Na nézzétek, milyen gyönyörűek lettek Szépséges Hercegem karmocskái !
(Csak az a baj, hogy a képek elég ócskák.)
Tegnap végre szerét ejtettük a régen aktuális nyisszantásnak. Igazában már a múlt hónap vége felé illett volna túlesni rajta, de mindig sikerült találnom valami rettentő fontos kifogást, ami miatt el kellett halasztani. A tizenharmadik héten puszta babonából nem akartam belevágni az egyébként is rettegett kalandba, a nagyhét azért nem volt jó, hogy ne rondítsunk bele az izgalmakkal a közelgő ünnepbe (noha igazában a húsvétot nem is tartjuk), a tizenötödik héten még a szokottnál is rozogább voltam, nem mertem vállalni a cipekedős műsort - így maradt végül tegnapra a Nagy Kirándulás, amit már semmiképp se lehetett volna tovább halogatni. Tiszta szégyen, hogy hogy néztek ki Csuvi Gyerek karmai – mentségemre szolgáljon, hogy valahogy hirtelen, az utóbbi két-három hétben nőttek ilyen nagyra, egy hónappal ezelőtt még nem tűnt nagyon sürgősnek és halaszthatatlannak az orvoslátogatás
*
Annyira sajnáltam Kékséges Kakaskámat ! Újabban sokat változott a viselkedése, és (jobb későn, mint soha) közel három év után épp most kezd fölfedezni magának : igyekszik ő is hízelegni, barátkozni, ahogy Csivikétől látja. Pont az orvoslátogatás előtti estén nyalogatta-puszilgatta meg a tálkát tartó ujjaimat evés közben (ahogy eddig csak Csivike szokta), sőt egy vízcsöppet is elfogadott később a kisujjamról, lefekvés előtt, már a takaró alatt. Őrá annyira nem volt soha jellemző az ilyesmi, hogy majd’ elolvadtam a nagy megtiszteltetéstől – és előre szégyenkeztem, hogy hálából másnap mekkora rémületet és csalódást fogok okozni szegény kicsikémnek, pont akkor, mikor ő végre tett egy-két óvatos, apró lépést irányomban.
Hogy mi várható, arra ezúttal is igyekeztem időben fölkészíteni szegény kis áldozataimat – és talán nem is sikertelenül. Illetve ahogy vesszük... Inkább csak azt értem el, hogy duplán élték át a nagy szatyor meg a szállító ketrec okozta ijedséget, mert annyi eszük vélhetően nincs, hogy számoljanak a további megpróbáltatásokkal, ha egyszer a rettegett szatyor már kikerült a látóterükből. Okosodni viszont mégiscsak okosodtak az elmúlt három hónapban, mert nagyon jól emlékszem, hogy januárban még teljesen hidegen hagyta őket a szatyor meg a ketrecke látványa, nem is reagáltak rá egyáltalán, mintha sose látták volna egyiket sem. Tegnapelőtt viszont rémült ordítozás és ijedt röpködés fogadta a szatyrot, amikor kihoztam a kisszobából, és szándékosan itt, az orruk előtt kezdtem letörölgetni meg a takarókat rendezgetni, hogy lássák a madárkák, másnap mire számíthatnak. Ez így valószínűleg nem állt össze a kis fejükben (mármint a másnapi program), viszont amíg el nem raktam a szatyrot az asztalról, rémüldöztek és sivákoltak szegénykéim már előre.
Tamás Doktorhoz két napra is kértem időpontot, biztos, ami biztos : amilyen remek formámat futom mostanában, már nem is a madárkák befogása vagy be nem fogása a legfőbb rizikófaktor, hanem én magam. Nem is hittem, szinte az utolsó percig, hogy sikerül tegnap elindulnunk – aztán amikor magammal már úgy-ahogy rendben voltam, Csuvicsek is hozzátette még a magáét az izgalmakhoz. Drága Csivikémet megint kimarkoltam pár másodperc alatt (első nekifutásra menekült még szegénykém, de a második próbálkozásnál simán hagyta magát megfogni), Csuvikámmal viszont annyira szörnyű volt a kergetőzés, hogy a vége felé már komolyan hajlottam rá, hogy talán hagyom a francba az egészet, mielőtt valamelyikünk infarktust kap. Viszont sajnáltam volna a kalitkában átszenvedett, hosszú délelőttöt : sajnos mindkét napra csak a délután derekára kaptunk időpontot, így pedig a madárkáknak több órát kellett raboskodva tölteniük, mert hiába nincs nálunk átállítva az óra nyári időszámításra, olyan későn még így se tudtam ébreszteni őket, hogy a kitakarás után rögtön mehessenek a szállító ketrecbe. Hogy netán végig kell szenvednünk pénteken is egy ilyen bezárva telt délelőttöt, az majdnem olyan riasztónak tűnt, mint az infarktus, így tehát nem engedtem meg magamnak a kudarcot, addig üldöztem szegény kis gazfickómat, míg végül feladta, és sikerült megfognom. De harcolt derekasan - az ilyen kergetőzést pedig nem kívánom senkinek. Csuvikával sok tekintetben kissé pechem van, így ebben is. Egyik madárkám se rajongott a kézbe fogásért, de azért ilyen nagy cirkuszt soha nem jelentett a befogás, mint Csuvikával. Ő egy nagyon vad, büszke és öntörvényű madárlegény : nehezen viseli a korlátokat meg az erőszakot. Magyarázni meg hiába magyarázom, hogy mit miért csinálok - okos madárka szegénykém, de közös nyelv híján nem értheti a bonyolultabb közléseket.
A doktor bácsinál aztán folytatódott ugyanaz, amit itthon abbahagytunk : az utat békésen viselte Csuvi, azt viszont már kevésbé, hogy Tamás Doktor kézbe fogta, sőt szerette volna le is nyisszantani a karikába hajlott, félelmetes karmocskáit. Ilyen vadnak talán még nem is láttam Csuvitézt semelyik doktori kézben - úgy látszik, a melegfront őt is megviseli, nem csak engem. Csodáltam, hogy Tamás egyáltalán meg tudja tartani a kezében : mindenáron szabadulni akart az én gazfickóm, a lábacskáival pedig olyan eszementen rúgkapált, hogy a végén szükség volt egy asszisztens segítségére a biztonságos nyisszantáshoz. De meg is lett az eredménye. Ennyire szépek és rövidek talán csak egyszer voltak Csuvika karmocskái a közel három év alatt : amikor először vágta le őket Tamás Doktor. Igaz, vérzett kicsit némelyik karma, de ezt a Doktor Úr pillanatokon belül elállította, azt pedig nem észleltem, hogy fájt volna Csuvinak a tökéletes manikűr. (Nem rezegtette a farkát és nem nyalogatta a sebeit – annál az első vágásnál pedig igen)
Rákérdeztem a “rongyos” szárnyacskáira is, hogy nem lehet-e valami vitaminhiány a dolog hátterében – ám Tamás arra szavazott, hogy inkább saját magának cakkozza ki Csuvika a szárnytollait. Rágni biztosan nem rágja őket (erre Tamás nem is kérdezett rá), az viszont tény, hogy nagyon erőszakosan “fésülködik” : egész másképp, valahogy durvábban húzza végig a kis csőrét a tollacskáin, mint Csivike. Ismét meg lett állapítva, hogy Csuvi Uraság kövér (Csivike is, csak kevésbé), de amúgy egészséges madárkák, akik mellesleg nemet cseréltek. Csuvicsek jól megkóstolgatta szegény Tamás kezét, aki ezek után Csivikétől még rosszabbat várt – végül azonban ámulva állapította meg, hogy tényleg úgy van, ahogy mondtam : nálunk Csuvika viselkedik tojóként, ha csípésről van szó, Csivike pedig túltesz a legbékésebb hímen is, az angyali szelídségével. Ő (Csuvikán kívül) soha nem bánt senkit.
A rendelőben megismerkedtünk Fülöpkével, aki egy halványsárga énekes kanári, a Doktor Úr saját madara. Egy icipici kis ketrecben tanyázik. Illendően köszöntött minket, amikor beléptünk, amit az én pincurkáim azonnal meglepetten viszonoztak. Nyilván úgy találták, hogy nem is olyan rémes hely egy ilyen orvosi rendelő, ha egyszer madárka csipog benne. Később aztán már nem méltatott minket Fülöpke a figyelmére, viszont Tamás elmesélte, hogy délelőttönként, mikor nincs nagy forgalom, vidáman röpköd és jön-megy a rendelőben, nem kell egész nap a ketrecben kuksolnia. Kár, hogy nem vittem fényképezőt, így Fülöpkét sajnos nem tudom megmutatni. Többször eszembe jutott ugyan, hogy egyszer meg kéne örökíteni a madárkáimat a doktori kézben, de mindig elvetettem az ötletet, mert ez már tényleg csúnya dolog lenne : a vakuval is fokozni szegénykék szenvedéseit. Így Fülöpkéről higgyétek el kép nélkül, csak így becsszóra, hogy nagyon csini sárga legényke, valami kis szürkés gallérkával a nyakán.
A közlekedéssel oda-vissza szerencsénk volt, szinte egyáltalán nem kellett várni a harminckettes buszra, és le is tudtunk ülni kényelmesen. Másképp nemigen éltem volna túl ezt a kirándulást, ami így is nagyon megviselt. El vagyok keseredve a jövőt illetően, mert nem bírom már a mászkálást a kábé hatkilós, ügyetlen szatyorral. Nyáron ugyan kicsit könnyebb (amikor nincsenek benne a pokrócok), de alapvetően maga a szállító ketrec az, ami dög nehéz – hiába tökéletes amúgy, mindenféle egyéb szempontból. Ki kell találnom valami okosabb megoldást, mert ezt így nem sokáig fogom bírni – illetve nem bírom már most sem. Szóba jöhetne még esetleg a taxi – de attól meg félek, nem csak a pénzt sajnálom rá, a smucig lelkemmel. Igazában a madárkáktól soha nem sajnálok semmit, de nem szívesen ülök autóba. A busz se sokkal biztonságosabb, de legalább nagyobb, és ettől úgy képzelem, hogy kevésbé sérülékeny.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek