*
Ünnep van ma nálunk – azaz már inkább csak volt, mert időközben ránk esteledett.
Négy éve hoztam haza édes pici Tündérboszorkányomat,
és ez is van olyan jeles dátum, mint egy születésnap -
annál is inkább, mert Csivike születésének idejét nem tudjuk pontosan.
Így ma egész nap ünnepeltünk, sőt elkezdtük már tegnap este,
hisz a Mikulásnak meg a karácsonynak is ünnep már az előestéje is.
*
Vacsorára megérkezett a vígasságok elengedhetetlen kelléke, az almás tojás,
és mindkét kis éhezőm degeszre tömte a bendőjét belőle.
Mást szinte nem is fogadtak el egész este a kezemből,
mindig csak az almás tojást követelték.
A követelés igazán visszafogottan történik :
nem sír és nem veszekszik egyik madárkám sem,
ha nem azt a tálkát tartom a csőre elé, amelyikre éppen vágyik –
csak elfordítja a fejecskéjét, és szigorú képpel bámul a semmibe.
Vagy éppen rám, hogy vegyem már észre a tévedésemet.
Csivike néha odaszalad a vágyott eleséghez,
és megmutatja, hogy melyik tálkát kéri -
de nem eszik ám ilyenkor se magától, máris jön vissza az etetős botjára,
és várja, hogy azt az edényt tartsam az orra elé,
amibe ő beledugta a csőrét egy pillanatra.
Máskor meg (ha lusta mozdulni) csak tűri türelmesen,
hogy végigkínáljak neki akár öt-hat etetőt, míg sikerül eltalálnom a gusztusát.
(Csuvikával egyszerűbb az élet, ő legtöbbször hajlandó elfogadni bármit,
és nem is ragaszkodik feltétlenül ahhoz, hogy esténként a kezemből egyen.)
*
Tegnap mindenesetre nem volt kérdés, hogy ki mit kér vacsorára :
az imádott almás tojáson kívül szinte nem is fogyott semmilyen eleség.
Még a jutalomrúd sem, pedig újabban az is verhetetlen kedvenc.
Ha emlékeztek rá : húsvétkor roppant bánatos voltam,
hogy nem sikerült tojásos rudacskát szereznem egyik állatos boltban sem.
El se bírtam képzelni, hogy mitől lesz ünnep az ünnep, ha nincs hozzá tojásos rúd.
Végül valami tollváltó vagy tollápoló rudacskákat hozott a Nyuszika :
kínomban vettem az ÁRKÁD-ban, hogy mégis legyen valami -
de egy percig se gondoltam komolyan, hogy a picinyeim meg is fogják enni.
Barátoktól kaptak már ilyen-olyan rudacskákat párszor karácsonyra,
de soha nem ették meg egyiket sem, sőt a legtöbbet meg se kóstolták.
Én mindig tojásost veszek nekik, mert már az előző madárkáim is csak azt szerették.
*
*
Húsvétra viszont nem lett tojásos, hanem lett ez a tollváltó.
Nem mondom, hogy rá se néztek : Csuvika igenis megszemlélte, megkóstolta –
ám aztán mást nem is igen csinált vele, vagy két hétig.
Csivi meg szinte nem is vett róla tudomást. Meg volt sértve, hogy nem tojásos.
Meg az is igaz, hogy szokatlan helyre akasztottam föl,
ahol nem érik el olyan kényelmesen, mint a két jobb oldali sarokbot között.
Onnan viszont nem akartam levenni az éppen aktuális lifegőt,
mert Csuvika meg volt őrülve érte, minden este boldogan játszott vele.
*
Végül mégis az indította el a tollváltó rudacska diadalútját,
hogy két hét múltán átszereltem a lifegő helyére.
Ott már jobban érdekelte Csuvikát, bár elég óvatosan barátkozott vele :
húsvét után négy héttel szegény rúd még csaknem érintetlen volt.
Május első napjaiban viszont úgy kezdtek el rajongani érte mind a ketten,
mintha nem is díszelgett volna ott az orruk előtt szerencsétlen rudacska,
akkor már több mint egy hónapja, hisz március végére esett a húsvét.
Rég feladtam a reményt, hogy valaha is megértsem a madárlélek rejtelmeit,
így eszembe se jutott különösebben mélázni azon,
mitől lett májusra imádnivaló csemege ugyanaz a rudacska,
ami egész áprilisban nem érdekelt senkit a kalitkában -
csak örültem a sikernek, mert így most már eggyel több a lehetséges ajándék.
*
A húsvéti rudacska végül kitartott egészen május kilencedikéig :
akkor kellett kicserélnem a párjára (kettő van egy dobozban),
mert Csuvika nagyon odavolt, hogy elfogyott a nassolnivalója.
Sajnáltam ugyan, hogy ilyen rosszul jött ki a lépés,
mert tudtam, hogy Csivike évfordulójára is jutalomrúd lesz az egyik ajándék,
és biztos voltam benne, hogy addigra nem fogy el az a példány,
amit kilencedikén adtam oda a madárkáknak.
Hisz az elődje kitartott majdnem másfél hónapig...
Ehhez képest Csuvika olyan iramban pusztította az újabb kincsét
(mert ezúttal ő járt élen a nassolásban),
hogy vasárnap estére egy szem magocska se maradt a rúdon -
és akkor még csak tizenötödike volt.
Még ha előre hozom is az ajándékozást tizenhetedikén estére,
akkor is ki kell bírnia két napot az én kis evőgépemnek, kedvenc nasija nélkül.
*
A lifegőt nem akartam két napra visszaszerelni,
beakasztottam egy kölesfürtöt a rudacska helyére, hogy mégis legyen ott valami.
Csuvika vigasztalhatatlan volt.
Meg se szólalt hétfőn egész este a kalitkában, a kölesre rá se nézett,
csak bambult maga elé bánatosan szegénykém,
hogy akkor ő most mivel játsszon, mikor se rudacskája, se lifegője nincs.
(Pedig az utóbbi nagyon is volt, csak nem ott lógott, ahol ő szereti.)
Azt hittem, ekkora gyász után majd kitörő örömmel fogadja kedden az újabb rudat -
de persze tévedtem, mint rendesen.
Úgy látszik, a rudacskákat érlelni kell. Vagy aszalni. Vagy szárítani.
Vagy nem tudom, mit kell velük csinálni (a madárkáim szerint),
de úgy tűnik, új korukban nem olyan finomak, mint öregen,
mert erre a tegnap estire szinte még rá se néztek, nemhogy ették volna.
Talán ez is fertőző, mint a megszokotthoz való ragaszkodás,
mert én sem eszem meg a kenyeret vagy zsömlét frissen,
csak három-négynapos korában szeretem.
De akárhogy is : mindenesetre van rá remény,
hogy a tollváltó rudacska jó ajándék lesz végül, hisz az elődje is az volt.
*
De ez még mindig csak a nasi...
Az igazi ajándékig nem jutottunk el, pedig már órák óta írok.
*
Csivike igazi ajándékát már hetekkel ezelőtt kitaláltam,
csak megalkotni nem volt alkalmam (sőt rendesen átgondolni se),
mert minden időmet elvitte mostanában a számítógépem :
előbb a felkészülés a WINDOWS 10-re való átállásra,
aztán meg az ismerkedés, barátkozás az új operációs rendszerrel.
Így szegény kis tündérem ajándéka majdnem az utolsó pillanatra maradt :
szombat délután álltam neki (ma szerda van), hogy végre megcsináljam.
*
Bodza-szívecskét kapott a kis drágám, jó nagyot, a mászókára,
hisz a rombolás, cincálás, rágcsálás a mindene.
A bodza pedig kiválóan hámozható, Banyácskám lelkének legnagyobb gyönyörűségére.
A felfüggesztés madzagjairól meg már ne is beszéljünk :
spárgát szétrágni még a bodzahámozásnál is nagyobb mulatság,
mert a bodzát nem bánja a Mami, de a spárgákért mindig kárál egy sort,
és ebből Csivike tudja, hogy aznap nem élt hiába,
sikerült maradandót alkotnia. Illetve maradandót pusztítania.
*
Vacsoraosztás után szereltem föl tegnap a mászókára a művemet, késő délután.
Már alig vártam, hogy megtehessem, lássam végre munkálkodásom eredményét.
Jó móka volt a szombat délután : vagy két órát biztos vacakoltam a szívecskével.
Előbb összefűztem szívószálakból, műanyag madzaggal a prototípust,
mert nagy kincs a bodza, ritkán és kevéshez jutunk hozzá,
selejtet nem engedhetek meg magamnak, meg elfarigcsált darabokat sem.
Szívószálból viszont van elég a spájzban,
azon ki lehetett kísérletezni, miből mekkora lesz a megfelelő méret.
Végül mindent eltaláltam első nekifutásra -
de ha rögtön a bodzának esek neki, biztos nem lett volna így.
*
Madárkáim szombaton igen zokon vették a tüsténkedésemet
(szerintem pontosan tudták, hogy nekik készül valami,
és súlyos kételyeik támadtak a dolog kimenetelét illetően),
tegnap azonban csak addig szórták rám az átkot a kalitkából,
míg szereltem a mászókára az új hintát.
Föl voltam készülve egy rosszkedvű estére (hiába ünnep már majdnem),
hisz nem lett volna benne semmi szokatlan,
ha az új játékszer láttán tilalmas területnek nyilvánítják a mászókát,
sőt esetleg nem mernek kirepülni az ágaikra sem, a szekrények tetejére.
Hős Vitézem azonban rácáfolt minden aggodalmamra :
amint visszatoltam végre a helyére az új hintával ékesített mászókát,
ő igenis rögtön rárepült, mintha nem is látna rajta semmi változást.
Pedig volt már olyan jó pár alkalommal (mondhatnám, az az általános),
hogy egy-egy új játék napokra elriasztotta a madárkákat a kedvenc tanyájuktól.
*
El sem akartam hinni, hogy ekkora megtiszteltetés érhet.
Elég nagy az a bodzahinta, nem lehet nem észrevenni (pláne madárszemmel) :
ha Csuvitéz mégis azonnal elfogadta (és nem sokkal utána Csivike is),
akkor igencsak jót sikerült kitalálnom, veregethetem büszkén a saját vállamat.
*
Ennél nagyobb öröm és meglepetés már csak ma délután ért :
drága pici rontópannám, a szívecske boldog tulajdonosa,
nem csak hogy nem félt rárepülni a kicsit megváltozott mászókára
(ezt már megtette számtalanszor, tegnap este óta),
de meg is szemlélte közelebbről legújabb játékszerét.
Konkrétan rágni kezdte a spárgát, a szívecske négy felfüggesztésének egyikét.
Tudtam, hogy ez lesz a birtokbavétel első lépése –
és tudtam, hogy Őnagysága ennyinek is hatalmasan örülni fog.
Így is lett.
Csak azt vette zokon, hogy lefényképeztem – de hát ezt nem lehetett kihagyni.
*
A többi már majd jön magától.
Ha odáig eljutottunk (és mindjárt első nap),
hogy Csivike megkóstolgatta kicsit a szívecskéje madzagját,
akkor hamarosan föl fogja fedezni a hintája egyéb alkatrészeit is,
és talán használni is hajlandó lesz valahogy úgy, ahogy azt a Mami elképzelte.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek