*
Nincs sok kedvem a meséhez (meg semmi máshoz se),
ugyanis bekövetkezett az, amitől eddig is tartottam,
és voltaképpen nagyon csodálkoztam, hogy idáig megúsztuk :
az alattam lakó srác kipakolta és lezuhanyozta a kerti székeit, asztalát,
és most itt ordibálnak-röhögcsélnek az erkélyem alatt egy kisebb társasággal,
ahogy tavalyelőtt is csinálták, nagyjából az őrületbe kergetve minket.
Most még zene is van, mintha a saját ordibálásuk nem lenne elég.
A tavalyi nyarat valahogy megúsztuk, de ha idén is az vár ránk, ami két éve volt,
hát jobb, ha már most rögtön megyek a Dunának, Csuvikával együtt.
Nem tudom, mitévő legyek.
A srác elég bunkó (pedig egyetemista), szólni hiába szólok neki -
ha viszont nem szólok, meg fogunk itt őrülni szeptemberig.
Csuvikát se nagyon merem kiengedni, hisz a mászóka ott van az ablak előtt,
és ha megijed a nagy röhögésektől, lepottyan szegénykém és jól megüti magát.
Talán abban lehet bízni, hogy ez csak valami vendégség és egyszeri alkalom -
de hát ki tudja, hogy így van-e ?
A mai nap mindenesetre az ördögé,
hisz az ablakot becsukni nem lehet, akkor megfulladunk,
a ricsajt viszont úgy is hallanánk, csak talán kicsit csöndesebben.
Nem igaz, hogy minden napra jön valami dili – de hát úgy látszik, így van.
Mondjuk akkor se járnék sokkal jobban, ha bevonulnának a lakásba,
hisz alattam lakik a srác, onnan is minden fölhallatszik.
Egyébként nem kellemetlen szomszéd (ritka esetektől eltekintve),
csak nyáron őrül meg, mert azt hiszi, hogy övé az egész udvar.
*
*
Na jó... panasznap befejezve, hisz ezen úgyse tudunk segíteni.
Nem ezt akarom mesélni, hanem Csuvika születésnapját,
ami három nappal ezelőtt volt, és kivételesen vendég is tartozott hozzá.
Meglátogatott minket az ő leghívebb rajongója, Drusza, aki még sose járt nálunk,
éa éppen ideje volt, hogy személyesen is megismerje rajongása tárgyát.
*
*
Az ünnepelt sajnos nem bizonyult ideális házigazdának :
talán attól jött zavarba, hogy érezte a kifejezetten rá irányuló figyelmet,
vagy épp olyan frontok grasszáltak fölöttünk, amik rosszul hatottak rá -
mindenesetre félt a vendégétől, vagy legalábbis nagyon tartózkodó volt vele.
Pedig szegény Drusza igazán mindent úgy csinált, ahogy egy idegentől elvárható :
nem erőszakoskodott, nem ment túlságosan közel a kalitkához,
nem nyúlt Csuvika felé, nem is örvendezett nagy hangon, hogy végre látja -
Csuvika meg mégis gyanakodva szemlélte, és sűrű hallgatásba burkolózott.
Nem tudom, mi lehetett a problémája...
Talán úgy kellett volna tenni, mintha ő itt se lenne -
de hát ezt nehéz megoldani egy születésnapi köszöntésnél,
és őszintén szólva nem is gondoltam rá, mert nemigen szokott félni a vendégektől.
Igaz, mióta egyedül van, még nem is volt vendégünk.
Talán egyszer járt itt azóta az öcskös, de hát őt már ismeri, nem fél tőle.
Amíg pedig ketten voltak, nyilván egymást bátorították ilyen esetekben.
Hogy most nincs kinél védelmet keresnie, ha fél, azt még biztos szoknia kell.
Mindenesetre borzasztóan sajnálom,
hogy Hős Vitézem éppen Druszának mutatta ezt a barátságtalan arcát -
bár igazság szerint ő sose volt egy barátságos vagy hízelgős madárka.
Most meg ugye amúgy is nehéz időket él szegénykém,
még ha különösebben nem is látszik rajta.
*
*
*
Gyönyörű ajándékokat kapott a vendégétől :
kétféle PRESTIGE jutalomrudat, mellé pedig bodza- és fűzfaágakat.
Ő ugyan nemigen rágicsál semmit, sajnos,
viszont a mászókára nagyon is jók lesznek az ágak, létra helyett, lépcsőnek.
A jutalomrudacskák pedig biztos nagyon finomak,
de egyelőre még nem kóstolta meg őket a boldog tulajdonos,
mert tőlem is azt kapott szülinapjára : az imádott tojásos rúdját.
Azt felkötöttem neki már a szülinap előestéjén, de még nem sok kárt tett benne.
Eddig is úgy láttam, hogy az ilyen rudacskáknak inkább télen örülnek,
nyáron valószínűleg nem kívánják annyira az édességet -
és ehhez jön még, hogy Csuvika csőre ijesztően túlnőtt az utóbbi időben,
nincs kizárva az sem, hogy nem tudja rendesen csipegetni a rudat.
Nem győzöm vizslatni szegénykémet, hogy eszik-e még eleget,
kibírjuk-e a hatalmas csőrével addig, míg majd megyünk karmot vágatni.
Ez jövő csütörtökön esedékes, és nagyon félek, hogy vágni kell majd a csőrét is.
Akkor pedig jól nézünk ki, mert a csőr aztán tényleg olyan,
hogy minél gyakrabban vágatjuk, annál gyorsabban nő.
Szegény Csupikával az élete vége felé már háromhetenként jártunk csőrt vágatni.
El nem tudom képzelni, mi történhetett Csuvikával,
mert nagyon hirtelen vadult meg a csőre, nagyjából azóta, mióta egyedül van.
Enni még eszik vele szépen, bár ez szinte hihetetlen, akkora lett az a csőröcske.
Én meg persze egy frászban vagyok, hogy egyszer csak majd nem tud már enni,
és persze nyilván pont olyankor, amikor nem találok hozzá madaras orvost.
Az pedig nagy baj lenne, hisz egy ilyen pici madár hamar éhen hal.
*
*
*
Csivike is kapott ajándékot, szegény kis drágaságom -
ez volt a leggyönyörűbb, bár persze a legszörnyűbb is a napban.
Egy csokor fehér virágot hozott neki Drusza a sírocskájára,
hisz ő már mást sajnos senkitől se kaphat.
*
*
Amúgy Csuvikának nincs rossz kedve, de ez a mai őrület őt is nagyon megviseli.
Ki kell találnom valami szúnyoghálót a nagyszoba ajtajára,
ha az őrült szomszéd továbbra is itt fog randalírozni alattunk,
és mégiscsak becsukni az ablakot ebben a szobában,
megelégedve annyi levegővel, amennyi a konyhából bejön.
Sokat ugyan az se segítene rajtunk,
de talán nem lenne annyira szörnyű, mint most,
hogy közvetlenül, telibe kapjuk az ordibálást meg a zenét.
Gondoljátok el : itt folyik mindez, talán öt méterre alattunk.
Ez pontosan olyan, mintha itt randalíroznának nálunk, a szobában.
Talán a konyha felől picit elviselhetőbbek lennének a hangok,
ámde ahhoz meg kéne oldani, hogy ebből a szobából ne tudjon kimenni Csuvika.
Bár talán elég lenne valami kis kerítés a küszöb mellé,
hisz szegénykém nem tud repülni, nemigen valószínű, hogy följebb kijutna innen.
De mi legyen az a kerítés ?
Kartont már nem akarok használni sehol, mert az meg egércsalogató.
Bár ha nincs egerünk (amit remélek), nem fogja idecsalogatni egy darabka karton.
*
*
Jaj – nem tudom.
Csak azt tudom, hogy nem ilyenre terveztem ezt a szülinapi beszámolót.
De hát ez lett belőle – mert nálunk mindig, minden másképp van,
és olyan még véletlenül se lehet, hogy ne legyen semmi bajunk vagy bosszúságunk.
Nem tudok én így mesélni, a gutaütés határán,
mikor órák óta hallgatom a mások zenéjét és ordibálását.
Tudom, tudom : ennél nagyobb bajunk sose legyen -
de azért higgyétek el, hogy ezt se könnyű tartósan elviselni.
-
*
*
*
(2018)
*
*
Új kommentek