Nézzétek csak, hol várt engem ma délután az én kis ördögfiókám, amikor megjöttem a vásárlásból ! Ha nem is az új hintát fedezte föl (annyira jó kislány bizonyára nem voltam, hogy ekkora kegyben legyen részem), de igenis kipróbált egy régit, amin szintén nemigen csücsült még senki, pedig évek óta ott lóg a helyén. Csipikéék is inkább csak a másikat használták, a játszó kalitka felőli oldalon : ezt a külsőt valahogy kerülték mindig, mintha riasztaná őket a mélység, madár létükre. Ugyanis ez a hinta közel esik a szekrény széléhez.
Csivike a mászóka tetején csücsült, mikor beléptem a szobába, ám ahogy megláttam Csuvikát a sose használt hintán, és disznó módon azonnal elkezdtem fényképezni (ami a hazatérésemnek nem éppen barátságos jelzése), ő is rögtön felfogta, hogy itt most valami szokatlan történt, és Csuvika került a figyelem középpontjába, tisztára érthetetlen módon. Egy Csivi Madár pedig nem maradhat ki semmiből, még ha utálja is a vakut. Azt ugyanis még jobban utálja, ha nem ő a főszereplő, bármiről van is szó
Így aztán pici tündérem is felfüggesztette szunyókálását, és rögtön ott termett Csuvi fölött az ágon. Megpróbálta leszórni őt a hintáról, hogy ne legyen tovább miről áradoznom. Fölülről gondolta megoldani a feladatot, mivel sem a kötélen lemászni nem volt bátorsága, sem az nem jutott eszébe, hogy lentről, a szekrény tetejéről kéne fölugrania, ha ő is hintázni szeretne. Bár vélhetően nem is erről volt szó : nem vágyott ő lengedezni, csak azt elégelte meg, hogy Csuvika agyon van dicsérve, vele meg momentán nem törődik senki.
Borzasztóan sajnálom, hogy nem váltottam videóra a képek helyett (bár úgyse lett volna jó, azzal a géppel, ami a kezemben volt), ugyanis Banyácskám fölülről kezdte rángatni a hinta madzagját a kis csőrével, és addig-addig mesterkedett, míg Csuvika valóban megelégelte a dolgot, és elrepült a hintáról. A vakut még csak kivédte valahogy szegénykém (volt annyi esze, hogy hátat fordított nekem), de hogy a villogás mellé még ráncigálják is, azt már erősen zokon vette. Csivike persze nem foglalta el az ily módon szabaddá tett hintácskát : ő csak azt akarta elérni, hogy Csuvi se üljön rajta. Vagy nem bírta kitalálni szegénykém, hogy hogyan és merről lehetne megközelíteni a hintát… Nem tudom, mivel nem láttam, Csuvikának vajon hogyan sikerült. Alighanem a szekrény tetejéről ugorhatott rá.
Mindenesetre tündéri édesek voltak délután, amikor hazaértem.
Délelőtt írtam a FREEBLOG hiba-elhárítóinak, és kértem őket, hogy legalább jelezzék a Főoldalon a problémát, hisz lassan egy hete nem lehet új mesét írni, és az ember nem tudja, hogy akkor most mire számíthat. Bár persze ezt nyilván nem tudják a szegény hiba-elhárítók se. Estére ki is került egy csík a Főoldalra, hogy keresik a hibát a szerveren.
Mi meg eltűntünk a Főoldalról – de hát örökre nem maradhattunk a kirakatban, kint voltunk több mint egy hétig. Talán épp ennek a hibának köszönhetően felejtettek ott minket ilyen hosszú időre.
Nem igazán él már szegény FREEBLOG, nem hozott annyi látogatót a kirakat, mint amennyit még pár éve hozott volna – de azért vagy ötvenen biztos jöttek a Főoldalról. Manapság már ennyinek is örülni kell. (Bár persze könnyen lehet, hogy másokat jóval többen néznek, még most is.)
Igen bánatos vagyok a FREEBLOG haldoklása miatt, mert hiába szeretem ezt a kis tartalék blogot is, hiába tudom, hogy sokkal jobban néz ki, mint a másik (ráadásul én kreáltam hozzá a sablont, amit magam se vagyok képes elhinni) : nem tudok megbékélni vele, hogy itt nem választhatom meg a betűk méretét, mert csak kétféle létezik, kicsi meg nagy. Ez volna a nagy, amit láttok – de hát ez nekem kicsi ! Egyrészt nem is látom (ez a kisebbik baj, hisz WORD-ben írom a meséket, nem a szerkesztő oldalon), másrészt egészen más hosszúságú bekezdéseket kíván ez az oldal, mint a másik. Bennem meg már maguktól úgy fogalmazódnak a mondatok, hogy a harmadik vagy negyedik sor végére kerüljön a pont. Próbálom átállítani magam az itteni méretre, de reménytelen : eddig csak azt értem el vele, hogy elment a kedvem az írástól, és félbehagytam a mesét délután. Mostanra viszont megbékéltem a helyzettel, és úgy döntöttem, hogy fütyülök a sortörésekre : írom, ahogy eddig, aztán majd utólag kiigazítom. Szeretek puzlizni a szavakkal, addig cserélgetni-rakosgatni őket, míg végül pont megfelelő hosszúságú lesz a mondat. Csak hát ez sok idő...
De azért drukkoljatok, hogy föléledjen még a jó öreg FREEBLOG !
Akárhogy is : mégiscsak az az igazi… Bár előbb-utóbb biztos ez is "igazi" lenne.
UTÓIRAT
Nem ezekről a betűkről beszéltem, amikor kicsinek tituláltam őket.
Mire kész lett WORD-ben a bejegyzés,
az itteni szerkangyal teljesítette a délelőtti kérésemet, és csiribú-csiribá :
most már hajlandó benyelni a szerkesztő oldalam a máshol megírt szöveget, színnel, betűtípussal és (nagyjából) betűmérettel együtt.
Nem tudtam róla, hogy máris megoldódott a gondom,
ugyanis válasz nem érkezett a sirámaimra, csak megoldás.
Újabban mindig így van : válasz nem jön, de a kéréseim szinte azonnal teljesülnek.
Éljen a BLOG.HU - de azért éljen még a FREEBLOG is !
(2013)
Új kommentek