Úgy tűnik, Csuvikának kissé más elképzelései vannak a gyászról, mint nekem.
Reggel fölkelni se volt kedvem, de azért persze megtettem, hisz muszáj -
ha másért nem, hát Csuvika kedvéért, aki nem tehet semmiről.
Még sehol se voltam, az ágyam is szanaszét, de Csuvikát már rendbe raktam :
kiszellőztettem, levettem róla az éjszakai takarót, letakarítottam a botokat,
fölszereltem az ajtóra a lépcsőket – vagyis átálltunk nappali üzemmódba.
Hogy ez megvolt, kimentem rágyújtani, ráérősen, hogy a madár már rendben van.
Még mindig félig kómában, azon méláztam, míg bagóztam,
hogy fölkelni is fölösleges volt, Csivi nélkül nincs értelme semminek,
mozdulni sincs kedvem, legszívesebben átaludnám ezt az egész rohadt életet.
Az viszont a nagy kesergés közben is feltűnt, hogy egyszer csak csönd lett.
Pedig amúgy egyáltalán nem volt csönd :
szegény kis árvám vidáman trillázott, mióta csak kinyitotta a szemét.
Miért hallgatott el hirtelen ? Csak neeeem ???
Csak de.
Bejöttem és kerestem Ő Uraságát, ám a kalitkában nem találtam senkit.
Hol vagy, Csuvika ? Hova tűntél, kismadaram ?
Csuvika pedig készségesen válaszolt, hogy megtaláljam biztosan.
Nem akartam hinni a szememnek . de a képeknek már muszáj hinnem.
*
*
Hát bizony.... gyászoló madárkám így képzeli el a gyászt :
röpködve és trillázva, mintha mi sem történt volna.
Hogy hogyan jutott föl pár perc alatt a mászóka tetejére, azt megint nem tudom.
De hogy ott volt, az kétségtelen – meg az is, hogy borzasztóan örült neki.
*
*
Vagy csak nekem akarta megmutatni és bebizonyítani,
hogy igenis van élet Csivike nélkül is -
és ha ő elbírja a gyászt az ötdekás kis lényével,
akkor egy ilyen hatalmas monstrum, mint én vagyok, csak ne hagyja el magát.
*
*
Akárhogy is, a feladat adva volt :
hogy mikor zuhanyoztam utoljára a kalitkát, azt le sem merem írni,
most pedig itt volt a ragyogó alkalom, amit vétek lett volna kihagyni.
Igaz, elfogadni is nagyon féltem, hisz nem tudhattam,
mennyi időre tervezi Csuvika a kint létet (abban se voltam biztos, hogy reggelizett),
és a frász tört ki még a gondolatra is,
hogy mi lesz, ha pont akkor akar majd hazamenni, amikor nincs hova.
Vagy mi lesz, ha Csivi nélkül megijed attól, hogy eltűnik a kalitka ?
És én leszek-e elég figyelmes ahhoz, hogy észrevegyem őt a vaksi szememmel,
ha netán pont a padlón grasszál, mikor én cipelem vissza a csöpögő ketrecet ?
*
*
De végül úgy találtam, hogy mindez csak kifogás :
Csuvika okos kismadár, nekem meg kötelességem észnél lenni -
gyerünk csak tüsténkedni, nem lamentálni, hogy miért is nem lehet !
Így aztán nekiálltam – csak úgy éhgyomorra,
mert nem akartam vesztegetni az időt, nehogy Csuvika meggondolja magát.
Pedig ez most rosszul jött ki, ugyanis tegnap nagyon keveset ettem, éhes voltam.
De annyi baj legyen : sejtettem, hogy belepusztulni nem fogok,
a kalitkára meg már réges-rég ráfér a zuhanyozás.
*
*
Nagyon igyekeztem : fél kettő körül kész is lettem, úgy nagyjából.
Annyira mindenképp, hogy Csuvika hazamehessen, ha akar.
Hogy akar-e, azt nem tudtam igazán eldönteni : úgy tűnt, hogy igen.
Odahúztam a mászókát a frissen mosdatott kalitka mellé,
de Csuvika nem mozdult, nem akart hazamenni mégsem.
Hát akkor legyen úgy : visszaszállítottam mászókástul az ablak elé.
De csak nem hagyott nyugodni a gondolat,
hogy a mászóka magasából túl nagyot fog pottyanni, ha mégis nekivág,
így tettem később még egy kísérletet, mielőtt enni kezdtem volna.
Gondoltam, csak nyugodtabban eszem, ha ő bent van a biztonságos ketrecben.
Ekkor már szófogadóan haza is ment szegénykém, de nem tűnt túl boldognak.
Mindenesetre rázártam az ajtót,
és megígértem, hogy csak addig kell raboskodnia, míg én eszem.
*
*
Így is lett.
Az ebédnek is késői reggelim után első dolgom volt nyitni a kalitka ajtaját,
magam pedig bevackolódtam a rekamié sarkába, olvasni.
Csuvika nemigen csiporgott, nem volt jó kedve.
Talán azt hitte szegénykém, hogy kötelező a szieszta idejét a kalitkában tölteni -
illetve alighanem bánta, hogy miért is fogadott szót, miért ment haza,
mikor reggel már olyan szerencsésen följutott a mászóka tetejére.
Búslakodott így vagy egy órácskát, aztán egyszer csak puff : kipottyant a padlóra.
Repülésről szó se volt (bár látni nem láttam, de hallottam) :
zuhant szegénykém, mint egy zsák krumpli vagy egy darab kő.
De oda se neki : csak én ijedtem meg, Csuvika nem.
Legalábbis pár pillanat múlva már láttam őt elszántan totyogni a mászóka felé.
Egy napon belül másodszor !
(Illetve látni csak most láttam, de totyogni nyilván másodszor totyogott.)
Sajnos, mire előkaptam a fényképezőgépet
(ráadásul nem is a videózáshoz valót, mert annak épp tele van a memóriája),
Csuvika már majdnem félúton volt fölfelé,
és aztán ott is ragadt, nem sokkal a cél előtt.
*
*
Jó sokáig vártam, hátha tovább indul – de hiába.
Valószínűleg zavarta őt, hogy filmezni szeretném, nem akart szerepelni.
Mit volt mit tenni : kimentem rágyújtani.
Tudtam, hogy mire bejövök, ő fönt lesz – és így is lett.
Azóta is ott csücsül, pedig már vacsoraidő van.
Most nem olyan vidám, mint délelőtt volt, de azért beszélget, ha bent vagyok.
Talán kezdi megérteni, hogy hiába küzdi föl magát a mászókára,
Csivikét ott se találja meg, mert ő már sehol sincs.
Vagy ki tudja.... nem tudom, Csuvika hogyan éli meg mindezt.
Tudok olyan hullámos hímecskét, aki kifejezetten kivirult és felszabadult,
amikor hosszú páros élet után, már nagyon idősen, özvegyen maradt.
Az én Csupikám viszont vigasztalhatatlan volt Csipikéje halála után.
Csuvika talán a kettő között viselkedik és érez :
egyelőre úgy tűnik, hogy nincs elkeseredve, legföljebb unatkozik.
*
*
Hát ennyi a mai nap hiteles története.
Csuvikánál megy tovább az élet, csak én nem tudok beletörődni abba, ami történt.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek