Ezt a mesét még tavaly kezdtem írni, a szilveszter előtti napon,
de valamiért félbehagytam.
Alighanem azért, mert rájöttem, hogy úgyse nagyon olvasná senki,
ha kevéssel utána megjelenik a BÚÉK-os oldal.
Most viszont nekiültem, hogy befejezzem -
bár lehet, hogy veszni hagyni se lett volna túl nagy csapás.
*
*
(December 30.)
*
Akkor most megmutatom nektek,
mivel foglalatoskodott Csivi Pipi abban a néhány napban,
amíg csodálatosképpen magához tért a rosszkedvéből, és föl volt éledve.
Sajnos ez már megint csak múlt idő :
épp olyan váratlanul és érthetetlenül, ahogy karácsonyra föléledt,
tegnapelőtt újra lekonyult szegénykém, és láthatóan nem is óhajt magához térni.
Pedig egyfolytában süt az átkozott napocska :
engem a guta üt meg tőle, mert télen én havat szeretnék, nem szikrázó napsütést -
de bánná a fene, ha legalább a madárkák örülnének neki.
De nem örülnek.
Csuvika még csak-csak : ő legalább a kalitka ajtajában szónokol,
és minden módon próbálja életre kelteni kornyadozó asszonykáját – de hiába.
Csivike megint haragszik a világra : nem beszél, nem rombol, nem röpköd,
semmit se csinál, csak búslakodik és duzzog.
Délelőtt általában odarepül a szekrény tetején lévő ágaira,
de csak egyszer, és csak egy pillanatra, mintha ott ellenőriznie kéne valamit.
Azonnal fordul is vissza, és többé semmivel nem lehet kicsalogatni, egész nap.
Hogy mi ütött szegénykémbe, azt megint el nem tudom képzelni.
Gyanakszom a tegnapelőtt reggel beállított váratlan vendégre
(ezt elég részletesen elzokogtam tegnap a vendégkönyvben) -
de azért elég hihetetlen,
hogy egy balul sikerült reggeli ébresztő napokra kikészítse a madárkámat.
Bár ki tudja.... igazában még én se hevertem ki azt a bizonyos reggelt.
Mindenesetre rém bánatos vagyok (meg dühös a tapintatlan, hívatlan vendégre),
mert Csivike már tisztára olyan volt, mintha sose lett volna semmi baja,
és most tessék : egyik napról a másikra visszasüppedt a totális depresszióba.
Nem biztos, hogy a vendég volt a bűnös – de hát semmi más szokatlan nem történt,
és előző este Banyácskám még maga volt az eleven élet, nem győztem örülni neki.
*
Mindegy – most nem panaszkodni ültem le ide,
hanem azért, hogy megmutassam nektek,
mivel volt elfoglalva aktívabb napjain a Csivi nevű szerelőbrigád.
*
A csőrkoptatós projektbe még valamikor karácsony előtt belefogott Őnagysága :
nem tudom, miről jutott eszébe éppen most az a kis kagyló formájú meszecske,
mert az utolsó kalitkazuhanyozás óta, mióta több volt a spárga rajta, mint a mész,
a madárkák hozzá se nyúltak, közelébe se mentek, noha előtte igencsak látogatták.
Pont azért kötöztem rá a millió madzagot, hogy agyon ne csapja valamelyiküket,
ha Csivi Mester netán sikerrel kivégzi a spárgák többségét.
Bíztam benne, hogy csak észreveszem a sasszememmel a közelgő katasztrófát,
ha külön-külön kell kettérágni minden spárgát ahhoz, hogy leessen a csőrkoptató.
Végül tényleg így lett : a középső, legjobban rágható spárgák is többen voltak,
egyenként felkötözve, hogy ha némelyik már megadta magát, a többi még tartson -
és mire ezeket mind kivégezte Csivike, az alsók és a fölsők még stabilan álltak.
*
Ekkor azonban már nem mertem volna a madárkákat magukra hagyni a kalitkában,
így kénytelen voltam likvidálni szegény csőrkoptatót, mielőtt Csivike teszi meg.
Baromi nehéz egy ilyen meszecske, simán agyon tudja ütni azt, aki épp alatta van.
Túl kellett esnünk a Nagy Műtéten,
mielőtt megejtettem volna karácsony után az első csavargást.
Üres kalitkából nem lett volna nagy kaland kivenni a csőrkoptatót,
ám üres kalitkáról sajnos szó se volt :
úgy kellett leoperálnom a hátsó falról a meszecskét,
hogy a madárkák közben otthon voltak, és kicsit sem örültek az ötletemnek.
Nem tudom, melyikünknek volt rosszabb :
én majd’ megszakadtam, míg átemeltem a kalitkát a nagy asztalra,
a madárkákat meg a frász törte, hogy hova viszem őket és mit csinálok velük.
Az odút leszerelni lusta voltam
(azon az ajtón át könnyen elértem volna a csőrkoptatót),
meg a madárkáknak is félelmetes lett volna a könyékig bedugott kezem a ketrecben,
így hátulról, a rács drótjai között cibáltam ki nagy nehezen a jó kövér meszecskét.
Nem győztem észnél lenni, mert borzasztóan féltem, hogy elejtem,
hisz fogni és forgatni is csak a rács drótjai között átnyúlkálva tudtam.
De végül nem lett semmi baj – csak annyi, hogy megint kevesebb így a rágnivaló.
Azóta is keresem a likvidált meszecske biztonságos helyét, de sajnos nem találom.
*
Mindenesetre Csivike hamar kárpótolta magát a veszteségért :
kitüntetett a figyelmével egy olyan csőrkoptatót, a kalitka külső falán,
amihez eddig emlékezetem szerint sose nyúlt – legalábbis kívülről nem.
Belülről néha szokta rágicsálni, de azt is nagyon rég csinálta utoljára.
Most meg egy ülésben elpusztított róla egy akkora darabot,
hogy nem akartam hinni a szememnek,
amikor megtekintettem szorgos munkálkodása eredményét.
Majd keresek régebbi képet, hogy lássátok, mekkora volt eredetileg a csőrkoptató.
Szabályos kis mész-dombocskát kapart nekem a tálcára az én sztahanovista madaram.
*
*
*
(Január 9.)
És ha már csőrkoptató : nem fogjátok elhinni, de föl lett avatva végre az a példány is,
amit Csivi Őnagysága még június végén kapott, az itthon létének 1500. napjára.
Akárhogy is nézem : több mint fél évet úszott meg úgy az akkori ajándék,
hogy rá se nézett, közelébe se ment soha, senki.
Pedig gusztának tűnik az a kis téglácska, és a felfüggesztése is elég biztonságos.
A napokban Csivi Pipi végre kegyeskedett közelebbről is megtekinteni,
többször láttam, hogy kaparássza a sarkát, bár nem túl nagy lelkesedéssel.
Talán nem ízlik neki (az sincs kizárva, hogy már lejárt a szavatossága)
vagy csak az volt a baj, hogy én mindannyiszor üdvrivalgásban törtem ki,
és lelkesen biztattam Csivikét, hogy csak így tovább, pusztítsa azt a csőrkoptatót.
Ezzel valószínűleg el is vettem szegény madár kedvét a további kaparászástól,
mert hogy is akarna olyasmiben mesterkedni,
ami meg van engedve, sőt egyenesen kívánatos.
Ha kárálni kezdtem volna, hogy jaj-jaj, Csivike, mit csinálsz, nem szabad,
akkor alighanem meg sem áll az én boszorkányom addig,
míg el nem pusztítja az egész kis sárga téglát.
De hát elpuskáztam a dolgot, mert még mindig nem vagyok elég profi a csivológiában.
Mindenesetre reménykedni már lehet, hogy egyszer majd ez a csőrkoptató is elfogy.
Csuvikának persze nem szabad kaparásznia, mert igaz ugyan, hogy Csivike se kéri,
ám ez nem jelenti azt, hogy lemondana akár csak egy falatról is, Csuvika javára.
Ilyen egy áldott lélek az én kis boszorkám – ha még valaki nem tudná.
*
Persze a csőrkoptatók pusztítása nem igazi rombolás,
hisz azok arra valók, hogy pusztítva legyenek.
Szó se róla : arra való a köles is – na de nem úgy, ahogy Banyácskám csinálja !
Az aprócska kölesszemeknek elvileg a madárpocakban kellene kikötniük
(és többnyire oda is jutnak, abban hiba nincs, hisz a picinyeim imádják a kölest).
ám nálunk újabban több kerül a kalitka fenekére, mint a mindig éhes kis bendőkbe.
A mikulásra és karácsonyra kapott PRESTIGE köleseken fedezte föl Csivike,
hogy azokon valahogy jobban elkülönülnek egymástól a fürtök, mint a többi kölesen,
és azonnal ellenállhatatlan késztetést érzett,
hogy egyenként szanaszét dobálja őket, ha már ilyen könnyedén lecsíphetők.
*
*
Csuvika kétségbeesett zokogása meg az én jajveszékelésem csak fokozta az élvezetet :
Banyácskám fülig érő csőröcskével, egy robot sebességével munkálkodott -
és sajnos munkálkodik azóta is, hiába fogyott el rég a méregdrága PRESTIGE köles.
Minden áldott nap megöli a kakasülő mellé föllógatott, hatalmas fürtös kölest,
aztán estefelé meg reklamál, hogy romlanak a szolgáltatások,
már még csak egy nyomorult kis köles sincs a kalitkában, micsoda idők.
Nem éppen olcsó játék ez a kölesgyilkolósdi - de hát mit csináljak ?
Valamivel csak el kell foglalnia magát szegény Boszikámnak,
ha egyszer kirepülni (megint) nem hajlandó !
A kölesdobálás legalább veszélytelen elfoglaltság,
szoktak lenni sokkal vadabb ötletei is.
*
*
*
Amúgy semmi újság – sajnos vagy szerencsére.
Csuvika ma ötvenöt hónapos – ezt véletlenül számoltam ki tegnap este,
unalmamban, míg konzolt játszottam a kalitka előtt, kezemben egy etetővel.
Ünnepelni nem ünnepeltük, de azért jól hangzik ez az ötvenöt hónap.
Majd mindjárt kicserélem a karácsonyi tojásos rudacskát egy újabbra,
mert a régi már szinte teljesen kopasz, és akkor rá lehet fogni,
hogy mégiscsak megemlékeztünk erről a jeles napról.
Azt is elfelejtettem mondani (pedig hányszor akartam),
hogy karácsony másnapjára esett Csuvika 1600. itthon töltött napja,
úgyhogy volt mit megünnepelnie az egymás után kétszeri kirepüléssel.
De ezt a mai ötvenöt hónapot sajnos még nem ünnepelte semmivel,
és már nem is igen fogja, mert nemsokára megyünk aludni.
*
(2017)
*
*
*
Új kommentek