Ma abban a tudatban szívtam el az első cigit,
kivételesen korán, már reggel hétkor, hogy alighanem elvesztettem Csuvikát.
Hogy miért, azt nem tudtam és nem értettem -
de hát nem értettem már azt sem,
hogy miért pottyant le az ágyikójából éjfél körül,
mikor már én is indultam aludni.
Mintha megijedt volna attól, hogy bejöttem a szobába,
pedig máskor is így van, minden áldott nap :
miután őt lefektetem, én még órákig írok vagy olvasok,
és közben többször is kimegyek meg bejövök, sosincs belőle baj.
De tegnap lett . Csuvika lepottyant.
Hogy tőlem ijedt meg, vagy valami mástól, ki tudja.
Még csak a kilinccsel se zörögtem, mert nem volt becsukva az ajtó, csak behajtva.
Az én kis árvám meg mégis nagyot koppant a kalitka fenekén.
Majdnem hetven centit zuhant, megüthette magát, ha nem is ütközött semmivel.
Kettőnk közül én rémültem meg jobban :
Csuvika nem sokat mélázott a szerencsétlenségén,
ment mindjárt a kis létrájához (amit egyébként nem szeret és nem használ),
s gyönyörűen visszamászott pár pillanat alatt a kakasülőre.
Értetlen képet vágott szegénykém, de megrémülve nem volt nagyon.
Hogy mi lelte, nem tudom : egy darabig nyugtatgattam (talán inkább magamat),
aztán villanyt oltottam nála is meg magamnál is, látva, hogy nincs semmi baj.
*
*
Reggel persze rohantam megnézni, hogy megvan-e szegénykém – és nem volt.
Senki sem ült a kakasülőn, ezt tisztán láttam, hisz öt centire van az orromtól.
Amúgy sötét volt a szoba, a kalitka meg letakarva, így még sötétebb :
akárhogy meresztgettem a szememet, sehol se bírtam fölfedezni Csuvikát.
Láttam viszont egy sötét foltot az éjszakai lepedőn : biztosra vettem, hogy az lesz ő.
Nem akartam még szembesülni az újabb csapással : kimentem rágyújtani.
Mint akinek esze ment :
érzelmek és gondolatok nélkül próbáltam tudomásul venni,
hogy ez van, ezt kell elfogadni, ez az én formám.... igazában nem is csodálkoztam.
Érteni nem értettem, de hát nem értem Csivike halálát se, miért pont ezt érteném.
Olyan volt az egész, mintha nem is velem történne,
vagy mintha még nem lennék ébren teljesen (ebben mondjuk volt is valami) -
mindenesetre nem tudtam elképzelni a madár nélküli napot,
és egyáltalán nem a szabadságot éreztem belőle, hanem a totális céltalanságot.
*
Mindegy : előbb-utóbb muszáj volt bejönni és szembenézni a tényekkel.
Meg Csuvikával.
Csuvikával, aki ezúttal a jobb hátsó sarokboton ébredt,
ahol talán még életében nem aludt,
sőt napközben se szokta látogatni, igen hosszú ideje.
Tegnapelőtt láttam ott ülni egy pár percig,
le is akartam fényképezni, annyira szokatlan volt – de persze nem engedte.
Lehet, hogy már akkor is azon a boton akart aludni szegénykém,
mert közvetlenül lefekvés előtt ücsörgött ott, már az ő lámpája le is volt oltva.
Hogy az éjjel hogyan talált oda a sötétben, és mikor meg miért költözött,
az az ő titka, sose fog kiderülni.
Talán fázott a boldogtalan.
Mivel nagyon hideg volt odakint, csak bukóra nyitottam a konyhában az ablakot,
a szobaajtót pedig nem tártam ki teljesen, hogy ne pont a kalitkára dőljön a hideg.
Igen ám, de amikor éjfél körül lepottyant, hamarjában arra tippeltem,
hogy talán mégis sok neki a barlang, kevés a levegője,
és ijedtemben mégiscsak kitártam teljesen a szobaajtót.
Lefeküdtem én is szokatlanul korán, nem sokkal éjfél után,
így nem tudom, később mit művelt odakint az időjárás,
de nagyon is meglehet, hogy szegény madár fázott,
azért vonult hátra, a barlang mélyébe.
Vagy megijedt valamitől – ki tudja ?
Én ugyan nem tudok róla, hogy társbérlőnk lenne,
de azért ezt kizárni nem lehet.
*
Ez volt hát a ma reggelre rendelt izgalom,
de nem (csak) emiatt választottam címnek azt a szót, hogy “furcsa”.
Csuvika egész viselkedése furcsa, már hetek óta -
én meg nem tudom eldönteni, mennyit lehet ebből az időjárás számlájára írni.
Azt gondolom, hogy sokat – de biztos sajnos nem lehetek benne.
*
Szegény madár gyakorlatilag két boton él, már vagy három hete.
Az itató mellett elhelyezkedő két ülőrudat használja,
mintha több ülőke nem is lenne a kalitkában.
És még a jobbik eset, ha a kettő között ugrál, hol ide, hol oda.
Ennél gyakoribb sajnos, hogy egyhelyben ülve tölti szinte az egész napot.
Közben a hangulata nem tűnik rossznak :
ha bent vagyok a szobában, be nem áll a kis csőre, vidáman csivitel,
csak akkor sír keservesen, majd akkor hallgat el, ha magára hagyom.
De a ketrecből ki nem jön, még csak az ajtóba sem ül ki,
pedig ott világéletében imádott tanyázni.
Még a homokos vagy zabos edénynél se láttam őt már igen régen :
azok is az első emeleten vannak, ő pedig nem jön le a másodikról.
(Természetesen eszik homokot is meg zabot is, de csak a kezemből.)
Mindig attól félek, hogy talán mégis a kis lábával van valami baj,
de az éjjel volt módom látni, hogy minden gond nélkül, ügyesen közlekedik.
Megmászott összesen három létrát meg egy fölfelé vezető, ferde botot,
míg fölért a kalitka fenekéből a kakasülőre –
vette az akadályokat pillanatok alatt, mint valami kis akrobata.
Pedig nyilván meg is ijedt, talán meg is ütötte magát, hogy lepottyant.
Vagy épp az ijedségtől lett ilyen ügyes és bátor ? Ki tudja ?
Mindenesetre önszántából nem megy sehova.
Furcsa.
*
Az is furcsa, hogy elhagyta a nassolós kedve,
pedig ha van a világon evőgép és feneketlen bendő,
hát az én Csuvikám biztosan az volt.
A szülinapi tojásos rúdját majdnem érintetlenül dobtam ki a napokban,
és újabban nem kéri a fürtös kölest sem, ami idáig a verhetetlen kedvence volt.
Lehet, hogy a csiszolt csőrével mégse tud olyan jól csipegetni ?
Nem hiszem, mert Csupikánál ilyet sose tapasztaltam,
pedig az ő csőröcskéje vágva volt, nem ilyen szépen csiszolva.
Igaz, hogy a disznó INTERSPAR kölest váltott :
idáig egy névtelen, de jó minőségű kölest árultak, most meg áttértek a TRÓPUS-ra,
aminél ócskábbat nehéz lenne találni, annál még a PANZI is jobb.
Mikor észrevettem, hogy Csuvika nem kéri a TRÓPUS kölest,
adtam neki újra a régit, mert még volt itthon tartalék, de nem ette azt sem.
Tegnap véletlenül nagyon szép PANZI-t találtam
(az általam elérhető helyeken most már csak ezt a két ócskát tudom venni),
de hiába fűztem hozzá nagy reményeket, Csuvika rá se nézett.
Pedig tényleg nagyon guszta, hibátlan, szép kövér fürt volt.
Így aztán ment ez is érintetlenül a szemétbe, mint napok óta mindegyik.
Kissé költséges játék, de nyáron muszáj kidobnom az éjszakai kölest,
akkor is, ha Csuvika hozzá se nyúlt,
mert esetleg hangyák lehetnek rajta, amiket én egész biztos nem veszek észre.
Így aztán újabban azért veszem a kölest,
hogy esténként felkössek egy-egy fürtöt a kakasülő mellé, reggel meg kidobjam.
Napok óta érintetlenül – mert sehol se látom a köleshéjakat,
és a boldog csámcsogást se hallom, pedig az a világ legszebb zenéje.
*
Amúgy nincs baj Csuvika étvágyával : naponta négyszer eszünk együtt,
reggel, délben, késő délután (vacsoraosztáskor) és késő este (lefekvés előtt).
De csipeget nélkülem is – mármint úgy nélkülem,
hogy azért jelen vagyok, csak nem én etetem a kezemből.
Sajnos ha nem vagyok jelen, nem eszik egyáltalán :
ezt abból gondolom, hogy hihetetlen mennyiségeket tud befalni,
ha valamilyen oknál fogva magára kell hagynom, és utána előkerülök.
Mindig biztatgatom, hogy egyen egyedül is, ha éhes – de hát hiába.
Neki az evéshez társaság kell, és az – jobb híján – én vagyok.
Elég kegyetlen rabság ez a kettesben éldegélés,
mert megszakad a szívem szegénykémért, ha egyedül kell hagynom.
Szárnyatlanokkal szóba se jöhet semmilyen program, mert őrzöm a szárnyasomat.
(Nem mintha elvágynék bárhova itthonról – de azért néha kínos vagy nevetséges.)
*
Hát így vagyunk...
A reggeli rémülethez képest igazán remek nap lett a mai,
mert mégse hagyott itt engem az én kis főnököm.
*
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek