Annak örömére, hogy túléltük a konvektor-cserét (erről majd később), elmesélem nektek Csivikém zsenialitásának legújabb bizonyítékát. Igaz ugyan, hogy az odújához vezető utat még mindig nem találta meg az én kis géniuszom (talán egyelőre nem is akarja), ám a Szárnyatlan Mamival való kommunikációban egyszerűen verhetetlen. Rég rájött, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de annyi baj legyen : olyan találékony a drágám, ha valamit értésemre szeretne adni, hogy én csak bámulok.

Most éppen azt akarta közölni velem, még tegnapelőtt este, hogy nem abból a tálkából kíván falatozni, amelyiket a kezemben tartom. A homokot eszegettük, szokásos esti szertartásaink részeként : Csuvika már teletömte a pocakját, Csivikén volt a sor. Bele is nyalt egyet-kettőt a homokba, de aztán hátat fordított az edénykének, mint aki befejezte a nassolást. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy beérte ennyivel, de nem bántam volna, mert akkor már túl voltunk a zabevésen meg Csuvika hosszadalmas homokzabálásán : egy órája álltam a kalitka előtt, szívesen odébb mentem volna.

Tévedtem persze, mint rendesen : nem úsztam meg ennyivel. 

Csivike picit arrébb lépett a boton, és beledugta a fejét a sárga etetőbe.
Azt hittem, egyedül óhajtja folytatni a vacsorát. Ám Őnagysága nem maradt ott : jött vissza hozzám rögtön, és csapkodott lefelé a kis fejével, hogy oda kéri a tálkát. Mégis eszel homokot ? – kérdeztem én, a buta, ám a tálat hiába dugtam a csőre alá. Visszafutott a sárga etetőhöz, belenyomta a fejét, aztán máris a homoknál termett megint, és abba is belehajolt. De csak egy pillanatra. A következő másodpercben újra a sárga etetőbe veszett bele, aztán szaladt vissza hozzám meg a homokhoz, és abba is belenyomta megint a csőröcskéjét, hogy rögtön utána ki is vegye belőle. Közben nézett rám várakozva, hogy „érted már, te buta Mami ?”

Értettem. Helyére akasztottam a homokos edényt és megfogtam helyette a sárgát. Csivike pedig boldogan vetette bele magát azonnal, roppant elégedetten, hogy ilyen pompásan sikerült megértetnie az óhaját egy buta szárnyatlannal. Én pedig (ismét) megállapítottam, hogy picinyke boszorkám alighanem zseni, a hullámos kategóriában.

A konvektor cseréjét túléltük, de igen megszenvedtük mind a hárman : először én, akinek hajnalban kellett kelnie ebből az alkalomból. Hónapok óta nem ébredtem vekkerre, ráadásul nemrég a mobilomat is ki kellett cserélnem, és az újnak még sem a hangját nem ismerem, sem a vekkerét nem használtam soha : estére mindenféle gyomorbajom keletkezett az idegességtől, annyira féltem, hogy nem fogok fölébredni időben. Lefeküdtem viszonylag korán, ám elaludnom nem sikerült (pedig egyébként én vagyok az alvás világbajnoka), így végül aludtam vagy három és fél órát az éjjel.

Szegény madárkák aludni aludtak ugyan, de nekik meg ébredés után jött a fekete leves : nem engedtem ki őket a ketrecből, hisz a mesternek az erkélyen is volt dolga, nem lehettek szabadon a kicsikéim. Nem is lett volna ez akkora tragédia, ha a gázos tartja magát az ígért időponthoz. Tudtam, hogy ha már itt lesz, megnyugszanak a kedélyek, mert onnantól fogva látják és értik a madárkák, miért nem jöhetnek ki. Addig viszont hiába magyarázom nekik, nem értik, hiszen nincs közös nyelvünk.

A mester pedig kerek két órát késett.
Hogy mi volt itt, el se tudjátok képzelni.

Szegény kis foglyaim annyira ordítottak, hogy végül már le kellett oltanom az összes villanyt (sötét a szoba, de most ez se bírta lecsöndesíteni őket, csak a döbbenet első néhány percére), a kalitkára pedig kénytelen voltam körben rátűzni a fürdőlepedőjüket (meleg ide vagy oda), mert nemhogy Csuvika, de még Csivike is a fejébe vette, hogy ha másképp nem lehet, a rács egy résén fogja kipréselni magát a ketrecből. Ettől külön pánikba estem, hogy Csivike is ENNYIRE igyekszik kifelé : attól féltem, hogy talán tényleg odakint tojik valahol, és most nem tud a fészkéhez jutni, pedig akarna. Ugyanis olyan elkeseredetten futkározott a rácson, mint aki az életéért küzd. De remélhetőleg tévedtem, mert azóta megnyugodott – igaz, közben volt is kint. Most bent ül a kalitkában : ha meg van engedve, már nem is fontos a csavargás.

A gázos jó két órát dolgozott nálunk : attól fogva, hogy megérkezett, síri csönd támadt a kalitkában, és az én hős vitézeim szinte meg se moccantak. Tündéri édesen, egymás biztonságába húzódva reszkettek a tükrös virág levelén meg a mellette lévő zöld rudacskán : egy idő után már biztosan nem féltek (Csuvika el is kezdett szépen, halkan gagyarászni), de el nem mozdultak volna egymás mellől, világ kincséért sem.

Annyira édesek, mikor így összetartanak ! Bármennyit is civódnak és marakodnak néha, amikor semmi veszély nem fenyegeti őket, azért a bajban mégis tudják, hogy leginkább egymástól remélhetnek védelmet és biztonságot. Imádom őket, amikor ilyen jó kis testvérkék ! (Meg máskor is.)

Az ősöreg konvektorban nem talált halott madárkát a mester (hála Istennek) : vagy ki tudott mászni valahogyan szegényke, vagy nem is madár volt, hanem talán valami bogár, aki a kivezető csőben randalírozott. Mert hogy valaki igenis verdesett ott, az teljesen biztos : én is hallottam, nem csak Csuvika. Viszont nekem valószínűleg nem tűnt volna föl, ha Csuvika nem támadja le a konvektort : azt hittem volna, hogy a kinti madárkák zajonganak az erkély tetején. Vagy mit tudom én… Mindenesetre Csuvikáé az érdem, hogy másik konvektort kapott végre a szoba is meg a konyha is.

A konyha kapott új készüléket (édes kicsikét, ami sokkal jobban illik abba a csöpp helyiségbe), a régi konyhai pedig beköltözött a szobába. Az nem olyan öreg : még pár hónapig garanciális. Amúgy teljesen egyforma a két konvektor, csak a méretük más.
Irtó jót tett a szobának, hogy kikerült belőle az az ezeréves, hótt ronda, ütött-kopott konvektor ! Ez a kicsike sokkal csinosabb – és a tetejére pont ráillik a tiritarka IKEÁ-s párna, amit még Csipikének vettem, hogy ha bepottyan a szekrény melletti sarokba, ne üsse meg magát az ott tornyosuló dobozokon. Aztán meg ott felejtődött – pedig hát hol van már szegény Csipike ! A jelenlegi madárkáimat nemigen féltem a lepottyanástól – attól meg pláne nem, hogy karton dobozokon összetörik magukat vagy megsebesülnek.

A mester szerint e mögé a konvektor mögé akár be is repülhet Csuvika, mert ez kicsit távolabb van a faltól, mint az elődje. Azért én ezt nem nagyon szeretném, mert volt alkalmam tapasztalni, amíg lemosdattam szegényt a fölszerelés előtt, hogy bizony tele van nagyon sunyi és durva kis élekkel, cikkekkel és cakkokkal, amik belemarnak itt-ott az emberbe, teljesen váratlanul. Isten ments, hogy Csuvikát is fölsértse valami ! Tényleg hihetetlen csoda, hogy a múlt heti kis kalandot megúszta baj nélkül.

A parapet védőrácsa fölötti lyukat gyönyörűen befoltozta a mester : hozott hozzá vödröt, gipszet, (???) spaklit, meg egy olyan mélyebb edényt vagy kanalat, aminek elfelejtettem a nevét, pedig valaha tudtam. Pillanatok alatt megcsinálta – olyan gyönyörűen, ahogy én el se tudtam volna képzelni. Szerencsére ott van a parapet közvetlenül az erkély széle mellett, simán el lehet érni, kinyúlva vagy kihajolva a rácson. Ha távolabb lenne, tényleg nem tudom, ki és hogyan foltozta volna be. Létrákkal vagy emelőkosárral felvonulni egy féltojásnyi nyílás eltüntetése végett… hááát, erre nehezen találtam volna vállalkozót. (Hogy a beszerelés hogyan történt, arra már nem emlékszem – nem is valószínű, hogy érdekelt, hisz azt még a szüleim intézték. Pedig a konyha érdekes műsor lehetett… Fogalmam sincs, honnan érték el.)

Ez is megvan tehát – jöhet a tél, hahaha !
Remélem, ezek a konvektorok már túlélnek engem, nem lesz több gondom rájuk. Előbb-utóbb úgyis cserélni kellett volna az öreget, én meg évről évre nehezebben szánom rá magam bármilyen apró ügyintézésre. A legfontosabb viszont, hogy most öntöttvas készülék került a szobába : ez nem fog úgy kattogni és pattogni, mint a lemezes elődje. Szegény pindurkáim sokszor megrémültek a hangjától, nekem meg hetekbe telt minden ősszel, míg megszoktam és el tudtam aludni mellette. Most a konyhában van ilyen pattogós fajta, de ott nem baj, mert nem zavar a világon senkit

(2013)