Ez alighanem rövid mese lesz, ráadásul képeket sem tudok mellékelni hozzá - mégis szeretném megörökíteni Csivikém legújabb ötletét, Csuvika gyötrésére vonatkozólag.

Az ugyebár nem újdonság, hogy esténként Banyácskám dönti el, ki melyik oldalon alszik a kakasülőn. Általában övé a jobb oldal, Csuvikáé a bal – de biztosat sose lehet tudni, így szegény Csuvi föl se ugrik időben a helyére : megvárja, míg raplis barátnője végérvényesen elhelyezkedik. Különben is el van foglalva ilyenkor a napi utolsó szónoklatával : míg Csivike már vidáman falja az éjszakai kölest, ő valamelyik sarokboton csücsül, és onnan hirdeti az igét nagy hangon a világnak.

Csivike mindig a saját helyén kezdi az estét : pontosan tudja, mikor érek a takarításban a kölescseréhez, illetve az éjszakai köleskék fölrakásához : eddigre ő legtöbbször már ott ül a kedvenc zöld sámliján, és áhítattal várja, hogy megérkezzen a csőre elé az éjszakai kölesfürt. Ez kívülről díszeleg a rácson mindkettőjük számára, mert belül akadályozná a közlekedést. Aki a bal oldalon alszik (rendesen Csuvi), az ugyan eléri a nem csak éjszakára betűzött, legnagyobb kölesfürtöt is – mégis muszáj oda is tennem kicsi fürtöt éjszakára, mert amikor ezt kitaláltam, rögtön kiderült, hogy mindkét gazfickóm a kicsi fürtöcskéért harcol, annak az oldalán szeretne aludni. (Míg kicsi fürt nem volt - eredetileg csak a vesztes számára -, addig természetesen mindketten a nagy fürt melletti helyre pályáztak, nehogy éhen pusztuljanak éjjel.)

Csivike tehát csücsül esténként a kakasülő jobb oldalán, vagy kicsit alatta, az imádott csipeszén, és segít nekem odakötni az éjszakai köleskét a rácshoz. Muszáj rögzíteni ezeket a fürtöcskéket egy-két ponton (jelentős a spárga-fogyasztásunk) másképp nem lehetne belülről kifelé rágni őket. Régebben mindig megijedt Csivike a spárgától, és el is menekült a helyéről, míg megkötöttem, most azonban már tudja, hogy mi következik, és tőle telhetően részt vesz az eseményekben. Általában elkapja a kis csőrével a spárga felé eső végét, és elégedetten csócsálja, húzkodja egy darabig, hogy még véletlenül se tudjam átfűzni a rácson.

Ha mégis sikerül elkészülnünk a kötözéssel, Csivikém ráveti magát a fürtöcskéjére, és percek alatt le is legel róla mindent, ami elérhető. Csuvika ilyenkor vagy szónokol, vagy a bal első sarokboton rágicsálja a nagyobbik fürtöt, amint az a filmecskén is látható. (Nem valami híres filmecske : az aksi lemerülése vetett neki véget, szokás szerint – ezért a minősége is elég ócska, mert már nem volt elég szufla a gépben.) 

Csuvika újabban kivárja szépen a takarót : sose látom, hogyan ugrik föl a helyére, mert ezt pontosan abban a pillanatban teszi, amikor én rájuk terítem az éjszakai lepedőt. Addigra Csivike is eldönti, hol szeretne aludni. Vagy ki tudja… Lehet, hogy nem ő dönt, hanem Csuvika érkezik jobb felől, a csipesz-lépcsőkön, és ő tessékeli odébb Csivikét. Mindenesetre napok óta döbbenten látom, hogy a mindaddig jobb oldalon falatozó Csivi átkerül balra, két darab érintetlen kölesfürt mellé (hisz a tetején még a nagy fürtöt se kóstolta addig senki), Csuvikának meg ott marad a lelegelt fürtöcske, ami mellett nincs is másik.

Nem szoktam beleszólni (módom se lenne rá), hogy ki melyik oldalon alszik éjjel, hisz ez aztán végképp a madárkák magánügye – viszont roppant bánatos vagyok ezektől a váratlan helycseréktől, mert bonyolítják a reggeli rendrakást nekem a kalitkában. Nem egyforma a picinyeim mérete, meg más pózban is alszanak (Csuvika mindig háttal nekem, a fal felé fordulva, Csivike a saját helyén felém nézve, a bal oldalon háttal) – lényeg a lényeg : mikor a szokott helyükön alszanak, egy fia pottyantmány sincs máshol reggelre, csakis a kakigyűjtő szalvétán - ha viszont helyet cserélnek, Csuvika szép kövér kupacokat kakil az alatta lévő két ülőbotra, meg még egy-két kölescsipeszre is, Csivike pedig telepakolja a kakasülő visszafelé hajló kis ágát, és gyanítom, hogy abban gyakorlatilag benne is ül. De hát ezt hiába magyarázom nekik, a helyválasztásnál nincsenek tekintettel holmi szárnyatlan, takarítási szempontokra.

Tegnap is ez történt : mire rájuk terítettem a takarót, Csivikém átkerült a bal oldalra. Annyi baj legyen : végigjátszottuk a műsorunkat (ilyenkor a kisujjamról, illetve a vékony kis botokról való itatás van még hátra), aztán jó éjszakát kívántam nekik, én meg kivonultam a konyhába, mert eszembe jutott, hogy enni valahogy megint elfelejtettem egész nap. Arra jöttem vissza, hogy Csuvikám panaszosan nyüszög a jó kis barlangban, noha eddigre már édesdeden aludnia kellett volna.

Néztem mindjárt, hogy mi a baj : hát az volt, hogy a kakasülő legszélén nyomorgott szegény, ahol már szinte nem is értettem, hogyan bírja megtartani magát – Csivi Banya pedig nemhogy középen, de inkább kicsit jobbra terpeszkedett, teljes súlyával ránehézkedve szerencsétlen kis lovagjára. Nyilván az jutott eszébe, hogy mégis a saját helyén szeretne aludni, és ezért igyekezett eltakarítani onnan Csuvikát, aki ugye útban volt.

Nem akartam cirkuszt az éjszaka közepén, azzal nyugtattam magam, hogy talán csak fázik szegény madár (bár a számtalan takaró alatt ez kevéssé valószínű), és a meleget keresi Csuvikához bújva. Sejtettem, hogy nem erről van szó, de ez volt a békésebb megoldás. Próbáltam Banyácskámat visszacsalogatni vízcsöppekkel a helyére (ő sokat iszik, főleg este, és főleg a kezemről), de most nem jött be a csel, Csivike nem kérte a vizet. Picit még az ujjammal is megböködtem a lábát, hátha odébb megy, de rá se hederített : meg sem ijedt és meg se mozdult. Amúgy nem bántotta Csuvikát, szép nyugodtan ücsörgött – csak éppen szinte rajta feküdt szegény kis jövendőbelijén, aki ennek láthatóan nemigen bírt szívből örülni.

Mit volt mit tenni : rájuk bíztam a továbbiakat és leültem olvasni. Tudtam, hogy még jó darabig fönt leszek : addig nekik sincs teljesen sötét, meg én is közbeléphetek, ha mégis valami baj lenne. De nem lett. Éjfél körül (inkább már utána) szünetet tartottam és rájuk pillantottam : pontosan ugyanúgy nyomorogtak egymás hegyén-hátán, de csönd volt. Csivikét megint csalogattam, de megint hiába. Csuvika meg se mozdult, meg se szólalt, csak csöndben szenvedett és tűrte a sorsát szegénykém.

Mire magamat is ágyba zavartam, volt vagy fél kettő (másoknál fél három) : ekkor megint hallottam nyöszörögni Csuvikát. Extra műsort már végképp nem szerettem volna, de nem is kellett ettől tartanom : ki tudja, miért vagy mitől, de Csivikém jobb belátásra tért, és kegyeskedett végre leszállni Csuvikáról. Elhelyezkedett szépen a bal oldalon, ahol eredetileg is kezdte az éjszakát, és a továbbiakban nem talált ki semmi újabb meglepetést a számunkra.

Hogy mit akart szegénykém és miért tehénkedett rá pár órára Csuvikára, az az ő titka marad. Ha igazán a saját helyét szerette volna visszakapni, azt valószínűleg erőszakosabban (és eredményesebben) intézte volna el. Hogy fázott, az lehetséges éppen, de nem nagyon valószínű. Még az esti szellőztetés után is volt huszonkét fok a szobában, a madárkákon pedig meleg takarók hada, hogy meg ne fázzanak éjjel. Ha meg csak oda akart bújni Csuvikához (amit idáig sose csinált, legalábbis éjjel), azt a Hős Lovag vélhetően nem panaszosan tiltakozva és sírdogálva fogadta volna.

Úgyhogy megint eggyel több a rejtély, az én Banyácskám bonyolult lelkét illetően.

(2013)