Főtt papagáj lesz belőlünk, ha ez így megy tovább
Illene már firkantanom valamit szegény Blogocskába, de nem tudom, hogyan lesz itt ma új bejegyzés, ugyanis folyik az ókulámon az izzadság, meg amúgy se látok, mert párásodik az üveg a pofázmányom melegétől. Pedig mást se teszek egész nap, csak dugdosom a fejem a csap alá, és nagyon vigyázok, hogy még véletlenül se csináljak semmi hasznosat, nehogy megerőltessem magam a sivatagi hőségben. De hiába : így se lehet kibírni a forróságot. Holnap meg még állítólag ennél is borzasztóbb lesz…
Nekem legalább van módom ledér öltözetre váltani (nem mintha sokat segítene), de szegény madárkák nem vetkőzhetnek meztelenre. Hosszasan vedlett ugyan mind a kettő az utóbbi hetekben (most már talán kicsit abbahagyták, nincs annyi tollpihe a szobában), de az összes tollacskájukat nem dobhatják le szegénykéim. Pedig úgy biztos jobban éreznék magukat egy fokkal… Vagy ki tudja ? Nyilván jó hőszigetelő az a tollruhácska rajtuk : talán a meleg ellen is véd egy kicsit, nem csak a hidegtől.
A két erkélyemen szétlocsoltam hat vödör vizet délután, mert elképzeltem, hogy szegény galambkák mennyire szenvedhetnek a hőségtől. Kifejezetten ideszoktatni nem szeretném őket, mert a kisszoba erkélyén Csipikéék sírját féltem tőlük, ezen az erkélyen meg a saját picinyeimet (nehogy elkapjanak valami fertőzést), ezért itatót egyelőre nem tettem ki sehova – pedig ha nagyon körülnéznék, biztos találnék alkalmas edényt. Bízom az erkély egyenetlen felszínében, meg az alattunk díszelgő kisjárda mélyedéseiben : ha résen vannak a madárkák, pár kortyot így is tudnak inni. Ma még nem láttam, hogy éltek volna az alkalommal, de talán majd néhány nap alatt fölfedezik, hogy érdemes figyelni és várni a délutáni vízesést. Arra azért ma is jó volt a locsolás, hogy idebent is kellemesebb lett valamivel a levegő, ha nem is sokkal.
Szegény pincurkáimon nem tudok érdemben segíteni : ők kénytelenek tűrni a lassan harminc fokot, ami uralja a lakást. Fogalmuk sincs róla, hogy ausztrál rokonaiknak meg se kottyan a hőség és szárazság, így bizony szenvednek a melegtől rendesen. (Bár ma talán nem is olyan szörnyű a helyzet : tegnap sokkal nyűgösebbek voltak.)
Napközben nem sokat tehetek az érdekükben, éjszakára viszont Gabó barátnőm kitalálta nekik a jégkocka-tartót. Vettem is gyorsan még kettőt, a meglévők mellé, és az este már ki is próbáltuk, hogy működik-e a dolog. Azt terveztem ugyan, hogy megvárom a harminc fokot a jégkockákkal, és tegnap még "csak" huszonkilenc volt idebent – de valahogy ezt is borzasztó nehezen viseltem. Gondoltam, a madárkák is így lehetnek vele, hát próbaképpen behoztam az egyik adag jégkockát a hűtőből, és letettem szépen a kalitka elé, úgy kábé hatvan centivel a madárkák hálóhelye alatt. Közelebb sajnos nem tudom tenni hozzájuk – de talán nem is baj. Valamicskét talán így is számít – bár persze a hideg levegő lefelé megy, nem fölfelé. Viszont a kalitka teteje ívelt, oda nem tehetem a jó kis jeget. Ráadásul a madarak nem is szeretik, ha a fejük fölött tornyosul valami. Talán kicsit így is hűti őket az a doboznyi jégkocka… Ma már majd két dobozt hozok be, holnap meg talán mind a négyet, ha szükséges.
Madárkáim nem egyformán viszonyulnak a hőséghez : idáig mindig Csuvi szenvedett tőle jobban, most viszont Csivike az, aki napok óta alig repül ki a ketrecből, Csuvika sokkal élénkebb. Ugyanakkor inni meg Csivike iszik többet : boldogan vedel, mint a gödény, akárhányszor kínálom. Csuvi mindig is haragban volt az itatóval, mióta csak ismerem – most meg, hogy ilyen hőség van, nem iszik szinte egyáltalán. Az itatóktól kifejezetten menekül, a rácsos labdáról meg sokszor Csivike nem hagyja inni. Az egyetlen hely, amiről sikerül néha megitatnom, a kakasülő fölötti kis ágacska. Arról hajlandó lenyalogatni a vízcsöppeket, amiket a kisujjammal szervírozok neki. De ezt se mondanám biztos módszernek, mert így se mindig fogadja el a vizet. Fogalmam sincs, mi baja van vele. Még majd kiszárad nekem, két itató és egy medence mellett.
A helyes kis piros medence a szekrény tetején unatkozik, az imádott ágaik alatt – és csak arra jó, hogy eggyel több dolog legyen, amit észben kell tartanom. (Már tudniillik a reggeli vízcserét.) Látogatni természetesen nem látogatja senki – pedig isteni jókat lehetne lubickolni benne ! A lubickolás Csivikének se megy, mióta ilyen meleg van : hűvösebb időben néha meg szokott fürödni a kezemben tartott itató edényben (bár nem sűrűn), de ha igazán kitör a nyár, eszébe se jut. Ezzel Csipikém is ugyanígy volt, annak idején. Ő is mindig csak olyankor fürdött, mikor én fáztam a szobában. Más hullámoskák boldogan lubickolnak nyáron, az enyémek viszont soha.
Alighanem bátran bízhatunk a holnap estére beharangozott hidegfrontban és az azt követő zivatarokban, mert Csivi Banya tisztára meg van őrülve : kétszer próbáltam etetni ma a kezemből a gazfickókat, de mindkét alkalommal Csivike uralta a terepet, szegény Csuvit még csak közelébe sem engedte a tenyeremnek. Enni viszont ő sem evett, mert nem ért rá : sürgős takarítanivalója akadt, két lábbal szórta százfelé a zabot a kezemről, a fejecskéjét meg fúrta be az ujjaim közé. Mikor ezzel megvolt, fölugrott a középső ujjam hegyére, és ott kezdett csapkodni, táncikálni, pörögni és magyarázni – nagyjából, mint aki eszét vesztette. Szegény Csuvicsek meg csak sírt, hogy neki nem jut semmi a finom zabocskából. Tényleg nem jutott : Csivit százszor letessékeltem, százszor ugrott vissza. Nagy esők előtt szokott ilyen kis bolond lenni szegénykém. De ezt nem úgy kell ám elképzelni, hogy közben mérges vagy szenved : szó sincs róla ! Fülig érő csőröcskével, kaján és kárörvendő képpel, igen elégedetten randalírozott a tenyeremben Őnagysága. Kíváncsi vagyok, mit művel majd lefekvés előtt… mert akkor már nem engedhetem meg neki, hogy folyton elzavarja Csuvikát.
Hát így állunk… Elvileg egy napot kell még túlélnünk, aztán jön az enyhülés.
Túl sokra nem megyünk majd vele, mert nem fog sokáig tartani.
(2013)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek