Egész biztos, hogy nem vagyok normális :
az éjjel majdnem megöltem Csuvikát.
*
*
Mert nekem fontosabb a monitor kinézete, mint az ő drága kis élete...
Ha belegárgyulok egy munkába, szó szerint se látok, se hallok :
tegnap pedig igencsak sikerült megfeledkeznem a világról,
mert új képet akartam kreálni a zárolási képernyőhöz.
Advent előtt egy enyelgős képecske díszelgett ott, természetesen még Csivikével -
az ünnepek múltával azonban igyekszem tudomásul venni,
hogy Csivike már nincs, be kell érnem a szingli Csuvikával,
nem csak a valóságban, hanem a gépem különféle nyitó és záró oldalain is.
Kurzort is olyat választottam a karácsonyi után, amin Csuvika egyedül röpköd.
*
*
Mivel Csuvikáról nem találtam olyan képet,
ami önmagában megfelelt volna a záró képernyőhöz,
így tudtam, hogy nekem kell kitalálnom és összehoznom valamit,
amin Csuvika is jól mutat, meg a dátum, idő felirata is rendesen látszik.
(Ennek a helye, mérete, színe adott, nekem kell hozzá alkalmazkodnom a képpel.)
Reggel óta izgatott a feladat, és borzasztóan el voltam keseredve,
hogy mosással, mosogatással, vásárlással kell töltenem a drága időt,
mikor nekem ezeknél százszor fontosabb dolgom volna.
Neki is álltam szinte azonnal, mikor végre hazaértem délután a csavargásból,
de valahogy nem ment a dolog, nem akart összeállni a képecske.
(Enyhül a hideg, nyilván attól kezdek használhatatlan lenni megint.)
Így nem is lettem kész a kábé huszadik variációval, mire Csuvit le kellett fektetni.
Sebaj – majd befejezem éjjel, úgyse szoktam vele egy időben ágyba bújni.
*
Mire végeztünk az esti szertartásokkal,
persze már alig vártam, hogy visszaülhessek a géphez.
A szellőztetés után éppen csak bekapcsoltam a konvektort,
levettem Csuvikáról a “télikabátot”, a legfölső, legmelegebb takarót,
és máris letottyantam a helyemre, hogy belevesszek a félbehagyott munkába.
“Normál menetben” ilyenkor kimegyek még elszívni egy cigit,
és mikor visszajövök, leveszem Csuvikáról a következő takarót,
a konvektort pedig följebb tekerem egy kicsit.
Most ez nem történt meg (“majd közben” – gondoltam én),
és nem történt meg még nagyon sokáig :
egészen addig, míg Csuvika le nem pottyant az ötezer takarója alatt.
Mert bizony megfeledkeztem az ő további “kicsomagolásáról” is,
mint ahogy azt se vettem észre, hogy magam már kockára fagytam,
hisz a konvektor még mindig egyes és kettes között állt,
ahogy a szellőztetés utáni hidegben bekapcsolt.
*
Hogy mindezt értsétek, látnotok kell a millió takarót,
amit már egyébként is meg akartam mutatni, magyarázatául annak,
hogy télen bizony igen hosszúra nyúlnak az esti és reggeli szertartásaink.
Itt vannak tehát a képek : ma reggel csináltam őket,
fordított sorrendben, nem “öltöztetés”, hanem “vetkőztetés” közben.
Az első képen azért van teljesen nyitva a barlang,
mert szegény kicsikém akkor is lepottyant,
épp, mikor a félig csukott barlangját akartam fényképezni.
*
*
*
*
*
*
*
*
*
Amikor megfeledkeztem a világról és benne Csuvikáról,
még csak a legfölső takaró volt levéve róla,
a piros paplankája, meg minden, ami alatta van, rajta maradt.
Hát persze, hogy egy idő után lepottyant szegénykém : nyilván elfogyott a levegője.
Legalábbis én erre tippeltem első rémületemben,
és ugrottam föl eszemet vesztve, hogy mi van vele.
Azt hittem, talán elájult vagy még annál is rosszabb történt, de erről szó se volt :
mire kicsomagoltam szegénykémet a sok takaróból, ő már félúton járt fölfelé.
Én meg legszívesebben kitekertem volna a saját nyakamat,
hisz ekkora baromságra, ilyen gondatlanságra nincs mentség és nincs magyarázat.
Iszonyúan sajnáltam szegény kicsikémet, mert már este is volt egy lepottyanása :
alighanem az ajtóba akart kiülni, kedvenc trónusára, de nem sikerült neki.
Olyan keservesen sírt, és olyan sokáig !
Hogy neki már semmi se sikerül,
akárhova indul, mindig a kalitka fenekén találja magát,
már el se mer mozdulni a két fölső botról, mert úgyis mindig baleset a vége.
Csuvika stramm legény, ritkán borul ki, de most nagyon odavolt.
Nem győztem vigasztalni, biztatgatni – és erre tessék :
pár órával később én okoztam a következő lepottyanását.
*
*
Legalábbis az éjjel azt hittem – és talán van is benne valami.
Most azonban már nem vagyok ebben olyan biztos,
ugyanis miközben megírtam ezt a bánatos beszámolót,
Csuvika vagy hatszor lepottyant, fényes nappal, takarók nélkül.
Meg olyan kis csöndes és bánatos is szegénykém...
Itt tehát más baj is van – alighanem megyünk az orvoshoz.
De az már egy más mese lesz – mára érjétek be ennyivel.
*
*
*
*
19.01.10.
Új kommentek