Na nézzétek, miben mesterkedtem már megint !
Nagyon belejöttem a nútozásba
(életemben nem hallottam ezt a szót, az unokaöcsémtől tanultam,
hogy amit Csuvika ülőkéjéhez kitaláltam, az egy nút -
bár most megnéztem a jelentését, és szerintem nem egészen az) ;
na szóval : megint jött a tiplirúd meg a bodzaágak,
a mindent fúró, jó erős drótocskám meg a hatos kötőtű -
és majd mindjárt meglátjátok, mire jutottam mindezzel.
*
*
A történet ott kezdődik, hogy szereltem föl Csuvikának egy lejárót,
már legalább két hete, a kalitka ajtaja és a fotel közé,
hátha rájön szegénykém, hogy az mire jó : le lehet sétálni rajta a fotelba,
és onnan már nincs olyan messze a padló, nem üti meg magát annyira,
mint ha az ajtórácsba tűzött lépcsőkről pottyanna le, mikor repülni akar.
(Képet már mutattam erről, de csak úgy mellesleg – szó még nem esett róla.)
*
*
Igen ám – csakhogy Csuvika nem barátja a tiplirúdnak, ezt már rég megfigyeltem.
Más megoldás azonban nem volt (legalábbis nem jutott eszembe) :
Drusza hozott ugyan egy szép hosszú bodzaágat, amiben nagyon reménykedtem,
de sajnos hiába hosszú, tűl vékony ahhoz, hogy erre a célra jó legyen.
Így maradt a tiplirúd : szorgosan kötözgetem le-föl már jó ideje,
ám Csuvikának mindeddig nem jutott róla eszébe semmi.
Meg hát igazában a fotel is magas egy madárnak... onnan is nagyot lehet esni.
*
Ma reggel jött az ötlet, rendrakás közben,
hogy tán használni kéne azt a szép nagy műanyag ládát,
ami amúgy is az asztal alatt díszeleg, Csuvika takarói laknak benne.
Ha keresztbe fordítom és odatolom közvetlenül a fotelhoz,.
igazán kényelmesen és biztonságosan rá tud ugrani Csuvika,
mert az nem nagy távolság, talán tíz centi.
A láda tetejéhez meg már elég közel vana padló.... vagy mégsem ?
Az igazi az lenne, ha még egy létrát is kapna szegénykém,
ami levezeti őt a ládáról a padlóra – bár lefelé nem szeret létrázni, azt tudom.
Ráadásul a létrának elég meredeknek kell lennie –
nem mintha nem volna kényelmesebb, hosszabb létránk,
de hát sajnos én is itt lakom, nem csak Csuvika,
és mivel vak is vagyok meg hülye is, ki van zárva,
hogy észrevegyek valamit a padlón, ami eddig nem volt ott.
Vagyis a létra nem lóghat ki nagyon az asztal alól, mert hasra esek benne.
*
*
A következő kérdés az volt, hogy a létra mivel legyen rögzítve.
A kampói teljesen alkalmatlanok, hisz kifúrni nem akartam a ládát sehol.
Különben is túl stabil megoldás lenne a kampó :
ha netán mégis rálépek vagy nekimegyek, balesetveszélyes.
A spárga volna jó – na de hogyan rögzítsem ?
Túl sokat nem kellett törni ezen a fejemet : a megoldás a HOSSZÚ spárga.
Olyan hosszú, hogy bőven túllógjon a láda szélességén :
így egyszerűen csak rácsukom a (szerencsére jól záródó) tetőt, és rögzítve van.
Ahhoz pont elég stabil, hogy Csuvika mázsái alatt ne mozduljon el,
viszont ha én találnék nekimenni, vidáman megadja magát a túlerőnek.
*
Idáig roppant meg voltam elégedve magammal,
viszont úgy találtam, hogy az asztal alatt kissé sötét van.
Sebaj : teszünk a ládára egy kis éjszakai fényt.
Legalább lesz, ami arrafelé csalogassa Csuvikát, mert ő a fény felé igyekszik.
Aha.... csak nem e felé a fény felé. Ez biztos nem fogja őt csalogatni sehova.
A képeken nem látszik, de sejtelmes, narancssárga fénye van :
inkább még sötétebbet csinál maga körül, nemhogy világítana.
Ez tehát nem jó ötlet – pedig estére és reggelre kell majd oda valami.
Próbálkoztam a fejlámpával : az talán jobb lesz, mert tényleg rendes fényt ad -
csak annak meg az a baja, hogy elég kicsi kört világít be,
és a körön kívüli rész még sötétebbnek tűnik, már csak a kontraszt miatt is.
De azért ez lesz a jó (legalábbis jobb biztos nincs),
csak még ki kell találnom és el kell készítenem a biztonságos felfüggesztését.
Legjobb volna az asztallap alja, de lehet, hogy beérem majd az egyik hátsó lábbal.
Vagyis a világítás még nincs megoldva – de ha Csuvika megtanulná ezt az utat,
később már nem is lenne fontos, mert azért annyira nincs ott sötét.
*
*
*
Viszont a tiplirudas járda csak nem hagyott nyugodni.
Ha már ilyen szépen elrendeztem a ládát, csak le kéne vezetni odáig Csuvikát !
Ő pedig a tiplirudat nem szereti – ki tudja, miért ?
*
Néztem megint a Drusza-féle bodzaágat,
hogy majd levágom a végéről a vékony részt, talán még úgy is elég hosszú lesz -
de sajnos rosszul emlékeztem, mert az egész ág vékony, nem csak a vége.
Járdának semmiképp sem elég stabil, félne rajta Csuvika.
De akkor meg mi legyen ?
Nekem KELL egy hosszú ág !
Most ! Rögtön ! Olyan nincs, hogy nincs !
Ha már elkezdtem ezt a lefelé vezető projektet,
muszáj megcsinálni rendesen, hogy értelme is legyen a dolognak.
*
Megnéztem újra a szóba jöhető ágakat :
volt vagy két-három alkalmas vastagságú bodza, de mind rövid.
Legalább egy arasznyi hiányzott belőlük -
én meg csak búsongtam és mérgelődtem tehetetlenül,
de valahogy azzal az érzéssel, hogy mégse szabad feladni, mert lesz megoldás.
Lett is.
Megint bejött a “segíts magadon, az Isten is megsegít” mondás :
máskor is tapasztaltam már, hogy ha igazán jó ötletem támad,
ahhoz biztosan találok anyagot, szerszámot meg mindent, ami kell.
*
*
*
Pontosan így lett most is.
Amint kitaláltam, hogy össze fogok növeszteni két bodzaágat,
rögtön kezembe is akadt egy régi ülőbot (szintén bodza),
aminek a vastagsága szinte milliméterre egyezik a hosszú ágéval.
Már csak alagutat kellett fúrni a két ágvégbe,
beléjük tuszakolni a megfelelő méretre vágott tiplirúd-darabkát,
és máris kész volt a jó harminc cventivel meghosszabbított bodzaág.
Hurrrrááááá !
El sem akartam hinni, hogy ilyen ügyes vagyok !
Stabilnak (remélhetőleg) elég stabil,
mert olyan három-négy centire belelóg mindkét részébe a tiplirúd.
(Lefényképezni elfelejtettem a nagy igyekezetben, most meg már nem szedem szét.)
Különben sem igen tudna szétesni, hisz egyik végét tartja a fotel,
másikat meg a kalitka rácsa, mert kicsit hosszabb lett a kelleténél,
de nem akartam levágni belőle, hátha kell még majd másra is az a rövidebb darab.
A két rész vastagsága pedig oly tökéletesen stimmel,
hogy én a sasszememmel nem is látom, csak kitapogatni tudom,
hol is van összeillesztve az újdonsült botom két része.
*
*
*
Most már csak Csuvikán a sor :
én megtettem a biztonságos lejutása érdekében, ami tőlem telt.
Ahogy ismerem a tempóját meg az újdonságokhoz való viszonyát,
majd úgy jövő ilyenkorra várható a művem kipróbálása, ha élünk addig.
Különben sem egyszerű madárésszel felfogni,
hogy az ajtő lépcsőiről egyenesen, sőt picit balra kell elindulnia ahhoz,
hogy végül (a padlón végigtotyogva) elérje a vágyott célt (a mászókát),
ami pedig tőle jobbra helyezkedik el.
Csuvika okos kis madár, de lehet, hogy ennyi kanyar kifog rajta.
Átláthatóbb megoldással viszont nem szolgálhatok,
mert abban meg én esnék hasra, sajnos, és az neki se lenne jó.
*
*
*
*
(2018)
druszika 2018.10.11. 17:50:41
Puszi a gyönyörűséges fejecskéjére.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2018.10.11. 18:37:55
mert alighanem az is tőled származik.
Mármint a hosszú -
mert a rövidebb már egy évtizedes darab, még Csipike vetkőztette simára.
Ha meg nem tőled van a hosszabbik ág, akkor még szegény Randitól, Baboshegyről.
Neki volt valami segítője vagy barátnője, aki időnként lement a telekre,
és egyszer hozott nekem rengeteg szőlővenyigét meg pár bodzaágat.
A venyige sok volt, de használhatatlan (korhadt), a bodza viszont tökéletes, de kevés. :)
Csuvika annyira örül az új járdájának, hogy még az ajtóba sem ül ki;, mióta fönt van. :)
Mondom én, hogy majd úgy jövő ilyenkor fogja fölfedezni. :)
druszika 2018.10.12. 18:02:19
Sajnos Baboshegyre kijutásunk nagyon reménytelen, drámai családi esemény miatt.
Puszi Nektek!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2018.10.12. 20:22:53
Valaki összetörte az autót és benne saját magát ? Írd meg levélben, ha itt nem.
A fűzfaágak mérgező mivoltában én se nagyon hittem (a doki meg pláne nem),
csak azért jutott eszembe, kínomban, mert akkoriban semmi más újdonság nem került a kalitkába.
Nem tudom, mi okozhatta a bajt – hacsak nem a kék pocakon növekvő zsírdaganatok.
Sajnos azok előbb-utóbb akadályozhatják a pottyantmányok kijutását.
Viszont Csuvika puklijai (mert kettő is van) még meg se közelítik Csipikémét :
neki, szegénykémnek, pingponglabda nagyságú daganata volt, a súlyát megduplázta
(hetvenkét gramm volt a halála előtt – az már két madár egyben) -
mégis azt mondta Miklós doktor a boncolás után,
hogy a daganattól akármeddig élhetett volna, nem az okozta a halálát,
nem az zárta el a széklet útját, hanem egy borsónyi kis fehér gombóc.
Így nehéz elképzelni, hogy Csuvika egyáltalán nem feltűnő puklijai bajt csinálnának.
Bár ki tudja.... biztos az elhelyezkedés is számít, nem csak a méret – sőt nyilván az a fontosabb.
Mindenesetre most jól van a drága – csak el ne kiabáljam !
Végre ismét kiült az ajtóba, kedvenc trónusára -
ugyanis megasajnáltam őt, megkönyörültem rajta, és ma nem kötöztem föl a szép új járdáját.
Két teljes napig (tegnap és tegnapelőtt) közelébe se jött az ajtónak,
le se mászott az első emeletre, ragaszkodott a másodikhoz, hogy ne is lássa az új botot.
Azért holnap majd megkapja újra.... hátha lassacskán megbarátkozik legalább a látványával.
A tiplirudat már megszokta, attól már nem félt – de azt is kerülte napokig, új korában.
Illetve kerülni kerülte mindvégig, de legalább az ajtóba már kiült, mikor megszokta.
Egyszer majd csak megszokja talán a megtoldott botot is.... Csuvika türelemre nevel.
Meg szerénységre – ami sose tarozott az erényeim közé. :)
Mert hiába vagyok én elájulva a művemtől meg az ötletemtől, ha a célszemély fütyül rá.