De jól tettem, hogy nem délelőtt kezdtem el írni ezt a bejegyzést !
Abból nagyon szomorú mese lett volna, most viszont már jó hírrel indíthatok.
Nézzétek csak az alábbi képet !
*
*
Mit csinál az én kicsikém ?
Eszik.
És miből eszik ?
A sárga tálból – amire hónapok óta nem volt példa.
Most néztem utána, mikor is írtam pontosan a PIROS című bejegyzést :
hát január 21-én, ami azért már nem tegnap volt.
Abban újságolom el, nagy értetlenül, hogy Csuvika napok óta nem eszik mást,
csakis PRESTIGE PREMIUM-ot a piros etetőből, a többi eleségre rá se néz.
Vagyis nagyjából január közepén váltott totálisan egyhangú étrendre,
és a döntéséhez tartotta is magát következetesen, mind a mai napig.
Arra nem esküdnék, hogy a többi etetőbe soha bele se kóstolt
de még az sincs kizárva, mert én sose vettem észre, hogy másiknál ólálkodna.
Ma meg gyönyörűen letámadta a sárgát, míg én friss adagot porcióztam a pirosba.
Biztos abból szeretett volna enni, de hát az épp kint volt az asztalon.
Talán így fanyalodott a sárgára, bár hasonló esetben ilyet nagyon rég nem csinált,
inkább kivárta szép türelmesen, míg visszakapja a pirosat.
*
Úgyhogy jó hosszúra nyúlt ma a vacsoraosztás,
mert míg Csuvika táplálkozott, nem folytathattam a magcserét :
örültem, hogy végre jóízűen és MÁSBÓL eszik, nem akartam megzavarni.
Ő meg csak evett és evett, mint aki sose kívánja abbahagyni.
Ennek is örültem, mert mostanság gyanakodtam, hogy nem eszik eleget.
Hát ma biztosan evett : úgy falta a rég nem kóstolt alapeleséget,
mintha én vettem volna el tőle, nem ő döntött volna úgy januárban, hogy nem kéri.
*
*
Így aztán az esténk egész jól alakult (bár most megint nagyokat hallgat Csuvika),
ám a reggel egy rémálom volt, nem hittem volna, hogy ma még örülni is fogok.
Szokatlanul korán keltünk, mert elnéztem az órát :
digitális vekkerem van, hogy ne kattogjon-ketyegjen a fülünkbe,
és a digitális kijelzőn ugyebár könnyű összekeverni a hatost meg a nyolcast.
Így teljesen biztos voltam benne, hogy háromnegyed kilenckor ébredtem :
kicsit később a kelleténél, de azért még bőven időben, a szokásoshoz képest.
Beindult szépen a reggeli verkli, ment minden a maga útján, egész jó tempóban –
aztán a szám is tátva maradt, mikor már végeztem a szertartásaimmal,
és még mindig (illetve már megint) háromegyed kilenc volt.
Hát akkor nyolcasnak néztem a hatost, és háromnegyed hétkor keltem.
Négyórás alvás után – mert persze megint hajnalban kerültem ágyba.
Szegény Csuvika !
Saját helyén, jókedvűen ébredt (már tegnap is),
nem volt semmi baja a világgal –
de azért nincs kizárva,
hogy a későbbi eseményekben szerepe lehetett a túl kevés alvásnak is.
*
*
Mondom : teljesen jól volt reggel, be nem állt a kis csőre, örült az új napnak.
Jöttem-mentem, tettem-vettem, ahogy máskor, a szokásos forgatókönyv szerint,
ő pedig kommentálta az eseményeket, vagy diktálta, hogy mit hogyan csináljak.
Derűs, békés, jókedvű reggel volt,
egészen addig, míg Csuvika puff – le nem pottyant.
Én éppen ágyaztam, és még csak meg sem ijedtem, annyira jól indult a napunk.
Viccelődve léptem oda a kalitkához, hogy sebaj, mássz föl gyorsan, picikém –
ám az én picikém hiába indult el többször is a létráin, folyton visszaesett.
Hogy hányszor pottyant, meg nem tudnám mondani, de sokszor, az biztos.
Párszor sikerült elvergődnie valamelyik földszinti vagy első emeleti ülőbotra,
de rögtön lezuhant azokról is, nem tartották meg a lábai.
Sírt, verdesett, rúgkapált szegénykém a kalitka fenekén,
nem tudott a hátáról a hasára fordulni –
és végül már úgy el volt keseredve, hogy egyáltalán nem tiltakozott a kezem ellen,
sőt ott nyugodott meg : szorította a középső ujjamat a tündér kis lábaival,
és csak úgy bújt a hús-vér barlangba, amit a markom alkotott körülötte.
Úgy vert a kis szíve, és olyan picike volt, ahogy ott pihegett !
Csuvika a fajtájához képest elég nagyméretű madárka -
nem hiszitek el, milyen picire tud összeesni, mikor halálra van rémülve.
*
*
Természetesen a kis ketrecben kötött ki a boldogtalan, mielőtt összetöri magát –
pedig hogy örültünk mind a ketten, hogy a kalitkában aludt, és nem lett belőle baj.
Pár percig ücsörgött a kötelén, próbálta rendbe szedni magát,
de aztán nagyon hamar (és nagyon elkeseredetten) követelni kezdte,
hogy engedjem vissza a helyére, mert nappal neki semmi dolga a hálószobában.
Úgy félóra múlva tényleg megpróbálkoztam a visszaengedésével,
hisz még nem reggelizett, nem is ivott, a kis ketrecben pedig hiába kínáltam.
Féltem egy újabb balesettől, de az átugrándozás első nekifutásra sikerült.
A kalitkában viszont volt egy-két további pottyanás – és persze totális letargia.
Végül már mozdulni se mert szegénykém semerre, annyira félt, hogy leesik.
*
Tartott ez a szörnyűség vagy másfél órát, aztán ahogy jött, el is múlt.
Dél körül már kutya baja nem volt Csuvikának, evett-ivott, szónokolt, ahogy kell.
Estére megint elhervadt (talán álmos is), de potyogni most nem potyog.
Hogy mire magyarázzam azt a délelőtti másfél órát, nem tudom.
Talán az átkozott tavasz…
A melegedő idő, ami megöl mind a kettőnket.
Tegnap én akartam elpusztulni, ma meg Csuvka.
Nem tudja szegénykém, hogy ő egy hullámos,
és mint ilyen, negyvenfokos napi hőingadozásra van hitelesítve.
Lehet, hogy az őseinek ez meg se kottyant Ausztráliában, százötven évvel ezelőtt,
de Csuvikát földhöz vágja (szó szerint) a húszfokos különbség is :
hogy éjjel majdnem tél van, nappal meg szinte nyár.
Minden évszakot szeretek, de a tavasz a halálom –
és úgy látszik, Csuvika teljes mértékben osztja a véleményemet.
*
*
*
*
*
20.04.04.
Igád 2020.04.05. 14:57:39
Holnap - gondolom -megint korábban kell kezdeni: hánykor jönnek Csuviért?
Szurkolok, minden símán fog menni! üdv