
Csak néztem és kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből.
Mikor végre megérkezett a céljához, igyekeztem szigorú képet vágni,
és figyelmeztettem, hogy nem szabad mindjárt frissiben elrágni a szép új spárgát.
“Nem is akarom” – nézett rám ártatlanul Csivike, és belekortyolt a vízbe.
Elvégre inni csak szabad – hát tehet ő arról, hogy szomjas ?
Próbáltam visszatartani a röhögést, és teszteltem Banyácskámat :
látványosan Csuvika felé fordítottam a fejemet, hozzá kezdtem beszélni,
és közben csak a szemem sarkából figyeltem Csivit.
Pontosan az történt, amit vártam : Boszikám csőre már ott kapart a spárgán.
De nem sokáig : rajtam tartotta a szemét, és amint észrevette, hogy nézem,
abban a szempillantásban fülig merült a fejecskéje az itatóba.
Onnan nézett rám legbájosabb és legártatlanabb képével,
hogy “Látod, milyen jó kislány vagyok ? Iszom szépen a vitaminos vizet.”
Meg se szólaltam (megálltam röhögés nélkül), csak újra elfordítottam a fejemet.
Csivike abban a minutában a spárgára vetette magát,
ha pedig visszafordultam, máris ártatlanul kortyolgatta a vizet.
Ezt eljátszottuk vagy ötször (véletlen és tévedés kizárva) :
ha felé fordultam, ivott, ha elfordultam, azonnal rágta a spárgát.
Én pedig legszívesebben kimarkoltam volna sunyi kis tündéremet a kalitkából,
hogy össze-vissza pusziljam azt a furmányos, ravasz kis fejét.
*
A harmadik történet hőse megint Csuvika,
aki alapvetően szófogadó madárka, de azért a hasát mindennél jobban szereti.
Újabban sajnos hajlamos fejbe csapkodni Csivikét a közös falatozásoknál,
mert minden tálkából úgy szeret enni, hogy beleterpeszkedik a közepébe,
és amíg Csivike is jelen van a túloldalon, addig ezt nem teheti meg.
Én persze kevéssé díjazom a fejbecsapkodást (Csivike meg még kevésbé),
ezért minden alkalommal rászólok Csuvikára, ha látom, hogy mire készül.
Azon az estén is ez történt, amiről most mesélek,
de Csivike sajnos így is megkapta a szokásos kokiját, mert későn szóltam.
Szegénykém nagyon éhes lehetett, mert ezúttal nem menekült el,
én viszont letessékeltem Csuvikát a tálka pereméről, hogy nyugodtan ehessen.
Csuvika tudta, hogy bűnös, kicsit sírdogált, de várt szépen, míg Csivi falatozott.
Mikor aztán Banyácskám jóllakott, nyújtottam a tálat Csuvikának,
hogy most már ő következik, elterülhet kedvére a zabtengerben, ha akar.
De Csuvika nem akart.
Illedelmesen, a boton ülve kezdte csipegetni a zabot,
és nézett rám kissé riadtan, hogy így meg vagyok-e vele elégedve.
Később rátette az egyik lábacskáját az etető peremére,
és megint nézett rám, hogy szabad-e, nincs-e kifogásom a dolog ellen.
Mivel nem volt, nagy óvatosan rálépett mindkét lábával az etetőre,
és nézett rám újra, hogy így rendben van-e.
Egyre messzebbre nyújtogatta a kis nyakát, de közben folyamatosan figyelt,
hogy mikor utasítom őt vissza a saját oldalára, ahogy a közös evésnél szoktam.
Nagy igyekezetében, hogy jó fiú legyen, föl se tűnt neki, hogy most egyedül eszik.
Végül nekem kellett biztatnom, hogy lépjen bele a tálkába nyugodtan,
hisz tudtam, hogy erre vágyik, de magától nem merte megtenni.
Értette, hogy mit mondok, bele is hasalt végül a zabocskába,
de még onnan is kételkedve pillantgatott rám, hogy nem kap-e ki érte.
Pedig nem szidtam meg, nem emeltem föl a hangomat egyáltalán,
amikor kitessékeltem őt Csivike mellől a koki után,
mégis ennyire szívére vette magát a tényt, hogy el lett zavarva.
Csuvika borzasztóan érzékeny kis lélek,
az pedig (úgy tűnik) nem állt össze a kis fejében,
hogy csak Csivike jelenlétében tilos elfoglalnia az egész etetőt.
*
(2017)
Új kommentek