~ Jó régen mesélt rólunk a Mami, pedig megvagyunk ám ~

Jó régen jelentkeztünk, tiszta szégyen. Pedig most még a melegre sem lehet fogni a trehányságot, a madárkákra meg pláne nem, hisz ők élik a kis életüket szorgosan, mindig ugyanúgy – legföljebb én nem vagyok alkalmas arra, hogy meglássam bennük a mesélnivalót. Pedig naplót írni csak úgy lehet, ha minden kis apróságot papírra vet rögtön az ember, mert nyolc-tíz napra visszanézve már csak az lesz a summa, hogy ááá, nem történt semmi érdekes. Most is ezt mondom : nem történt semmi érdekes.

Pár nappal ezelőtt megint sikerült napokra elvenni mindentől (így a firkálástól is) a kedvemet, mert én ilyen buggyant alak vagyok, hogy bele tudok halni bárki bajába, főleg, ha szárnyas az illető. Gyanútlanul beszélgettem kedvenc állatos boltom eladóival, amikor bejött egy lány, és megkérdezte, hogy befogad-e az üzlet élő madárkát. A válasz persze nemleges volt, hisz pici halakon kívül egyéb állatkákat már elég rég nem árul a BÚVÁRPINTY.
Én viszont ráharaptam a témára, mert eszembe jutott, hogy van itthon elmentve valami címem egy ősrégi hirdetésből, amelynek a feladója azt ígéri, hogy megunt vagy beteg papagájokat befogad. Nem ismerem ugyan a srácot, de gondoltam, talán mégis tudok segíteni a címével.

Kikérdeztem hamarjában a leányzót (aki ránézésre nem tűnt hülyébbnek az átlagnál), de kiderült, hogy semmit se tud a saját madaráról : még abban se volt egészen biztos, hogy hullámos papagáj, azt meg pláne nem tudta, hogy fiú vagy lány. Övé a madárka, de most készül elköltözni otthonról, az új helyére nem viheti magával, a testvére pedig nem vállalja a gazdiságot. Nem akarok pálcát törni fölötte, hisz nem tudok róla semmit – de azért nagyon elszomorított az ismeretlen madárka sorsa. Fölírattam vele a nevemet és az E-mail címemet, ő pedig előre köszönte a várható segítséget. Úgy tűnt, hogy örül neki. 

Ehhez képest nem jelentkezett azóta sem, pedig még szerdán történt a találkozás, ma meg vasárnap van. Segíteni ugyan nem tudtam volna mégsem, de azért igen csodálkoztam, hogy nem jön a levele. Talán talált olyan állatos boltot, ahol bevették eladásra szegény kis száműzöttet. Mindenesetre azóta is nyomaszt a madárka sorsa – bár persze nincs kizárva, hogy így jár jobban szegényke. Talán sikerül olyan gazdit kifognia, aki nem akar pár év múlva megszabadulni tőle, hanem tisztában van vele, hogy mit vállal

Azt a régen őrzött számot fölhívtam még akkor este, hogy tudjam, ajánlhatom-e a kislánynak, ha jelentkezik. Nem volt szerencsém vele : csak a hangpostáján sikerült üzenetet hagynom. Hogy nem hívott vissza, azt talán mondanom sem kell. Találtam még egy-két hasonló lehetőséget a hirdetések között, de elérnem egyet se sikerült. Úgy látszik, nem helyeselték az istenek, hogy bele akartam avatkozni a szegény kis madárka sorsába. Remélem, nem úgy végezte, mint a szomszéd lány Pityukája…

Saját pincurkáim élik a megszokott kis életüket, és időnként elcsodálkoznak vagy elbizonytalanodnak, hogy mi a baja már megint a Maminak, mitől olyan feszült vagy bánatos, hisz ők nem csináltak semmi rosszat. Én meg nem tudom megmagyarázni nekik (magamnak se nagyon), hogy nincs velük semmi baj, csak a Mami túl sokat olvas híreket, ráadásul pedig folyton szerencsétlen kis Pityukákba botlik valahol.

Megviselt nagyon az Örs vezér téri baleset is, hisz az itt van szinte mellettünk : bárhova indulok, nem tudok úgy menni, hogy ne érintsem azt az aluljárót. Mióta pár nappal ezelőtt lekaszált ott hat embert egy Toyota a lépcsőn meg a villamosmegállóban, a frász tör ki minden alkalommal, hogy velem vajon mikor történik meg ugyanez. Értem ugyan már nem volna olyan kár, mint azért a szerencsétlen, négy gyerekes anyukáért – de mi lesz akkor a madárkákkal ? Napokig rágódtam ezen is.

Kékséges Kakaskám férfiúi lelkesedése a hőség múltával jelentősen fokozódott (ha ez egyáltalán lehetséges) : most már tényleg mást se csinál szegény, csak udvarol, reggeltől estig. Két tiráda között hatalmasakat repül, mintegy nyomatékul, vagy tán erőgyűjtés végett : hol a csillárt, hol az én fejemet szaladja körbe, attól függően, hogy szíve hölgyét hol szeretné becserkészni. De persze hiába. Csivike hajthatatlan. Enyelegni hajlandó Csuvikájával (persze azt se mindig), de ennél tovább nem megy.

Néha szörnyen sajnálom szegény kis legénykémet, mert az állandó elutasításon kívül is van épp elég baja Csivikével. Nyilván nekem kéne segítenem rajta, ha igazságos gazdijuk lennék – de hát nem bírok az lenni, mert Banyácskám gonoszkodásaitól elolvadok, sajnálatosan. A tenyeremből való, közös zabevésnek mindig az a vége, hogy Csivi Boszi beleterpeszkedik teljes terjedelmében a markomba, így Csuvikámnak annyi helye se marad, hogy kilopjon pár szem zabot asszonykája hasa alól. De hát nincs lelkem elzavarni azt az irigy kis bársonygombócot, aki a hasikájával a tenyeremen fészkelődik, mint valami kövér kis fóka, a fejecskéjét meg fúrja be az ujjaim közé, közben pedig fülig ér a pici csőre. Csuvika néz minket és sír,  de vár türelmesen. Szerencsére Csivike nem valami nagy étvágyú, így viszonylag hamar átadja a terepet Csuvikának, és ha nincs nagyon gonoszkodós kedvében, hagyja őt is nyugodtan enni. Igazában mindketten jobban szeretnek magukban trónolni a tenyeremen, egyedül.

Csuvika valamikor a hét elején megkapta a jubileumáról elhalasztott tojásos rúdját : abból is csak háború lett, természetesen, hiába akasztottam be egyszerre mind a két rudacskát. (Annyi van egy dobozban.) Csuvikának volt annyi esze, hogy azonnal átsétált a jobb első sarokbothoz, amikor látta, hogy Csivikéje nem akar osztozni a hinta mögött lógó rudacskán – ám talán mondanom sem kell, hogy erre Csivike is rögtön ott hagyta a maga csemegéjét, és futott Csuvikája után, hogy a másik mellől is elverje. Már leírni is unom, mert mindig ez történik, nem tudok újat mondani. Viszont később (szintén szokás szerint) Csuvi is jóllakhatott az imádott nasival, mert a harc csak addig folyik érte, míg újdonság. A jobb oldali rudat úgy dobtam ki ma reggel, hogy még csak félig volt lerágva, nem kellett már senkinek. Legközelebb alighanem Mikuláskor látnak majd ilyet : addigra biztos megint ki lesznek rá éhezve, lehet elölről kezdeni a harcot a tulajdonjogért.

Rágicsákat is kötözgettem föl a napokban a kalitka oldalára, nem egyet, nem kettőt : ezt bezzeg azonnal fölfedezték a szorgos csőröcskék (nem úgy, mint az új hintát, amit még mindig nem próbált ki senki), és ketté is rágták úgy kábé öt perc alatt. Volt aztán nagy búslakodás : állhattam neki új ágacskát felkötözni, hogy megvigasztaljam őket. Az már kicsit kövérebb volt, de annak is vége lett tíz percen belül. Még párszor csatasorba álltam a kedvükért – de hát ennyi fűzfaág a világon nincs ! Nálam meg pláne… Alig van már tartalékunk, és még mindig nem találtam elérhető fűzfát, sehol a környéken. Nem bánnám én azt sem, ha távolabb lenne, csak tudnék néha ágakat vágni valahol ! De hát nem tudok – így nem engedhetem meg magamnak, hogy egy nap ötször kötözzek friss rágicsát a kalitkára. Pedig annyira szeretik a gazfickók !

Aztán más újság nincs is.
Siratom a nyarat, ami elég fura élmény, mert mindig utáltam, hiába jelentette a szabadságot, egy egész életen keresztül. Most meg mégis sajnálom, hogy lassan vége – szerintem évtizedek óta először. Irtó furcsa, hogy Csuvikám már hétkor, negyed nyolckor bevonul este a kalitkába (nálunk nincs átállítva az óra), és várja, hogy mikor megyünk már aludni. Ugyanis napról napra kicsit hamarabb sötétedik, és szegénykém azt hiszi, hogy akkor már biztos nagyon késő van. Most valahogy nem lelkesítenek a hosszú téli esték – pedig imádom őket, mióta az eszemet tudom. De azért valahogy majd csak túléljük azokat is… legföljebb Csuvika elmegy aludni délután négykor, ha egyszer nála az a rend, hogy sötétedéskor mindjárt aludni kell.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :