Nem is finnyás, inkább gyáva. Vagy nem is tudom, mit mondjak – pedig engem a szavak ritkán hagynak cserben. Akármilyen jelzőt is használok, az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy ilyen kacifántos lelkületű madárka nincs még egy a világon, amilyenből nekem mindjárt kettő is jutott. Csivike se sokkal különb, mint Hős Vitézem, akiről most pletykálni fogok.

Az előző mesében említettem, hogy Csuvika többek közt egy mézes rudacskát kapott a hazajövetelének másfeledik évfordulójára. Nem én vettem neki, hanem még a barátnőm Jézuskája hozta, csak akkor nem adtam oda a madárkáknak, mert e nélkül is túl sok volt a nassolni valójuk. Most viszont belógattam ezt is a hinta mögé, hadd emelje Csuvika ünnepének fényét. Mutogatta is magát szegény rudacska teljes két napig : nem mondom, hogy rá se néztek a tulajdonosok, sőt még azt se, hogy nem lett megkóstolva – ám igazában nem érdekelt senkit. Ha meg is nyalogatták faxnis pindurkáim, két pillanat múlva már otthagyták, rendesen csipegetni nem kezdték.

PRESTIGE jutalom-rudacskát még soha nem adtam a madárkáknak, noha egyébként szinte kizárólag ezt a márkát fogyasztják mindenből : Csipike és Csupika nagyon hamar eldöntötték, hogy csakis és kizárólag a VITAKRAFT tojásos rúdját kegyeskednek elfogadni (pedig ők pici korukban szívesen rágcsáltak másféle rudacskát is), így ezeknél a madárkáknál már nem is próbálkoztam mással. Valahogy megszoktam, hogy a tojásos rúd a kedvencük, és nem is vitatkozott erről velem senki madárfia, mert a jelenlegi pincurkáim is pont ugyanúgy imádják, mint ahogy az elődeik tették.

De azért azt nem hittem volna, hogy a PRESTIGE-nél is jobb a VITAKRAFT… Esküdni mertem volna rá, amikor fölbontottam a dobozkát, hogy ezeket a rudakat imádni fogják kissé válogatós madárkáim, mert én még ilyen gusztusos és gyönyörű jutalomrudakkal sosem találkoztam. Már maga a nyele is olyan, hogy jólesik kézbe fogni : nem ám szálkás, mint a VITAKRAFT-é, hanem szépen megmunkált, simára esztergált, szemet gyönyörködtető darab. Maguk a magok pedig tiszták és fényesek, semmi szanaszét folyt kulimász, semmi elkenődött színezék vagy bizonytalan eredetű, gyümölcsnek csúfolt pacnik : elég sok mézes rúd és mézes karika volt már a kezemben az évek során, de ehhez a PRESTIGE-hez fogható, kifogástalan példányt eddig bizony sose láttam. Csak az a baj, hogy nem én kaptam ajándékba ezt a csodát, hanem Csuvika.

Nem akartam elvenni a madárkáktól az imádott venyige-lifegőjüket, ezért a csodarudacskát eredetileg a hinta mögé akasztottam be, ahol amúgy egy kicsike kölesfürt szokott unatkozni. Mivel azonban teljes két napig rá se nézett senki (én meg nem akartam elhinni, hogy egy ilyen szuper nasit nem kérnek a célszemélyek) eldöntöttem már tegnapelőtt este, hogy mégiscsak átköltöztetem a rudat a lifegő helyére, mert ott jobban csőrre esik a madárkáknak, és hozzáférnek egyszerre mind a ketten. Így is lett : tegnap reggel átkötöztem a rudacskát az új helyére. Föltűnt napközben, hogy (bár elég sokat voltak otthon a boldog tulajdonosok) senki se látogatja a két jobb oldali sarokbotot – de úgy voltam vele, hogy biztos csak nem vettem észre, mindig pont rosszkor néztem a kalitkára. A bizonyságra várnom kellett egészen estig.

Este aztán olyat láttam, amitől igencsak leesett az állam.

A lefekvés előtti, hosszadalmas eszegetésnek az a rendje, hogy először zabot esznek a madárkák a tenyeremből, a két „főboton” üldögélve, a kezem két oldalán, utána pedig a homokot és a többi magocskát már tálkástól kínálom nekik, de szintén a kezemből. Ilyenkor ritkán sikerül az együtt falatozás : aki épp eszik, az a jobb első sarokboton csücsül, a másik meg vagy játszik a lifegővel a hátsó sarokboton, vagy fönt bóbiskol a kakasülőn (Csivike), vagy megpróbál a tál másik szélére fölugrani, hogy ne kelljen olyan sokáig várnia (Csuvika). A mézes rudat pont azért tettem át a lifegő helyére, mert teljesen biztosra vettem, hogy ha előbb nem is, a szokásos esti szertartásaink ideje alatt majd pompásan elfoglalja magát vele az, akinek a kezemre éppen várakoznia kell. Ebből is látszik, hogy (még mindig) fogalmam sincs a madárlélek rejtelmeiről.

A tenyeremből való zabnassolás még ment a maga útján tegnap este, épp úgy, mint máskor – ám a következő programpontnál fölborult a megszokott rend, Csuvika lelki békéjéről nem is beszélve. Csivikével kezdtük a homokevést, mint rendesen : az igazság az, hogy már ő se nagyon akart beugrani a helyére, a jobb első sarokbotra. Mellette lógott a félelmetes rúd, pár centire tőle – és Csivike nemigen vágyott ismeretlen tárgyak társaságára. Ellenben a homokot meg mégiscsak várta, így rábeszélte magát, hogy hősiesen elviselje a mézes rúd jelenlétét a jobb oldalán. Legalábbis az elszánás megvolt szegénykémben – más kérdés, hogy végül csak ímmel-ámmal, kissé zaklatottan turkálta a homokot, és elég hamar ott is hagyta. Jóval kevesebbet evett, mint máskor : inkább fölmenekült az imádott kakasülője biztonságába pihegni, mert ott nem fenyegette őt semmiféle ismeretlen újdonság réme.

Szegény Csuvicsek meg még Csivikét is alulmúlta a vitézségben.
Nem is tudom, mikor láttam őt ennyire elkeseredni. (Azaz tudom – de az egy más mese.)

Drága pici gazfickóm minden este azonnal ráugrik a homokos tálka másik felére, amint Csivike falatozni kezd belőle : kapaszkodik az ujjamon a tündér kis gyufaszál lábával, és vagy csipegeti ő is a homokot, vagy megpróbálja rávenni Csivikét, hogy hagyja az evést a csudába, inkább csőrözzön vele egy kicsit. Hogy ez ne így legyen, hogy Csuvi Gyerek ne próbáljon a homokos tálkára ugrani, amikor Csivike orra elé tartom, ahhoz az égnek kell leszakadni, a világnak kell összedőlni – vagy legalábbis meg kell jelennie a kalitkában egy ismeretlen mézes rúdnak. A szívetek szakadt volna meg, ha látjátok tegnap este Csuvit !

Ült szegény kis Kék Hercegem a bal oldali „főboton”, nézett rám bánatosan, és keservesen sírt : nem mert átrepülni a jobb oldali botra, amelyiken az én kezem támaszkodott a homokos tálkával, mert ha átröppen, úgy tíz centire került volna a mézes rudacskától, és ezt a csekély kis távolságot már nem érezte kellően biztonságosnak. Zokogva követelte, hogy szüntessem meg azonnal ezt a méltatlan helyzetet, hisz láthatom, hogy milyen éhes, de azt mégse várhatom tőle, hogy ész nélkül belevesse magát egy ekkora veszélybe, amekkorát a megszokottnál nagyobb és kövérebb, ismeretlen rudacska jelent. Annyira neki volt búsulva szegénykém, hogy a sírásától a kőszikla is meghasadt volna – a mézes rúd pedig biztosan lezuhan önszántából a helyéről, ha van egy kis lelke. De hát nem volt – sőt a Maminak se, mert ő sem akasztotta le a rácsról a rémisztő rudat.

Végül aztán mégiscsak csatát nyert az én kis éhezőm pocakja : meggyőzte a gazdáját, hogy ha Csivinek nem történt semmi baja a mézes rúd közelségétől, akkor talán mégsem olyan nagyon életveszélyes a megközelítése. Sőt ! Később még meg is fogta, föl is ágaskodott rá Csuvika, és boldogan kezdte nyalogatni – no nem a mézes magocskákat, hanem a rudacska szép piros kampóját, amivel föl van akasztva. Csivike nyalt egyet magukon a magocskákon is, de fél pillanatnál tovább nem érdekelte a dolog. Éppen csak megállapította, hogy sajnos akármerről nézi, ez bizony nem tojásos rúd.

Most erre mit mondjak ???
Az apukám sosem evett mást reggelire, életének úgy az utolsó húsz-harminc évében, csakis főtt kolbászt mustárral. Rajtam pedig évekig röhögtek a kölkeim a suliban, hogy minden áldott nap tejfölös-sajtos-tojásos kenyeret viszek tízóraira. Úgyhogy a szokott hamihoz való ragaszkodás nálunk családi vonás – na de hogy a madárkák is örökölték...?! Meg tudja ezt valaki magyarázni ?

(2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :