Az alábbi levelet ma este írtam Csivi Kisasszony tenyésztőjének, aki maga is állatorvos, bár nem madaras (de akad a családjukban olyan is).

Kedves Katalin !

Ismét a tanácsát szeretném kérni a májusban Önnél vásárolt, Csivi nevű tojócskámmal kapcsolatban – vagy inkább csak megosztanék Önnel egy érdekes jelenséget, amivel én nem nagyon tudok mit kezdeni.

Csivike pontos születési dátumát sajnos nem tudjuk : Ön azzal adta ide nekem, hogy körülbelül hat-hét hónapos. Én hatnak könyveltem el, a biztonság kedvéért, mivel az özvegyen maradt hímecském, akinek ő a párja lett, jóval idősebb volt, és nem akartam volna, hogy Csivit idő előtt feleségül vegye. E szerint Csivike most körülbelül 17 hónapos – nincs kizárva, hogy kicsit több is.

Eredeti párja sajnos nem sokáig élt vele : elment imádott asszonykája után, még augusztusban. Csivit nagyon megviselte a tragédia, muszáj volt azonnal új kis társat szereznem mellé, mivel nem evett, nem ivott, nem repült, meg se szólalt abban a két-három napban, amit velem kellett kettesben töltenie. Sajnos égen-földön nem találtam korban hozzá illő hímecskét, így megint elkövettem ugyanazt a hibát, amit az ő megvásárlásakor : jobb híján, túl fiatal párocskát hoztam haza neki.

Csuvika a jövő héten lesz tíz hónapos : túl fiatal még az apukasághoz, de azért bele talán már nem halna, ha úgy hozná a sors. A Senior Graf doktor tanácsára föltettem Csivinek az odút még hetekkel ezelőtt, mert több apró jelből úgy gondoltam, hogy tojni készül – de legalábbis szeretné már rendezgetni a fészkét. Az odúcskától először féltek a madárkák, most meg rá se néznek, már hetek óta. Én ezt a legkevésbé sem bánom – csakhogy Csivikém közben igen érdekes dolgokat produkál.

Teljesen az a benyomásom (és nagyon félek ettől), hogy a tenyeremet készül kinevezni fészeknek Őnagysága.

Mindkét madárkám imád a kezemből enni : a kedvenc zabocskájuk hiába van előttük két tálkában is, onnan szinte sosem eszik, csakis a tenyeremből.
Újabban Csuvikának ez már nem nagyon sikerül, ugyanis Csivi Banya kegyetlenül elveri őt onnan (amúgy is egy féltékeny természet) : ha rájön a fészkelhetnék, ő maga sem eszi, hanem szanaszét szórja a zabot a kezemről. Belehasal, mint egy kis fóka, és a lábacskáival takarítja lefelé a magokat, a csőrével meg vájkálja a tenyeremet, ahogy Csipikém is vájkálta annak idején az odúja fenekét.

A másik nagy kedvenc a homokos edényke. Homokot is úgy szeretnek enni, hogy a markomban tartom az edényt a csőrük elé. Csivike persze ilyenkor is elzavarja Csuvit, majd belehasal az edénybe, ugyanúgy szórja kifelé a homokot, mint a tenyeremből a zabot, és néha átszellemült képet vág hozzá, mint aki nagy dolgokra készül. (Ismerem ezt a nézést, mert számtalanszor fészkeltek galambok az erkélyeimen. Csivike pont olyan képet vág, mint a galamb asszonyságok, amikor tojni készültek.) Ha nincs a kezemben a homokos edény, Csivi soha nem hasal bele, csak ha fogom.

Az odújára mindeközben rá se néz – mint akinek fogalma sincs róla, hogy mi az és mire való. Nemhogy bele, de még a tájékára se ment egyszer sem, mióta fönt van. Igaz, rossz helyen lóg az odú : sajnos ívelt a kalitkánk teteje, így az oldalsó ajtaja elég alacsonyan helyezkedik el. De az eredeti madárkáim még annyira sem akarták használni a kalitka alsóbb régióit, mint ez a mostani párocska – mégis fölfedezte és be is lakta Csipikém az odúját, egy nappal azután, hogy föltettem neki. Igaz, ő akkor egy éves volt (Csupika pedig pár hét híján egyidős vele), kicsit fiatalabb, mint Csivike, amikor megkapta.

Lehetséges, hogy elkéstem az odú fölrakásával ?
Csivike beletörődött, hogy neki nincs odúcskája ?
Vagy lehetséges, hogy ne tudja egy hullámos kisasszony, hogy mire való az odú ? Esetleg fél tőle ?
Vagy mi lehet itt a baj ? El nem tudom képzelni, miért a tenyeremet takarítja Őnagysága, mikor ott a jó kis fészke, amiben takaríthatná a forgácsot. (Csipikém három hétig hordta kifelé, szálanként, a csőrében.)

Egy blogos havernőm nemrég temette az imádott kis tojócskáját, hasonló gondokkal : az a madárka sem volt hajlandó elfogadni az odút (noha párosodni párosodott a hímmel), kizárólag az imádott gazdija pulóverének ujjába tojta a tojáskáit. Végül el is pusztult tojás-elakadásban – talán mert épp nem volt kéznél a gazdi, mikor ő tojni szeretett volna. Ő már idősebb (három éves) madárka volt, és ez lett volna az első fészkelése szegénykének.

Ott az lehetett a baj (???), hogy pici korában hónapokig egyedül élt a gazdival ez a kismadár, és világéletében hozzá kötődött igazán, a szárnyas kis társait sose fogadta el teljesen. Csivike viszont csak azt a két-három napot töltötte velem kettesben, amíg Csupika halála után megtaláltam Csuvikát – és akkor sem enyelegtünk, mert Csivike félt tőlem. Csak később kezdett megbarátkozni velem, és szinte egyik napról a másikra lett ilyen hízelgős – körülbelül akkor, amikor alkalmas lett volna már a fészkelésre. Hogy miért hozzám ragaszkodik ennyire, el nem tudom képzelni, hisz mindig volt kis társa, és mind a kettővel jól kijött. Csupika elvesztésébe valósággal belebetegedett, Csuvikát pedig első perctől fogva pátyolgatta és imádta. Veszekedni veszekszenek ugyan, de létezni se bír egyik a másik nélkül. (Csivi például nem jön a kezemre, ha Csuvi nincs bent a kalitkában, hanem keserves sírásra fakad, úgy hívja Csuvikát, hogy jöjjön haza. Enni csak akkor kezd a tenyeremből, ha Csuvika is megérkezett – és akkor persze rögtön el is veri őt a zabocska mellől. De nélküle valószínűleg nem érzi magát biztonságban.)

Hallott már ilyet, Kedves Katalin ?

Létezik, hogy abnormálisan kötődjön a gazdájához egy madárka, akinek mindig volt szerető kis társa ? És létezik, hogy egy tojócska ne tudja, mire való az odú, vagy ne ismerje föl, hogy az micsoda ? Csipikém rögtön tudta, amint először meglátta…

Kíváncsian várom válaszát és esetleges tanácsait.
Ha szakít ránk időt, azt előre is köszönöm :

B.Á.

 (2013)