Nem hiszitek el, mi lett a Mikulásnapi függönycseréből !
Oroszlánszívű szárnyaskáim nem csak azt az egy estét töltötték zokogva és átkozódva,
amiért elrontottam a mászókájukat, hisz ki mer odarepülni, mikor új háttere van,
hanem további teljes két napot éltek meg a legsötétebb depresszió mélységes fenekén,
mert amúgy a hőn szeretett mászókájuk nélkül létezni se tudnak.
A mai nap már a harmadik.
Reggel Csuvika végre rárepült ugyan a mászóka legmagasabb ágára,
de Csivike olyan rémült kárálásba kezdett egy ilyen vakmerő cselekedet láttán,
hogy Csuvika engedelmesen visszarohant azonnal a szekrény tetejére.
Később alighanem mégiscsak sikerült meggyőznie Csivikét
a mászóka (és mögötte a régi-új függöny) veszélytelen voltáról,
mert igenis volt pár perc, amikor együtt ücsörögtek a kedvenc tanyájukon -
de akkor meg jöttek a galambok, mert közelgett már az ebédidő.
Igaz, hogy nem ezen az erkélyen gyülekeznek a tubik,
de a picikéimnek az is elég a rémülethez,
hogy elhúz az orruk előtt az a sok hatalmas kolléga.
Így a szegény mászóka megint magára lett hagyva,
később pedig én tettem róla, hogy ne tudjanak rárepülni,
ugyanis a szerda pont a porszívózás, mászóka-takarítás napja.
Ily módon már a harmadik napjukat töltik mászóka nélkül,
én meg harmadik napja hallgatom a siránkozásukat, hogy ez így nem élet.
Pedig az a szegény függöny nem is új.
Életük három és fél évéből hármat ezzel a félelmetes függönnyel töltöttek,
csak júniustól volt másik, amit most visszacseréltem a régire.
Persze hat hónap borzasztó nagy idő egy ilyen rövid kis madáréletben,
de azért (rém)álmomban se jutott volna eszembe,
hogy a frászt hozom rájuk egy közönséges függönycserével.
Pillanatnyilag (a délután vége felé) kint óbégat mind a kettő az ágakon,
ám a mászókát megint gondosan kerülik, mintha nem is lenne.
Itt panaszkodnak a hátam mögött, a magasabbik szekrény tetején,
mert a másik “vázában” (amit jobban szeretnek) lezuhanyoztam az ágakat,
ezért ki van kötve spárgával a két hinta, hogy ne tekeredjen össze a madzagjuk.
Ugyanis a hinták madzagja vizesen tekeredik,
muszáj kikötni őket egymáshoz, míg meg nem száradnak.
Igen ám, csakhogy ez megint SZOKATLAN (noha minden zuhanyozás után így van),
ilyenkor az én rettenthetetlen madárkáim inkább elkerülik a gyanús “vázát”.
*
Nehéz nálunk szárnyasnak lenni : a mászóka mögött “új” függöny,
a nagyobbik “vázában” a hinták összekötve – hova repüljön így egy óvatos kismadár ?
Még jó, hogy ott a kisebbik “váza”, másképp ülhetnének a kalitkában.
Mint ahogy Csivike ült is tegnap, szinte egész nap – de ez már egy másik mese.
*
Hiába ítélte önmagát raboskodásra,
a tegnapi napnak nem Csivike volt a főszereplője, hanem Csuvika meg a gázos.
A gázos, aki évek óta jár hozzánk, és jött ellenőrizni a konvektorokat.
Kedélyes, jópofa, barátságos ember, aki azonban nem a pontosságáról híres.
Délután kettőre ígérte magát, léleklátó madárkáim pedig
(ha hiszitek, ha nem) kettő után két perccel hazavonultak a kalitkába.
Nem zavar ugyan senkit, ha kint vannak
(a gázos lányának is volt egy hullámoskája, jó tíz évig élt),
de azért én nyugodtabb vagyok, ha bezárhatom őket, amikor vendégünk van.
Egy darabig tűrték is szegénykéim a szokatlan bezártságot,
de mikor még egy óra múlva se történt semmi, Csuvika kezdett méltatlankodni.
Úgy találtam, hogy igaza van : fél négy körül kiengedtem a boldogtalant.
A gázos csak ezt várta : jött szinte azonnal, Csuvika meg rohant vissza a kalitkába.
A vendégünk nem ment a madárkák közvetlen közelébe,
csak úgy másfél méternyi távolságból köszönt oda nekik, és szólt hozzájuk pár szót.
Nem mondhatnám, hogy szívesen fogadták, pedig igazán kedves ember.
Arra viszont még a jeges fogadtatás után se számítottam,
ami végül is kisült a dologból.
Ismét megbizonyosodhattam róla,
mennyire bátor fickó az én (amúgy nagyszájú) hős vitézem.
Csuvika szó szerint sikítófrászt kapott a gázostól.
Nagyjából a szoba közepén lábatlankodtam, félúton a kalitka és a konvektor között,
amikor valami sose hallott, semmihez se hasonlító, éles hang ütötte meg a fülemet.
A gázos épp a konvektort vetkőztette :
azt hittem, valami bádog lapok csúsznak egymáson, annak van ilyen szörnyű hangja.
De nem. A gázos (meg a konvektor) teljesen ártatlan volt.
Az éles hang meg újra jött – és bizony egyértelműen a kalitkából.
Egész pontosan : Csuvika csőréből.
Addigra már odaléptem melléjük : Hős Vitézem látványosan haldoklott,
tátogott a kis csőrével, kapkodta a levegőt -
és még kétszer vagy háromszor kieresztette a torkából ezt az iszonyú sikolyt,
amihez foghatót én még sose hallottam, pláne nem madártól.
Szabályosan sikított. Mint akit nyúznak. Mint akinek itt a vége.
Vagy én nem is tudom... mindenesetre szörnyű volt.
Azt se tudtam, hogy nyugtassam szegénykémet :
magyaráztam neki, hogy a gázos bácsi nem bántja őt, szereti a madárkákat -
de Csuvika csak tátogott, ájuldozott, és fütyült a szövegemre.
Szerencsére volt annyi eszem, hogy rájuk csuktam az addig nyitott ajtót :
Csuvika okos madár (még romjaiban is), ettől kicsit megnyugodott.
Azt viszont még sokáig nem bírta megemészteni,
hogy a jelek szerint más szárnyatlanok is léteznek a világon, nem csak a Mami.
Illetve a világon még csak hagyján – de hogy itt bent, nálunk, a szobában ???
Ide vágó élményei tényleg nem nagyon lehetnek Csuvikának,
de azért ekkora hisztit még sose váltott ki belőle egyetlen vendégünk sem.
A gázos elment, Csuvika egy idő után kirepült
(de csak akkor, amikor letottyantam végre ide, a géphez :
míg nem ültem a szokott helyemen, nem mert előjönni Hős Vitézem),
Csivike azonban maradt a kalitkában.
Ő nem hisztizett, nem sikoltozott a vendég láttán,
de úgy tűnik, mégiscsak őt viselték meg jobban az események
(talán Csuvika iszonyatos rémülete),
mert estig se bírt szegénykém megbirkózni az élményeivel.
Már komolyan aggódtam, hogy talán mégis beteg (a vedlés miatt amúgy is elesett),
mert akárhogy csalogattuk, Csuvikával vállvetve, bizony nem repült ki egyáltalán.
Délután kettőtől lefekvésig bent dekkolt a kalitkában.
Bezzeg ma, amikor porszívóztam, és nem bántam volna, ha hazavonul,
mert akkor a pókhálókat is le tudtam volna vadászni a plafonról,
eszében se volt követni Csuvikát !
Csuvika szépen bemenekült a ketrecbe, “jobb a békesség” alapon,
Csivi Őnagysága viszont a kalitka külső falán ülve élvezte végig a takarítást.
Ennél rosszabb helyet keresve sem találhatott volna,
mert bármennyire is vigyázok, azért az nem egy életbiztosítás,
ha ott ül a madaram fél méterrel a porszívó csöve fölött,
míg én körülszippantom a kalitka alatti tálcát.
Márpedig Csivike ott ült – és meg se rezzent.
Csuvika keservesen ordított bent a kalitkában, pedig őt védte a rács -
Csivi meg csak nézte szép nyugodtan, hogy rendesen csinálom-e a dolgomat.
*
Azt ugye már mondanom sem kell,
hogy az új ágakból is hiába varázsoltam be a papírkosár-vázákba azt a pár darabot,
ami elég nagy és vastag volt ahhoz, hogy oda kerüljön, a többi közé ?
Egy héttel ezelőtt történt a dolog :
jó darabig úgy tűnt, hogy maguk a “vázák” is el lesznek kerülve,
mivel nem pontosan úgy néznek ki, mint pár órával korábban.
De aztán a változásuk meg lett bocsájtva –
arra viszont azóta is gondosan ügyelnek a madárkáim,
hogy még véletlenül se közelítsék meg az új ágakat, egyik “vázában” sem.
Ott az a sok finom, friss fűzfaág – ők meg hűségesen rágcsálják a régieket,
amelyek több éve vannak szolgálatban, és bizony már csak csonkok.
Nem tudom, másoknál hogy van ez (gyanítom, hogy nem így),
de az én madárkáimnak bizony nem könnyű a kedvükre tenni.
*
Kíváncsi leszek, Csuvikámnak ma este sikerül-e.
Ugyanis éppen három és fél éves a drágám, és – ha már eszembe jutott -
tettem be neki a kalitkába almavirágot meg almaszívecskét ebből az alkalomból.
Feledik születésnapot ugyan nem ünnepelünk, ha már valaki elmúlt egyéves,
de almával éppen jól állunk, nekem meg kedvem támadt kedveskedni.
Hátha most több sikerrel járok, mint Mikulás estéjén...
Csivike mindenesetre ezúttal nem ijedt meg az almafiguráktól
(ő megint épp otthon volt, mikor beraktam őket),
úgyhogy ennyivel máris jobban indul az ajándékom sorsa, mint Mikuláskor.
A célszemély még nem járt a kalitkában azóta, mióta várja őt a meglepetés.
*
Bizony, bizony... három és fél éves a Szépséges Kékséges !
Az én pici kis gazemberem... Már nem is olyan kicsi – sőt egyáltalán nem az.
Fura elgondolni, hogy lassacskán élete delén jár az én kicsikém.
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek