Karácsonyig ugyan még tizenegy napunk hátra van, de én már most elmondhatom, hogy tegnap megkaptam életem legszebb és legbecsesebb ajándékát, aminél még soha nem adott nekem senki drágábbat és kedvesebbet. Illetve nem is egészen így, hiszen az ajándékot nem én kaptam, hanem a galambocskáim, karácsonyra.
A galambocskák, akik igazában nem az enyémek, csak én gondoskodom róluk, lehetőségeimhez képest, lévén újabban ellenségnek kikiáltott, megvetett és üldözött kis páriák. Pedig a galamb maradt ugyanaz, ami volt : mit sem változott, miközben csodált és tisztelt, szent állatból közutálatnak örvendő szörnyeteggé vált. A világ lett gonosz, az ember lett indulatos és lelketlen – a szegény galamb meg nem érti, hogy mi baj van vele, miért nem remélhet irgalmat és segítséget lassan már senkitől. De azért akad néhány bolondnak elkönyvelt, szintén megvetett vénasszony, aki nem nézi tétlenül a galambkák számkivetettségét, és ugyanúgy próbál rajtuk is segíteni, legalább télen, mint a többi kis szárnyas teremtményen. Én is egy vagyok a bolond banyák közül, ha felnégyelnek, kerékbe törnek érte, akkor is etetem a galambokat.

Blogos barátnőnk, Andi ezt pontosan tudja. Tudja, hogy igazában a papagájaimat is a galambkáknak „köszönhetem”, hisz épp azért adtam a fejem „benti” madarazásra bő hét évvel ezelőtt, mert az erkélyeimen fészkelő és randalírozó galambsereget egyre nehezebben viselték a szomszédaim. Andi nincs oda a galambokért, haragszik rájuk, mert eleszik a magocskákat a gerlék meg az énekesmadarak elől, akiket ő is rendszeresen etet. Viszont rólam tudja, hogy a galambok az igazi szerelmeim, és épp úgy hozzám tartoznak szegények, mint az „igazi” madárkáim, Csivike és Csuvika.

Tegnap meglátogattam Andiékat délután, hogy elhozzam végre a régen szóban forgó venyigéket és bodza ágakat, meg persze boldog karácsonyt is kívánjak nekik, ha már ott vagyok. Mi is megkaptuk a madárkákkal a karácsonyi meglepetésünket, és (bár nem leskelődtem a névre szóló csomagokban) a szépséges karácsonyi szatyorban találtam egy doboz fekete szotyit is, sok más egyéb mellett. „Ez a galamboké – mondta Andi – Donikával küldjük nekik karácsonyra.”

Hát ez volt az a pillanat, amikor engem tényleg megtalált a karácsonyi angyal…
Életemben ajándéknak nem örültem ennyire, mint ennek a doboz szotyinak !

A többi ajándékról még nem mesélek (majd eljön annak is az ideje), de azt már most elárulhatom, hogy Csivike és Csuvika külön csomagban, külön ajándékot kaptak – amivel a feladó megint csak a szívem-lelkem közepébe talált, elég rendesen. Több mint hét éve vannak madárkáim, több mint hét éve ők a mindenem – és ennyi rengeteg idő alatt most fordul elő talán másodszor, hogy valaki rájuk is gondolt így az ünnepek előtt, nem csak rám. Úgy öt évvel ezelőtt volt az első eset : akkor egy tanítványom anyukája ajándékozta meg Csipikééket egy édes kis hintával. Pár éve meg Andibandi (aki szintén blogos ismerős) hozott nekik néhány, masnival átkötött fűzfaágat karácsonyra. Na jó… akkor ez most nem a második, hanem a harmadik alkalom. De mindenképpen ritkaság – nekem pedig elmondhatatlanul nagy öröm. Hogy mi van a csomagban, az már mindegy is teljesen : a lényeg itt az, hogy VAN csomag, Donika és Andi gondoltak a picinyeimre is karácsony előtt.

Pedig hát a karácsonyfa alá oda lehetne tenni a (méretre) még nagyobb ajándékot is : azt a hatalmas kukás zacskót, amiben végül is nem én hoztam haza a venyigéket és bodzaágakat, hanem Andi segítője fuvarozott haza engem is, zsákostul. A távoli telekről is ő hozta, ő gyűjtötte nekem az ágakat. Andi otthon járókerettel, házon kívül kerekes székkel közlekedik (de van remény, hogy ez nem marad örökre így), azért van szüksége segítőre. A segítője a druszám, aki pedig egy vagány és jópofa macska-kisasszony tulajdonosa. Soha jobb társaságot, mint ez a tegnap délutáni : egy kutyás, egy macskás, egy madaras – és mind imádja a maga kincsecskéjét. Részemről nem csak a magamét, hanem immáron Donikát is, aki egy bűvös-bájos ebecske. Mártikát (a druszám cicáját) még csak képen láttam.

Az ágakat egyelőre még nem volt módom alaposabban megnézni : nagyon zsúfolt ez a hét, minden napra van valami soron kívüli programom, az új kincseket szétválogatni, megvagdosni, elrámolni majd csak vasárnap lesz időm, ha Isten is úgy akarja. De nagy csalódás nem érhet velük, mert mind bodza vagy venyige, a többi jellemzőjük meg már nem olyan fontos. Bármilyen vastagságban és hosszúságban válogatta őket a druszám, valamire minden darab jó lesz, hisz a picike rágicsáktól a nagy ülő- vagy mászóbotokig bármit tudok kreálni belőlük, és mindre szükség van. Alig várom a vasárnapi mustrát

Drága pincurkáim kissé meg vannak bolondulva az időjárástól megint (vagy ha nem attól, akkor valami mástól) : Csuvi Lovag tavaszt érez, olyan hangerővel udvarol és ordít reggeltől estig, hogy nem is nagyon csodálkoznék, ha egyszer csak beállítana valamelyik szomszéd, és minden magyarázat nélkül kitekerné a nyakát. Sokszor egyáltalán nem értem, hogy mi baja van szegénykémnek, mikor nincs is Csivi közelében, csak úgy ül magának az ágakon vagy a mászókán, és torkaszakadtából veszekszik a világgal. Talán ő is esőt érez vagy havat… bár közben éjjel-nappal teszi a szépet Csivikének, mintha már a tavasz jönne, nem pedig a tél. De legalább már látnám ! Nem a tavaszt, a telet. Sosem ér ide az imádott havacskám, mindig csak a madárkáim jósolják, de folyton becsapnak.

Azt meg még nem is meséltem, hogy újabb szárnyas családtaggal bővült a csapat : hetek óta van egy legyünk. A Rozi. Még valamikor november végén találtam őt a kád szélén egy reggel – a fürdőben, aminek nincs is ablaka ! Hogy honnan került oda, el nem tudom képzelni. Nem láttam legyet legalább tíz-tizenöt éve. Mindenesetre nem sok élet volt szegénykében, én meg (csak úgy reflexből) első körben bele akartam őt zuhanyozni a lefolyóba. Szerencsére nem sikerült : a legyem a veszélytől kicsikét föléledt, én meg elszégyelltem magam, hogy miért is akarnám kivégezni, hadd éljen.

Kirepült utánam a konyhába, de nyilvánvaló volt, hogy a végét járja szegény feje, mint ahogy rendes őszi légyhez illik, november végén. Mászkált a konyhaasztalon, míg én bagóztam, de annyi ereje se maradt, hogy elrepüljön jó messzire, ha hessegettem. Gondoltam, befogom egy tejfölös pohárral és kidobom az ablakon – de beláttam, hogy odakint is csak meghal szegény a hidegben, legföljebb nekem lesz jobb annyival, hogy nem látom. Végül oda lyukadtam ki, hogy nem döntök a további sorsáról, hanem csak elfogadom azt, ami tőlem függetlenül bekövetkezik. Ha elpusztul szegényke, hát ne miattam tegye, ha meg sikerül áttelelnie velem a konyhában, akkor majd tavasszal kiengedem az ablakon, és büszke leszek rá, hogy megmentettem egy legyet. A Rozit

Rozika azóta szépen kigömbölyödött, erőre kapott, tud már rendesen röpködni, nem csak olyan ímmel-ámmal és erőtlenül, mint első nap. Nem értek a legyekhez, de nem úgy néz ki, mint aki halni készül. Jól megvagyunk együtt a konyhában – csak azt nem szeretem, mikor reggel mindenáron velem akar kávézni. Ha semmi másra, de erre az egyre (kettőre) mindig előjön : a kávéra meg a narancslére. Úgy látszik, neki is kedvencei. Ezen mindennap összeveszünk, mert a saját bögrémből és poharamból mégse szívesen itatnám Rozikát, bármennyire is az én legyecském. Valamelyik nap tettem neki külön narancslét egy pudingos pohárba, de az persze nem kellett, akkor is csak az én adagomat kerülgette. Ma meg direkt nem dobtam ki rögtön a kiürült tejfölös poharat, hadd örüljön a Rozi, míg én vacsorázom – és örült is ! Jó félóráig elnyammogott szépen a tejfölben, nagyon ízlett neki. Talán csak nem pusztul éhen.

Azt viszont nem szeretem, ha bejön a szobába… Valamelyik nap megtette, és kiderült, hogy betoji madárkáim FÉLNEK tőle. Meg se mertek moccanni a kalitkában (már öreg este volt), csak bámulták a röpködő legyecskét, és keservesen sírtak, hogy ez kicsoda és mit keres nálunk. Úgyhogy Rozikának a szoba tiltott terület. Amúgy se szeretem (nappal se), ha zümmög a fülembe, éjjel megőrülnék tőle.

De azért (most már) elveszíteni se akarnám a Rozit. Idáig kétszer csavargott ki a konyhából, eltűnve egész napra : mindkétszer azt hittem, hogy mégiscsak elpusztult szegényke, és bizony sajnáltam. Pedig hát a fenének se hiányzik egy légy…
De hát ez nem közönséges légy, ez a Rozi. Ha már ilyen szépen összeszedte magát mellettem, milyen jópofa dolog volna megőrizni őt a tavaszig. Ha ugyan egyáltalán lehetséges ilyesmi… fogalmam sincs, meddig él egy légy, ki tudja-e húzni tavaszig.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :