Legtöbben nyilván még föl se fedeztétek a tegnapi bejegyzést,
és máris itt a következő, amire egyetlen porcikám se vágyott.
Az még csak hagyján, hogy lusta vagyok naponta firkálni
és hajnalig a gép mellett ücsörögni -
nagyobb baj az, hogy ami éjszaka történt, az nem hiányzott egyikünknek se,
legkevésbé a főszereplőnek, szegény Csuvikának.
*
Jó későn (vagy inkább már korán) feküdtem le,
mivel sokáig tötyögtem az előző mesével,
utána meg úgy találtam, hogy ennyi munka után jár még nekem egy kis szórakozás,
elkezdtem híreket olvasni, inkább csak lustaságból, hogy ne kelljen még fölállnom.
Nagy hiba volt, mint később kiderült.
Fél négykor kerültem ágyba (másoknál már fél öt volt),
és alig egy óra múlva, legmélyebb álmomból, Csuvika egetverő ordítása ébresztett.
Azonnal fölismertem a hangját, pedig valójában nem is hasonlított a szokásosra :
nem hasonlított az semmire, maga volt a Rémület Hangja.
Valami egészen elképesztő rikácsolás, hihetetlen hangerővel,
amilyet sem ember, sem állat nem volna képes ép ésszel kiengedni a torkán.
Ugrottam ki az ágyból, mint akit a darázs csípett meg,
és már a sötétben próbáltam nyugtatgatni Csuvikát, míg kerestem a villanykapcsolót.
Tudtam persze, hogy hiába :
volt már módom néhányszor végigélni a két hímecském hasonló őrületeit
(a tojócskáimnál ilyet sose tapasztaltam), így tudom, hogy ilyenkor nincs mit tenni,
kár minden szóért, mert a madár magán kívül van,
meg se hallja, amit mondok neki, sőt fel sem ismer, azt se tudja, hol van.
És még ha a rikácsolás lenne a legnagyobb baj !
De nem az, hanem a pánik, ami kiváltja
(csak tudnám, hogy magát a pánikot mi váltja ki),
és ami arra készteti szerencsétlen madarat, hogy esze nélkül meneküljön,
nem tudni, mi elől, nem tudni, hova.
Mondom : végigéltem már egy-két ilyen esetet,
napra pontosan két és fél éve Csuvikával is -
de ennyire szörnyű egyik se volt, mint ez a ma hajnali.
Csuvika egy rakéta sebességével cikázott ide-oda a kalitka négy fala között :
hatalmasakat vetődött, de esküszöm, még csak a szárnyait se használta.
Mint egy ordító kis rögbi labda, pattogott innen oda, onnan ide :
ütötte-verte magát, ment neki ész nélkül mindennek,
hisz ilyenkor nem is lát a szerencsétlen, hiába van nyitva a szeme.
Csivikét sokáig kellett keresnem a félsötétben,
míg végül a kalitka aljában találtam meg szegénykét,
reszketve és a rácsba kapaszkodva.
Csak nézett rám rémülten, hogy mi ez az egész,
és várta, hogy én majd biztos tudok valamilyen megoldást,
amitől helyre áll a világ rendje, és megnyugszik Csuvika.
De persze hiába várt tőlem bármit pici angyalkám,
én se tudtam a gyógyírt Csuvika bajára.
Fölmerült bennem (már máskor is, még Csupikával, nem csak most),
hogy esetleg kimarkolom a kalitkából, amikor épp megül valahol egy-egy pillanatra -
de nem mertem megtenni, se most, se régebben,
mert a hullámos állítólag kifejezetten hajlamos az infarktusra,
nem akarom kockáztatni, hogy a kezemben haljon meg ijedtében.
Pedig akkor legalább nem ütné-verné magát,
ha a markomban várhatná meg, míg magához tér.
Fölgyújtottam szinte az összes villanyt,
leszedtem a kalitkáról majdnem minden takarót,
és közben folyamatosan szóval tartottam Csuvikát,
bízva abban, hogy előbb-utóbb csak lesz értelme beszélni hozzá.
Így is lett – csak nagyon sokára.
Pontosan persze nem tudom, meddig tartott az őrület,
de lehetett legalább negyedóra – és ennyire hosszú nem szokott lenni,
az eddigi tapasztalataim alapján.
Meg persze ennyire szörnyű sem...
Igaz, mindig az a legrosszabb, amit az ember éppen átél.
Mikor magához tért szegény Hercegem,
próbáltam számba venni, hogy megvan-e mindene,
hisz nézni is rossz volt, ahogy verte magát neki mindennek az őrületben.
Úgy tűnt (és azóta is úgy tűnik), hogy egyben maradt szegénykém -
én meg keserűen röhögtem azon, hogy jól megmentettem őt a befogástól.
Szerdán pont azért nem vittem el őt komolyabb vizsgálatra a lábával
(a mellett, hogy közben nagyjából rendbe is jött az a lábacska)
hogy megkíméljem a kalitkában való kergetőzéstől,
hisz azzal csak ártanék az egyébként sem tökéletes lábának -
és erre tessék : amit nem végeztem el én, azt ő elintézte saját magának.
Szerdára visszamondtuk az orvost, csütörtök éjjel meg kitört az őrület.
Ilyen iszonyatos ütközéseket a legádázabb kergetőzés se váltott még ki Csuvikánál,
amilyeneket most szenvedett el szegénykém, hogy nem én kergettem, hanem a démonai.
Ezzel az erővel akár az orvoshoz is elmehettünk volna...
az sem ártott volna neki többet (mármint a befogás), mint ez az éjszakai pánikroham.
Mikor végre lenyugodott szegénykém, csak bámult rám értetlenül és méltatlankodva,
hogy milyen eszement ötletem támadt már megint,
mit keresek a kalitka előtt éjnek éjszakáján, és miért gyújtottam föl a kislámpákat,
miért nem hagyom őket békésen aludni.
Lihegett a boldogtalan, mint aki nagyon elfáradt,
és láthatóan fogalma se volt mindarról, ami odáig történt.
Meg is volt ijedve, hogy mit keres az etetős botocskán,
mikor neki ilyenkor a kakasülőn van a helye.
Csivike tért észhez hamarabb (bár ő végig észnél volt, csak félt),
ő mászott vissza elsőnek a hálóhelyükre.
Kínáltam neki mindjárt a vizecskét, és egyáltalán :
igyekeztem mindent úgy csinálni, mintha még csak most készülődnénk a lefekvéshez.
Csuvika gyanakodott ugyan, hogy itt valami nem stimmel,
de azért egy idő után ő is fölmászott szépen Csivike mellé.
Mégpedig a csipeszlépcsőkön mászott, váltott lábakkal, ahogy kell.
Ezt azért jegyzem meg külön, mert mióta baleset érte a lábacskáját,
nemigen láttam még őt váltott lábakkal lépcsőt mászni.
Inkább páros lábbal ugrik, ahova lehet, vagy pedig nem mászik, hanem röppen.
Tisztára úgy tűnt (bár ez még humornak is túl fekete),
hogy a sok ütközés inkább javított a lábacskáján, mint rontott.
Valahogy elvergődtünk a villanyoltásig – addigra már hajnali öt óra volt.
Csuvika elfordult szépen az alvós pózába :
bíztam benne, hogy talán most már nyugalom lesz.
A kalitkában lett is – bennem viszont nem annyira.
Pont elég lett volna izgalomnak a tegnapi napra a halottnak hitt galambocskám :
hogy mindazok után, amiket a tegnapi bejegyzésben elmeséltem,
még éjszakára is kapok egy kis extra programot -
hááááát..... ennek valahogy nem bírtam felhőtlenül örülni.
Arról nem beszélve, hogy jégkockává fagytam :
gyakorlatilag egy szál semmiben alszom, mert utálom, ha melegem van,
a szobában pedig le van kapcsolva éjszakára a fűtés.
Mivel Csuvika magánszáma alatt legkisebb gondom is nagyobb volt a hidegnél,
az egész cirkuszt egy szál bugyiban és atlétatrikóban, mezítláb élveztem végig,
a nem egészen húszfokos szobában.
Mire a madárkák lenyugodtak, nekem már FÁJT a hideg.
Irtó érdekes volt, ilyet még sose éreztem.
Nem baj, megyek a jó meleg ágyikóba – gondoltam én, és mentem is.
Csak éppen minek ?
Öt óra körül járt az idő, mikor másodszor is lefeküdtem végre,
de fél nyolckor még nem aludtam.
Aztán tízkor meg csörgött a vekker, mert ugye a madárkákra is gondolni kell...
Hogy egyáltalán működőképes vagyok ma (úgy, amennyire),
azon egész nap őszintén csodálkozom.
*
Az erkélyről viszont jó híreim vannak :
a déli etetésnél egy fia galambocska nem várt, sem a fészekben, sem a betonon.
Vagyis most már egész biztos, hogy mind a két Kisgonci röpköd a szüleivel.
Még el se merem hinni – pedig biztos, hogy igaz.
Délután már be se vittem a kisszobába a fényképezőt, mondván, hogy minek.
Hát erre mit látok ?
*
*
Az én két kis tündérem illedelmesen csücsült a fészekben, és várta a vacsorát.
Csiporogtak, repestek a szárnyacskájukkal, míg szórtam nekik a magokat -
és bizony nem vártak senki másra, jöttek szépen csipegetni rögtön, ahogy kell.
Amikor pedig jóllaktak, visszaröppentek a jó kis fészkükbe,
hogy összebújva, jó testvérkékhez illően várják az esti elalvást.
(A fényképező meg közben mégiscsak előkerült.)
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek