Megvagyunk ám még, csak a Mami lusta mesélni rólunk
Jó régen jelentkeztünk, tiszta szégyen.
Nem tudom, mire fogjam, de leginkább az időjárás a hibás, mint mindig, mindenért.
A hét elején egyik napról a másikra húsz fokot esett a hőmérséklet : igaz, hogy már kis híján beledöglöttünk az iszonyatos hőségbe, de azért a változást nem így képzeltem el. Hol a hőguta kerülget, hol azon hezitálok, hogy talán vissza kellene kapcsolni a fűtést : valahogy nem ilyennek tanultam a nyarat. Vélhetően a madárkák sem, mert ők is nagyon nehezen viselik a hőmérséklet hektikus változásait : most éppen azért sírnak, mert fáznak. Jéghideg lábacskákkal lépnek a kezemre, amikor etetem őket a tenyeremből, a tollacskáikat nem győzik felfújni : ez mind arra vall, hogy hiányzik nekik néhány fok ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Márpedig fűteni nem vagyok hajlandó, június utolsó napján.
Szegénykéim pontosan úgy reagáltak a hirtelen hőmérséklet-változásra, ahogy a Nagykönyvben meg van írva : tiszta erőből vedleni kezdtek mindketten, főleg Csuvika. A nyomok eltüntetése totál reménytelen : keddenként porszívózok, csütörtökön és vasárnap felmosom a padlót (az békésebb megoldás, mert a porszívótól nagyon félnek a madárkák), mégis úgy néz ki a szoba a közbeeső napokon, mintha hetek óta nem lett volna takarítva. Bármerre lépek, pici kis tollpihék röpködnek a lábam nyomán, mintha hó esett volna, valahonnan a plafonról. Az itatókat, etetőket nem győzöm szemmel tartani, mégis gyakran előfordul, hogy tollat nyelnek szegény pincurkáim, aztán meg öklendeznek - mert hiába ellenőrzöm az edénykéket, félóra múlva már jó eséllyel megint lehet bennük tollacskát találni. Így aztán nyűgösek is szegény kis drágáim, hisz vedleni nem jó mulatság egy madárnak – ha pedig egyszerre ketten szenvedik ugyanazt, abból nem jön ki más, csak állandó veszekedés és puskaporos hangulat, hisz mind a kettő a saját bajával van elfoglalva, nincs türelme a másikhoz.
Föl is tűnt (igazában még a nagy forróság idején), hogy Csuvikában kissé csökkent a férfiúi lelkesedés : kedvét szegte a meleg az én délceg kis kakasomnak, hisz alig élt a hőségtől, alig kapott levegőt : a legkisebb gondja is nagyobb volt, mint a szerelem. Csivikém meg mintha megsértődött volna emiatt… Ő jobban bírja a meleget, talán nem értette, mi ütött Csuvikánkba, miért hagyott fel az ő állandó kényeztetésével. Hiába szűnt meg a nagy hőség, maradt a haragszomrád : napok óta figyelem, hogy a madárkák sajnos határozottan eltávolodtak egymástól, mindenféle értelemben.
Egyre gyakoribb (sőt mostanában inkább ez a jellemző), hogy két szekrény tetején tanyáznak : egyik az egyik, másik a másik papírkosár-váza ágain ücsörög. Míg jóban voltak, ilyen szinte sose fordult elő, hisz el nem távolodtak egymástól semmi kincsért. Most meg külön-külön rágják az ágaikat. Lehet, hogy a vedlés okozta rosszkedv is belejátszik – mindenesetre nemigen örülök ennek az újdonsült hidegháborúnak. Kissé aggódva figyelem, hogy vajon meddig tart.
Csivikémen igencsak rajta van a bosziság : alapjáraton inkább Csuvika a nehezebb természet, de most nagyon kijut neki Csivi Banya gonoszkodásaiból. Éppen ma is figyeltem, hogy mintha félne Csivitől. Vacsoránál már oda se mert jönni a kezem közelébe, miután reménybeli asszonykája vagy háromszor elzavarta. Nem a boton ült rusnya banyája, ahogy rendes körülmények között szokott, ha együtt esznek, hanem beleterpeszkedett a tenyerembe, és Csuvika óvatos próbálkozásait szép nagy csőrcsapásokkal jutalmazta. Nem bántotta egyszer sem, mert épp csak felé csapott, nem rá – de szegény Csuvinak ez is pont elég volt ahhoz, hogy végül már közeledni se merjen. Bánatában fölugrott a kakasülőre, hogy evés helyett legalább igyon a rácsos labdáról – talán mondanom sem kell, hogy két másodperccel később Csivike is faképnél hagyott, és rohant Csuvika után, hogy a labda mellől is elzavarja.
Az előző mesének meg az lett a vége, hogy miután megvolt a nagy cirkusz, és szegény Csuvi csúnyán megkapta a magáét a hálóhelyekért vívott, két estényi harcban, harmadnap már a saját helyére akart volna fölugrani, nehogy megint baj legyen – ám nem tehette, mert addigra ott csücsült Csivike. Azóta is Csuvi helyén alszik, minden áldott nap. Ha viszont Csuvika döntene úgy, hogy elfoglalja az ő helyét, nyilván megint megruházná alaposan, ahogy a múlt héten tette. Úgyhogy nem könnyű Csivike mellett Csivikának lenni, egyáltalán. Pedig amúgy ő a bátrabb és erőszakosabb madárka (ha velem kell ellenkezni), de Csivivel szemben esélytelen.
Így aztán nincs is mit mesélnem, mert napok óta alig csinálnak bármit együtt a madárkák. Ülnek az ágaikon vég nélkül, egymástól két-három méteres távolságban, és szorgalmasan hullatják a tollaikat. Csuvikát borzasztóan sajnálom, mert (úgy rémlik) nem is volt olyan rég, hogy nem győztem csodálni őt a vadonatúj, hófehér frizurájával – és erre tessék : most még újabbat növeszt szegénykém. Pillanatnyilag szörnyen néz ki, és napról napra csúnyább : rusnya barna foltok éktelenkednek az orrocskája fölött, ahogy igyekeznek kifelé az új tollacskái. Kicsit se vigasztalja, ha mondom neki, hogy később majd megint milyen szép fiú lesz. Nem hinném, hogy jó dolog ilyen gyakran vedleni, de hát nyáron nem tudok állandó hőmérsékletet biztosítani a madárkáknak, csak télen. Márpedig ők állítólag vedléssel reagálnak a jelentős hőmérséklet-változásra (meg minden más kellemetlenségre is).
Valahol azt olvastam, hogy ilyen lesz idén az egész nyár : alapjában inkább hűvös, megtűzdelve elviselhetetlen forróságokkal. Bízom benne, hogy nem értenek hozzá a meteorológusok – mert ha tényleg így lesz, nem tudom, mit csinálok a madárkákkal.
(2013)
Új kommentek