~ Nem is az esőről szól a mese, hanem rólunk ~

Nem, most nem azt akarom elmesélni, hogy ronggyá áztam tegnap, a bevásárlásból hazafelé, és a világ legszerencsétlenebb banyájának éreztem magam, mert az eső pontosan addig szakadt, míg haza nem értem, utána rögtön elállt – inkább Csivikéről szeretnék mesélni, aki ugye köztudottan az én saját, abszolút megbízható időjósom. Előre megmondom azt is, hogy képeket nem tudok mellékelni a meséhez : amit netán láttok majd mégis, az mind régebbi felvétel, vagy esetleg mai, ha szerencsém lesz.

Pici tündérem keserves panaszkodással és veszekedéssel kezdte a napot : akkor még nem lehetett biztosan látni, hogy eső készül, de kénytelen voltam elhinni Csivikémnek, annyira kétségbeesetten hirdette, hogy mi fog következni. Ült a kalitka elülső falán, a kedvenc kis műanyag rúdján, és onnan kiabálta bele a világba, hogy a mai (azaz tegnapi) se lesz az ő napja. Csivike utálja az esőt, iszonyúan fél tőle.

Később (akkor még mindig nem esett), amikor már indulni készültem, odaálltam még a kalitka elé egy pillanatra, hogy belemártsam az itatóba a rácsos labdácskát, hátha valaki megszomjazik a kakasülőn, amíg én nem leszek itthon. Véletlenül éppen otthon tartózkodtak a madárkák, így a két másodpercre tervezett ácsorgásom kicsit hosszabbra sikeredett, ugyanis Csivi Banya megragadta az alkalmat és az itatót, amit ugye fölemeltem a rácsos labdájukhoz : úgy döntött, hogy eljött végre a strandolás ideje, amire egész nyáron egyetlen egyszer se bírtam rávenni, hiába volt a szobában harminc fok, sőt néha talán még több is.

Tegnap én már megfagyni készültem (még nyárhoz öltözve), ám Csivikémnek pont ez a hőmérséklet a megfelelő : kapaszkodott a lábacskáival az itató peremébe, a csőröcskéjével meg a rácsos labdába, és olyan hancúrt vitt véghez, félig-meddig a vízben, amilyet én még nem is láttam tőle soha. A labdát néha elengedte, ilyenkor az edényt tartó ujjaimat puszilgatta, ahol elérte, illetve nyújtogatta a kis nyakát, hogy hova szeretne utazni, medencéstül. Legjobban a hinta érdekelte (amit amúgy sose használ egyik madárkám sem) : azt lóbálta lelkesen a kis csőrével, illetve lökdöste a rajta lógó csengőt, hogy csilingeljen. Ezután végiglátogattuk a kalitka plafonjának drótjait (nagyon viccesnek találta, hogy most ezeket is eléri), majd megint a rácsos labdát és a kakasülőt. Ám kiszállni nem akart Őnagysága a habokból : jelezte, hogy inkább mártózni szeretne, így megint odébb vittem kicsit a labdától, hogy elférjen az itatóban. Végül nem feküdt bele, csak a fejecskéjét mártogatta, és viháncolva zuhanyozta nem csak saját magát, hanem a rémülten visítozó Csuvit is, velem együtt Alig bírtam rábeszélni, jó pár perc után, hogy kimásszon a kakasülőre, szárítkozni.

Ezt Csipikém is mindig pontosan ugyanígy csinálta, azzal a különbséggel, hogy ő bele is mártotta magát a habokba. Neki is csak olyankor támadt kedve füröszkélni, amikor szerintem kifejezetten hűvös volt a szoba. Melegben ő se strandolt soha – pedig hát az ember azt hinné, hogy olyankor esik jól. Továbbá az is stimmel, hogy Csipi Banya is mindig csak egyedül fürdött : Csupika nem volt ugyan akkora ellensége a víznek, mint Csuvika, de megmártózni őt se láttam soha, rövidke életének közel hat évében. Érdekes volna tudni, vajon mások hullámos hímecskéi is ódzkodnak-e a víztől, vagy csak én fogtam ki véletlenül kétszer is ilyeneket, akik lehetőleg kerülik a nedves kalandokat.

Mint már mondtam az elején, a vásárlásból csatakosra ázva, szakadó esőben értem haza : ennek megfelelően nagy sírás-rívás és búslakodás fogadott a szobában. Nem menekültek haza a pincurkáim, de rém bánatosan panaszolták az ágaik magasából, hogy megint magukra maradtak a legnagyobb felhőszakadás idejére, és igazán nem szép tőlem, hogy mindig pont akkor tűnök el a lakásból, amikor a legkevésbé kellene. Ebben aztán egyet is értettünk : én sem díjazom, hogy rendszerint olyankor dúl a legnagyobb kánikula vagy a legvadabb zivatar, amikor nekem házon kívül van dolgom.

Az eső aztán hol csöndesedett, hol szakadt egész nap – ám amiért leültem mindezt elmesélni, az teljesen az időjárástól függetlenül történt, estefelé, vacsoraidőben.

A madárkák őrizték a házukat, de teljesen nem mentek haza : ha valamitől tartanak egy kicsit, de azért nagyon nem félnek, általában a kalitka külső falán ücsörögnek, a bejárat közelében, hogy azért otthon se legyenek, de szükség esetén bármikor bemenekülhessenek a biztonságos ketrecbe. Csuvikám be is ment rögtön, amikor látta, hogy hozom a vacsorát, Csivike azonban ott csücsült még a kedvenc ülőrúdján, és láthatólag nem jutott eszébe a készülődésről semmi. A kezemnek nem lett volna ott útban egyáltalán, hisz jóval az ajtó fölött ücsörgött, csakhogy elriasztani nem akartam, márpedig ő megrémült volna attól, hogy odaállok közvetlenül az orra elé, míg osztom a magocskákat. Próbáltam tehát megmagyarázni neki, hogy be kéne mennie, mert itt a vacsora, előtte meg a zabevés.

Szép nyugodtan üldögélt Csivi, így meg mertem kísérelni, hogy olyasmit cselekedjek, amit egyébként sose szoktam, hisz nincs nekem megengedve. Mert bár imád a kezemen matatni Csivike, de csak olyankor, ha köztünk van a rács. Arra nem hatalmazott föl, hogy akkor is nyúlkáljak felé, amikor kint trónol valamelyik boton, kalitkán kívül. Most meg mégis megpróbáltam. Vettem némi zabot a kezembe, és nyújtottam Csivikének, hátha erről eszébe jut, hogy ez következne, ha szíveskedne besétálni az ajtón. Közben magyaráztam neki, hogy haza kéne mennie, mert a finom zabocskát már Csuvika is nagyon várja, és ha bemenne, máris nassolhatnának együtt a kezemről, ahogy szoktak.

Föl voltam rá készülve, hogy Csivike mégiscsak elrepül, és akkor lőttek a közös nasinknak, de végül nem ez történt.  Legnagyobb ámulatomra, az én tündérkém érdeklődését igenis fölkeltette a zabocska : kezdte szépen vizsgálni, szagolgatni a pocakja elé tartott tenyeremet, hogy mi ez az új módi, mi fog ebből kisülni. A zabszemekhez ugyan nem nyúlt, de az ujjaimat finoman végigcsipkedte, és nyilván nyugtázta, hogy igen, ez ugyanaz a kéz, amit ő már kalitkán belül jól ismer. Félelemnek nyoma se látszott rajta, és alighanem rá is tudtam volna venni a rácson kívüli csipegetésre, ha kicsit tovább erőltetem a dolgot. Azonban nem ezt akartam elérni (már csak azért sem, mert előző nap porszívóztam, és nem nagyon vágytam zabhegyekre a padlón), csak arra próbáltam rávezetni Csivikét, hogy ha hazamenne, kaphatna zabocskát, Csuvival együtt, ahogy mindennap szoktak kapni, vacsora előtt.

Kétszer-háromszor kellett az orra elé dugnom a tenyeremet ahhoz, hogy megértse, mit akarok. (Közben persze magyaráztam neki folyamatosan.) Ő mindannyiszor megpuszilgatta az ujjaimat, és mindannyiszor tudomásul vette, hogy zabot viszont nem kap, mert mire összeszedné a bátorságát a csipegetéshez, én galád módon elhúzom a kezemet. „Menj haza, Csivike ! – mondogattam neki. - Ha hazamész, máris kapod a finom kis zabocskát.” Második vagy harmadik nekifutásra megértette. Nézett rám figyelmesen, hogy vajon jól gondolja-e, részemről mire megy ki a játék – aztán komótosan, szófogadóan megkereste a lefelé vezető, hosszú botot, amin haza tud vonulni, és besétált az ajtón. Én meg persze azonnal nyújtottam neki a (jóval nagyobb adag) zabocskát, hogy rávethesse magát, Csuvikával együtt. Közben ódákat zengedeztem arról, hogy ő milyen okos és ügyes, szófogadó, imádnivaló kismadár. Biztosan értette, mert fülig ért a csőre, míg evett, és egészen kivételesen Csuvikát se próbálta elüldözni a kezemről, most az egyszer.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :