Csuvika az alábbi levelet küldte ma Leander-Maminak, akinél született :

Képzeld, Leander-Mami : ma van a születésnapom !
Pontosan egy évvel ezelőtt bújtam ki nálad a tojásból !
Emlékszel rá ? Aranyos kisbaba voltam ?

Most már nem vagyok kisbaba, hanem legényember :
a Mami szerint felnőtt férfi.
Legalábbis annak kéne lennem – bár azt is hallom folyton,
hogy sose nő be a fejem lágya.
De hát hogy kell felnőtt madárnak lenni ?
Ezt persze nem mondja meg nekem senki…

A szülinapomra sok szép ajándékot kaptam –
csak sajnos Csivikém nem akar megajándékozni azzal,
aminek a legjobban örülnék, pedig az még pénzbe se kerülne.
De azért annak is örülök, amit a Mamitól kaptam.

Először új rácsos labda érkezett a kakasülő mellé,
mert a régi kicsit vízköves lett.
Ugyanis a labdáról szeretjük lenyalogatni a vízcsöppeket :
a Mami dolga, hogy ha szomjasak vagyunk,
fölemelje nekünk az itató edényt, és belemártsa a labdánkat.
Így sokkal finomabb a vizecske, mint az itatóból.
Sajnos az új labdácskámmal fél percig se játszhattam,
mert rögtön ott termett Csivike, és elzavart az ajándékom mellől.
Biztos azt hitte, hogy ő az ünnepelt.

A tojásos rúddal se jártam jobban : Csivikém a közelébe sem engedett,
hiába mondta neki a Mami, hogy valójában enyém az imádott kedvencünk.
Én persze nagyon sírtam, ki is repültem bánatomban a kalitkából,
Csivike meg csak falta tovább az ÉN ajándékomat.
Erre a Mami belátta, hogy hibázott,
és behozta gyorsan a másik rudacskát is.
Fölakasztotta a hinta mellé, hogy legyen mind a kettőnknek külön csemegéje.
Nekem meg olyan szerencsém volt,
hogy közben Csivike is kijött az ágakra,
én pedig hamarabb hazarepültem, mint ő.
Így tudtam egy kicsit falatozni a hinta melletti rudacskából,
mert a Mami fényképezett,
és Csivike nem mert bejönni utánam, amíg a vaku villogott.
De aztán persze onnan is el lettem zavarva.
Mehettem volna a másik rudacskához, de hát én Csivike mellett szeretek nassolni.
Csak sajnos ő nem szeret énmellettem…

A mászókára is kaptam meglepetést :
a Mami hozott nekem egy újabb ághintát,
amit nem ő csinált, hanem boltban vette, hogy IGAZI ajándék legyen.
Persze végül ezt sem úgy szerelte föl a helyére, ahogy árulják :
eredetileg egy szép hosszú láncra voltak fölfűzve az alkatrészei,
de szerinte a láncocska veszélyes,
így rögtön szétszedte az egészet, és átfűzte vastag spárgára.
Pedig én láncon még sose sétáltam, és igazán szívesen kipróbáltam volna.

A Mami szerint nem jó a fémet fogdosni és nyalogatni a csőrömmel,
a karmocskáim meg megint olyan hatalmasak,
hogy esetleg beleakadhatnának a lánc szemecskéibe,
és talán még a lábamat is kitörném ez által, ha pechem van.
Nemsokára megyünk majd a doktor bácsihoz karmot vágatni –
csak most itt az árvíz, és egyszerűen nem lehet megközelíteni a doktor bácsinkat,
mert össze-vissza járnak a villamosok arrafelé.
Meg metrózni se szeretnénk, amíg elöntheti a víz az alagutat.
Van másik doktor bácsink is, de karmot vágatni jobban szeretünk ennél a budainál,
mert ő nem teker be minket rongyba vagy papírba, míg vágja a körmünket.

A születésnapom örömére a Mami a kalitkát is lezuhanyozta tegnap,
hogy csillogó és villogó lakosztályban érjen minket az ünnep –
ám ezzel nagyon melléfogott, mert pont jött a vihar,
és mi százszor inkább vállaltuk volna a koszos kalitkában való ünneplést
(nem is volt koszos),
mint azt, hogy ne legyen hova menekülnünk a legnagyobb égiháború elől.
Pedig Csivike szólt időben : már akkor is nagyon sírt és veszekedett,
mikor a Mami még csak készülődött a takarításhoz.
De a Mami nem hitte el neki,
hogy nagy idő készül, és kitessékelte őt a kalitkából hozzám, az ágakra.
Vigasztalhattam szegénykémet órákon keresztül,
pedig az égzengéstől én is félek, engem is vigasztalhatott volna valaki.
De hát a Mami nem ért rá, mert ki-be rohangált a szoba és a fürdőszoba között,
míg aztán nagy nehezen késznek nyilvánította a lakásunkat.
Addigra rég elmúlt a vihar, mi meg már pont az éhhalál szélén tántorogtunk.

Mivel Csivikém nem hajlandó tudomást venni a születésnapomról,
kénytelen voltam saját magamat megajándékozni ma reggel –
bár a Mami szerint erről nem illik beszélni.
De hát az sem illik,
hogy egy egészséges madárlegény szerzetesi életre legyen kárhoztatva,
amikor itt van mellette a menyasszonya…

Mit tagadjam : ma megmutattam a Maminak, mire kell nekem a kötélhinta bojtja,
amivel ő már hetek óta csúfol, és Bojtkirálynak nevez miatta,
mert észrevette, hogy imádok a bojtocskán ücsörögni.
Még meg is ajándékozott egy olyan kötélhintával az itthonlétem 300. napjára,
aminek több bojtja van – mert fogalma se volt róla,
hogy nekem csak az az egy bojt kell, amin már hetek óta trónolok, ha tehetem.
Mondanom se kell, hogy az új bojtokra még rá se néztem,
és nincs is szándékomban – elvégre nem vagyok én csapodár !
Az imádott bojtocskám jó puha és selymes : pont olyan, mint Csivikém tolla…

Felnőttem, na – hát mit csináljak ?!
Tehetek én arról, hogy Csivike nem enged a hátára ?
Kénytelen voltam mást keresni helyette – és a szülinapom örömére ki is próbáltam.
A Mami meg filmre vette…
Most már legalább tudja, hogy mire kell nekem a hinta bojtja.
A filmecskét viszont nem engedem megmutatni senkinek,
elvégre magánélet is van a világon.
Elég baj az nekem, hogy Csivike helyett be kell érnem a bojttal…

Jaj, Leander-Mami… nem könnyű felnőtt madárnak lenni !
Amíg kicsi voltam, Csivike szeretett engem –
most meg folyton csak bánt és elzavar, ha próbálok udvarolni neki.
Pedig én nem csinálok semmi rosszat, csak szeretném végre feleségül venni.
Ő meg nem áll kötélnek, és nem engedi, hogy a hátára ugorjak.

A Mami folyton valami fészekről magyaráz,
mert szerinte az kell a házassághoz – szerintem meg egy tojó és egy hím.
Állítólag ott van az orrunk előtt a leendő hálószobánk, amit ő odúnak nevez,
és mindig azzal gyötör, hogy keressem meg, és vezessem bele Csivikémet.
De én nem tudom, hogy miről beszél !
És nyilván nem tudja Csivike sem, mert ő se keresi az odúcskánkat.
Tátong valami fekete lyuk a kalitkánk aljában,
de még egyikünk se mert a közelébe menni, nemhogy belebújni.
Pedig a Mami szerint ott kéne majd fölnevelnünk a fiacskáinkat, ha lesznek…
Hát nem tudom…
Biztosan elfelejtettem megkérdezni az apukámat,
amíg még otthon voltam nálad, hogy hogyan is kell valakit feleségül venni.
És biztos Csivike se kérdezte meg az anyukáját, hogy hogyan kell férjhez menni…
Vagy azóta elfelejtette.

Úgyhogy nem is olyan nagy öröm felnőtt madárnak lenni,
mint ahogy azt pici koromban elképzeltem.
De azért a szülinapomnak persze örülök.
Állítólag estére még kapok majd valami almás meglepetést is :
előre fenem rá a csőrömet, mert imádom az almácskát.
Amíg eszegetem, majd gondolok az anyukámra meg az apukámra,
és rád is, Leander-Mami –
hisz nélkületek ma biztosan nem lehetne születésnapom.

Csivikémmel együtt, millió csőrpuszit küldünk
a család minden szárnyas és szárnyatlan tagjának :

Csuvika

(2013)