*
*
Úgy tíz perccel ezelőttig még nagy kedvem volt megírni ezt a kis beszámolót,
ám egyik percről a másikra kiszállt belőlem a lelkesedés,
ugyanis Csuvika megint lepottyant a padlóra a kalitka magasából -
csak úgy függőlegesen, mintha nem is madár lenne, hanem egy zsák krumpli.
Itt ültem tőle egy méterre, de nem tudom, mi történt :
épp a vendégkönyvbe firkáltam, nem a madárkákat néztem, hanem a klavit.
(Attól elegánsan tekintsünk el, hogy nem is látok el egy méternyi távolságra.)
*
Nincs kizárva, hogy Csivike lökte le szegénykémet, aki kint ül a ketrec oldalán
(bár miért tette volna – azért annyira ő se gonosz, csak eső előtt bolondul meg)
- vagy ha nem ő a bűnös, akkor talán a rövid karmocskái tréfálták meg Csuvikát.
Máskor is előfordult már karomvágás után, hogy napokig potyogott szegény madár,
mert ahol korábban a túl hosszúra nőtt karmai voltak, ott ilyenkor nincs semmi,
ő viszont ezt még nem szokta meg, és az ugrásoknál elszámolja a távolságot,
mert hosszabbnak tudja a karmocskáit, mint amekkorák a vágás után lettek.
Kell neki néhány nap, míg hozzászokik az új mérethez, és tud vele közlekedni.
Csak nekem ez most eszembe se jutott, nagy örömömben, hogy túléltük a vágatást.
Bár nem hiszem, hogy emiatt rabosítanom kéne szegény madárkákat...
Csuvika azonnal visszamászott a kalitkába
(hiába javasoltam neki, hogy ha már így járt, sétáljon el a mászókáig),
és bizony egy kis időre magába roskadt (amitől én is megijedtem) -
de már sikerült megemésztenie a kudarcot, mert megint jár a pici csőre rendesen.
*
Annyira sajnálom szegénykémet !
Tegnap kétszer is kirepült (bizony : kint volt este is) – és erre most így járt.
Akkor nem győztem dicsérni és magasztalni – ma meg majd győzhetem vigasztalni.
Pedig biztos, hogy nem lettek túl rövidre vágva a karmai
(nézni ugyan még nem néztem), mert nem vérzett egyik sem,
és Csuvika folyamatosan szövegelt a hazaérkezés után, míg le nem pottyant.
Ez pedig annak a jele, hogy nem fáj a kis lába, mert akkor hallgatna.
De nem hallgatott egyik sem : nagy hangon ünnepelték a hazaérkezést.
Csivike nem győzött ide-oda cikázni a kalitka és a mászóka között
(elvégre délelőtt nem jöhetett ki szegénykém), és mondta ő is a magáét,
aminek most duplán örültem : egyrészt, mert ő nem olyan beszédes, mint Csuvika,
másrészt, mert a befogásnál ügyetlenül szedtem le a rácsról az ujjait,
amikkel meglepően erősen kapaszkodott, és féltem, hogy valami bajt okoztam neki.
(Rá is akartam kérdezni a dokinál, de elfelejtettem, annyi más kérdésem volt.)
Szerencsére azonban nem látok semmi furcsát Csivikén, se a lábán, se a kedélyén.
*
Ha már a befogásnál tartunk (bár illene tartani valamiféle időrendet),
gyorsan elmondom azt is, hogy pár perc alatt meglett az egész :
igazában egyik madárkám se tiltakozott,
szinte ellenállás nélkül hagyták magukat megfogni.
Drága kicsi kincsecskéim ! Annyira édesek voltak :
egyikük se csípett belém, a legcsekélyebb mértékben sem,
pedig mind a kettő a csőrébe kapta a kezem egy darabját, ahol épp elérte.
De csak gyöngéden és óvatosan, hogy még véletlenül se fájjon -
pedig mennyire félhettek, hisz tudták, mi vár rájuk.
Épp csak jelezték, hogy amit művelek, az ellenükre van - de bántani nem akartak.
Vagy talán abban bíztak szegénykéim, hogy ha nem bántanak és nem csípnek,
én is megkegyelmezek nekik, jobb belátásra térek, és nem is megyünk sehova.
*
Az előzményekhez muszáj elmesélnem Csuvika zsenialitásának újabb bizonyítékát,
bár könnyen meglehet, hogy senki se fogja elhinni, mert én is alig hittem.
Mindig időben fölkészítem a madárkákat a várható megpróbáltatásokra :
kihozom a kisszobából a nagy szatyrot meg a szállító ketreckét,
és látványosan, a szemük előtt rakom rendbe az úti holmit,
aztán meg itt is hagyom, feltűnő helyen, hogy tudják, mire számíthatnak.
Tegnap délelőtt azonban még nem volt szem előtt semmi,
éppen csak a reggeli rendrakásnál, reggeliztetésnél tartottunk,
amikor én úgy találtam, hogy ideje már megemlíteni a mai programot.
Csuvika éppen zabot evett a kezemben tartott tálkából,
Csivikét addigra már sikerült elüldöznie, egyedül uralta az etetőt.
Én meg gonoszul elvettem az étvágyát – mert eszembe se jutott, hogy így sikerül.
“Holnap este már nem lesznek ekkora karmocskáid, mert megyünk a doktor bácsihoz.
Majd meglátod, hogy utána még enni is kényelmesebben fogsz tudni.”
Valami ilyesmit duruzsoltam békésen falatozó kis géniuszomnak,
ő pedig a “doktor bácsi” említésekor szinte szoborrá merevedett.
Nézett rám rémülten, hogy jól hallotta-e,
a kis lábát, amivel az etető peremét fogta, nagyon lassan visszahúzta
(mint aki nem biztos benne, hogy pont ezt akarja tenni, de hát muszáj neki),
és a továbbiakban csak ült összetörten, bámult a semmibe, nem is kérte a zabot.
Egész biztos, hogy megértette a “doktor bácsi” jelentését,
sőt az is rögtön összeállt a kis fejében, hogy konkrétan az ő számára ez mit jelent.
*
Volt aztán alkalmam a váróban is tapasztalni ma délután,
hogy Csuvika nagyon is tudja, hova került és miért :
nem volt olyan iszonyatos a hőség (a váróban meg éppen nem),
hogy indokolta volna azt a rémült lihegést és levegő után kapkodást,
amit Csuvika produkált a kis ketrecben, jó negyedórával a megérkezésünk után is.
Csivike egyáltalán nem lihegett és nem kapkodott levegő után
(igaz, ő tényleg jobban bírja a meleget), csak Csuvika volt magán kívül.
Nyilván pontosan emlékezett a február végi, törölközőbe csavarós karomvágásra.
*
Nála jobban már csak én voltam megrémülve, hisz pontosan így halt meg Csupikám :
lihegve a hőségtől és a rémülettől (pedig Miklóst jól ismerte és szerette),
amihez már végzetesen sok volt, hogy a doktor bácsi kézbe fogta és vizsgálni kezdte.
Elképzeltem, hogy Tamás betekeri megint valamibe az amúgy is lihegő Csuvikát....
hát mit mondjak..... tovább inkább el se képzeltem, csak nagyon féltem.
Szerencsére bejött a váróba egy nagyon kedves fiatal lány, talán tengerimalaccal,
és elkezdett beszélgetni a madárkáimmal, amitől Csuvika váratlanul észhez tért.
Rögtön abbahagyta a tátogást és ájuldozást, nagy hangon válaszolgatott a lánynak.
Valósággal produkálták magukat, Csivikével együtt, mint valami kis színészek.
Nem is tudja a leányzó, mekkora jót tett velünk,
mert Csuvika nem kezdte újra a haldoklást, a vele való a beszélgetés után.
Igaz, nem is volt rá alkalma, mert Tamás közben behívott minket.
*
Vittem egy pelenkát (ami nálunk hátsó takaróként szolgál a kalitkán),
hogy ha Tamás megint betekeri Csuvit a karomvágáshoz, akkor inkább abba tekerje,
mert mégis könnyebb és szellősebb, mint a frottír törölköző.
De nem tekerte be – mint ahogy nem tekerte régebben se, soha, csak legutóbb.
Annak is nyilván megvolt az oka, mert előző alkalommal Csuvi annyira kapálózott,
hogy némelyik karma túl rövidre sikerült, és vagy tíz napig fájt utána a lába.
Ma mégis bizalmat szavazott Csuvikának Tamás, és vállalta betekerés nélkül.
Most is nagyon odavolt a kezében szegény madár
(én végig dicsértem és bátorítgattam, hogy mindjárt túl lesz rajta),
de végül megúsztuk minden baj nélkül ezt a kis kalandot :
Csuvika sem ette meg Tamás kezét, és a karmai se lettek túl rövidre vágva.
Legalábbis abból gondolom, hogy kutya baja, be nem áll a csőre, hangos és vidám.
A gondot csak az okozza, hogy hozzá volt szokva a túlnőtt karmaihoz,
és most még meg kell tanulnia használni a normál méretűeket.
De majd belejön.
Nem lett volna szabad hagyni őket ekkorára nőni – de hát ezzel is pechünk volt.
Ki gondolta, hogy a bejelentkezéshez képest két hét múlva mehetünk vágatni ?
Ma hallottam a váróban, hogy valaki bejelentkezett telefonon az állatkájával,
és holnaputánra (!!!) kapott időpontot.
Azt hittem, elsírom magam – de hát ez a mi formánk.
Bár biztos súlyosabb eset szegény, nem csak karomvágásra van szüksége.
*
Le is mázsálta Tamás mind a két kis Döbrögimet : mindkettő 48 gramm.
Hosszú ideje tartják a súlyukat, 47 és 49 gramm között mozognak.
Rákérdeztem Csivike fura mániájára a kezemmel kapcsolatban :
Tamás először azt mondta, hogy ez teljesen normális,
ám aztán kiderült, hogy Csuvikára gondolt, azt hitte, ő udvarol nekem.
Csivikén kissé csodálkozott, de végül abban maradtunk,
hogy bajt nem csinálok vele, ha engedem,
mert ennyi idősen fészkelni ők már biztos nem fognak,
ha eddig nem tették – legföljebb egy-egy tojást elpotyogtathat Csivike.
Az odú látványa mindenképpen sokkal inkább serkentené a tojásképződést,
mint a kezemen való hancúrozás – de hát nem serkenti, mert Csivikét nem érdekli.
Tamás szerint is fölösleges kolonc a kalitkán az odú (szerintem is) -
de azért most még egy ideig nem merem levenni, ha már ijedtemben föltettem.
Majd jövő tavasszal, ha Csivike betölti a hat évet, leveszem végérvényesen.
Vagy ki tudja.... lehet, hogy még előbb is.
*
Vittem a B-vitamint meg a CALCIUM COLUMBÁ-t is,
hogy Tamás láthassa pontosan az összetételüket, és áldását adja rájuk.
Ez meg is történt : maradhat úgy az adagolás, ahogy eddig használtuk,
mindkettőt havonta kapják, öt napon át, egymástól távoli időben.
A BETADINE-os vizet pedig egy héten egyszer.
Lassan elmehetek méregkeverő boszorkánynak – de hát muszáj, nincs mese.
Ezeket a madárkákat tavaly ilyenkorig nem mérgeztem a világon semmivel -
de sajnos hiba volt, hamarabb kellett volna vitaminokkal kínálni őket.
És már nemigen mondhatom, hogy majd a következő párocskánál okosabb leszek...
*
A közlekedéssel oda-vissza szerencsénk volt, haza is értünk hamar.
A madárkák jól viselték az utat, bár nem beszélgettek közben,
elterültek mindketten a kis ketrec fenekén, mert azért melegük volt.
Várni nem sokat kellett, egyetlen nyuszika volt előttünk.
Nem néztem az órát, de biztos, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztünk,
mert mindig jó nagy rátartással indulunk, nem bízva a harminckettes buszban.
*
Nem tudom, hogy mindent elmeséltem-e :
ami netán kimaradt, azt majd elmondom még a vendégkönyvben.
Hatalmas kő gördült le rólam a mai nappal, mert borzasztóan féltem tőle.
Igaz, hogy mindig félek, de most még a szokottnál is nagyobb volt bennem a pánik.
Talán a meleg miatt.... vagy nem is tudom.... iszonyúan féltettem Csuvikát.
Pedig tudom, hogy jobb kezekbe sehova se vihetném – és mégis.
De most talán szeptemberig megint nyugalom lesz.... Vagy ki tudja ?
Az orvoshoz nem szoktam fényképezőgépet vinni (bár mindig nagy a kísértés),
mert úgy találom, hogy nincs jogom a madárkák kínjait és rémületét mutogatni.
Viszont valamit mégiscsak be kell raknom ennyi szöveg közé,
úgyhogy kaptok majd tündéri, enyelgős képeket, tegnapelőtt estéről.
Bánom, hogy nem inkább videóra vettem az egészet, de a képek is nagyon édesek.
Meg láthatjátok majd Csuvikát esti ablakkal a háttérben,
mert tegnap olyan lelkes volt a drágám, hogy este is kirepült, nem csak délben.
(Ettől külön frászt kaptam – bolond vénasszony -, hogy talán vesztét érzi.)
*
Utószónak pedig még egy apróság, hogy ha szó esett Csuvika nagy eszéről,
meg legyen örökítve Csivike zsenialitása is – mert belőle se tizenkettő egy tucat.
Tegnap este zabbal kínáltam őt, szokás szerint, mert az a kedvenc vacsorája.
Banyácskám azonban pár falat után már csak nyammogott, aztán azt se, csak nézett.
“Mást szeretnél ?” – kérdeztem én, és Csivike máris futott a sárga tálhoz.
Belenyomta a csőrét a PRESTIGE alapeleségbe, de nem kezdett enni,
szaladt vissza hozzám rögtön, és nézett rám várakozva.
Én pedig engedelmesen helyére raktam a barna tálkát, hogy megfoghassam a sárgát,
amibe Csivi boldogan belevetette magát, hogy ilyen szépen elmagyarázta, mit kér.
Úgyhogy itt állok két géniusszal – csak győzzek hozzájuk felnőni !
*
(2017)
Új kommentek