Tegnap este el akartam bliccelni az újabban rendszeressé vált, lefekvés előtti almaevést. Gondoltam, most már elmúlt az a nagy hőség, talán nem kívánják annyira a madárkáim a jó kis hűsítő gyümölcsöt. Normál menetben egy héten egyszer-kétszer kapnak almát, ugyanis úgy figyeltem meg, hogy (ellentétben korábbi picikéimmel) annál gyakrabban nem kívánják. Almás tojás jöhetne akár naponta (bár még ez se biztos, hiszen sose próbáltam), mert azt imádják mind a ketten – csak hát azt meg nem szabad túl gyakran adni nekik, elég úgy kéthetenként. A sima alma nem dobogtatja meg különösebben a szívüket : igazában egy héten egyszer örülnek neki, ha már kétszer adom, azon inkább csak nyammognak. Eddig legalábbis mindig így volt. Most viszont úgy tűnik, Csivi Őnagysága rácuppant az almára.Mondom : tegnap nem készültem almával (bár azért a hűtőből szerencsére kivettem még időben, csak később gondoltam meg magam) : kezdtem a homokos edénykével a szokásos esti szertartásainkat, mint máskor, a kánikula előtt. Banyácskám ült az etetős botján, és csak nézett. Nem engem, hanem az edényt. Vártam, hogy ráveti magát, ahogy szokta – de Csivike meg se moccant. Nem tűnt a kis képe dühösnek vagy csalódottnak, inkább valami eltökélt nyugalom volt rajta, hogy nem jól van ez így, de majd ő hamarosan rendet csinál.
Mivel láttam, hogy a homok nem nyerő, fogtam a zabos edénykét, hátha azzal nagyobb sikert aratok. Bár azért már gyanakodtam, hogy valami nem stimmel, mert olyan még sose fordult elő, hogy Csivi ne kért volna homokot. Mindig azzal kezdjük a vacsorát, kivéve most az utóbbi néhány napot, amikor az alma megelőzte a homokevést. Hogy mi lett a zab sorsa, azt talán mondanom sem kell : az én céltudatos tündérem azt is csak nézte, de a fejét meg se mozdította az edény felé. Ekkor már sejtettem, hogy mire megy ki a játék, de azért végigkínáltam neki a teljes étlapunkat : bizony, nem kellett egyik eleség sem. Csivi nem hisztizett, nem veszekedett : meg se mozdult, csak várt türelmesen. Nyilván pontosan tudta, hogy nem hiába, mert épp eleget dolgozott már a fejlesztésemen, joggal remélhette, hogy mutatkozik is némi eredménye.Hát mutatkozott. Megadtam magam, és kioldalogtam a konyhába, hogy elkészítsem a ház úrnőjének az almáját. Míg apróra vagdosom, az eltart jó pár percig, de Csivike nem volt türelmetlen : amikor visszajöttem, kezemben a vágyott csemegével, Őnagysága ugyanott ült, ugyanolyan pózban és ugyanolyan arckifejezéssel, mint amilyennel itt hagytam. Biztos volt a dolgában : meg se fordult a fejében, hogy nem értem az óhaját, sem az, hogy nem teljesítem. Boldogan vetette magát az almás edényre – én meg tudomásul vettem, hogy ezentúl nem elég heti egy darab almát vásárolnom, mert immár naponta lesz rá szükség.
De nem ettől zseni az én kis tündérem, hanem több hasonló apróságtól, együttvéve.
Tényleg apróságok, de kár lenne őket veszni hagyni – ha már ilyen jól megértjük egymást.
Nem csak én értem Csivikét, ő is ért engem.Szintén a nagy hőség idején vezettem be azt a szokást, hogy az esti takarítás alkalmával, amikor amúgy is mindig letörlöm nedves papír zsebkendővel a fontosabb ülőbotokat (főleg azokat, amelyeken képződhet napközben némi piszok), pézsé helyett elkezdtem papírtörlőt használni, mert az több vizet szív magába, és én azt akartam, hogy a botocskák maradjanak kicsit nedvesek, hátha ettől is hűvösebb lesz kicsit a kalitka. Továbbá nem csak a szokásos botokat nedvesítettem be ilyen módon, hanem az összeset, különös tekintettel a kakasülőre.
Gondoltam, jól fog esni a túlmelegedett lábacskáknak a nedves ülőke.
Gondoltam, jól fog esni a túlmelegedett lábacskáknak a nedves ülőke.
Már egy vagy két este így zajlott a lefekvés előtti takarítás (vagyis a madárkák közben tudomásul vették a változásokat), mikor egy alkalommal Csivike pont a kakasülőn trónolt, nekem pedig már nem maradt más lemosnivalóm, csak az. Nem akartam őt megijeszteni, ezért nem nyúltam föl hozzá a nedves papírral, hanem kértem szépen, hogy menjen egy kicsit máshova ücsörögni, mert én most épp a kakasülőt akarom lemosni. Folyton beszélek a madárkákhoz, ha csinálok valamit mellettük : igazában meg se fordult a fejemben, hogy Csivi meg is érti, amit mondok. Pedig ez történt. Léleklátó tündérboszorkányom kivárta a mondat végét, aztán szép szófogadóan lemászott az etetős botjára, abban a pillanatban. Nemigen lehetett véletlen, mert amint kész lettem a kakasülővel, azonnal jött is vissza.
Aztán persze olyan is van, amikor nem olyan nagy öröm Csivi kiváló szövegértése. Pár nappal ezelőtt épp zabot nassolt a kezemből a drágám, miközben Csuvika jobbnál jobb mutatványokkal kápráztatott el a lifegője mellett. Annyira édesen játszott vele, hogy nem győztem egyik ámulatból a másikba esni, és persze dicsértem őt, ahogy a torkomon kifért, hogy milyen ügyes madárka. Csivikém viszont igen zokon vette, hogy átbeszélek a feje fölött – azt meg pláne, hogy Csuvikával foglalkozom, amikor őt etetem. Egy ideig csak magában dúlt-fúlt (láttam a kis képén, hogy valami nem tetszik neki), de mivel magamtól nem mutattam semmi hajlandóságot visszatérni a helyes útra, kénytelen volt saját hatáskörében rendet csinálni. Faképnél hagyott a zabos tálkámmal együtt, és elrohant leverni Csuvikát a lifegő mellől. Hogy ezzel megvolt, jött is vissza azonnal, fülig érő csőrrel, roppant elégedetten, folytatni a félbehagyott evést. Szegény Csuvicsek imádna Csivikével enni (igazában neki csakis így esne jól minden hami), ám a Banya ritkán hajlandó közösködni. Mentségére legyen mondva, hogy Csuvika csak az első pillanatokban örül Csivi társaságának, később annyira belemerül a habzsolásba, hogy bizony gond nélkül fejbe csapja Csivikét, ha útban van neki. Csivi nyilván ettől is fél, meg amúgy is irigy és féltékeny, úgyhogy ritkán tűri meg maga mellett a vacsoránál Csuvikát.
De ezt is hogy csinálja ? Olyan kis rafinált, hogy én csak ámulok !
Míg Csuvika nem csinál semmi rosszat, hagyni szoktam, hogy próbáljanak együtt enni, ám ha bántja Csivit, bizony én is lezavarom a tálról, nem várom meg, míg komolyabb veszekedés lesz a dologból. Ennek tudatában Csivike néha már az első pillanatban hisztizni kezd, hogy ő inkább egyedül szeretne enni, és zavarjam el Csuvikát. Ezt pedig úgy adja elő, hogy rárakja a bal lábacskáját a fehér kölescsipeszre, ami az első lépcsőfok a kakasülő felé vezető úton. De nem megy ám tovább, hanem engem néz a szeme sarkából, hogy látom-e, mire készül. Mivel ő keveset eszik, Csuvika meg rengeteget, pontosan tudja rusnya banyája, hogy általában megrémülök, ha menekülni készül az eleség mellől, és inkább elzavarom Csuvikát, csak hogy ő tovább egyen. Ezért találta ki ezt a cseles módját a Csuvikától való megszabadulásnak : úgy tesz, mintha indulna föl a kakasülőre. De csak úgy tesz, igazában nem indul. Én viszont már átlátok a szitán, és ha Csuvika nem ad rá okot, nem zavarom el, inkább hagyom Csivikét távozni. Azaz hogy hagynám, ha ilyenkor valóban távozni akarna. De általában nem akar. Ki van próbálva : ha nem dőlök be neki, szépen visszateszi a lábát a botra, és eszében sincs ténylegesen otthagyni az eleséget. Ilyen rafinált nőszemély !!!De persze imádom – és ő ezt pontosan tudja.
Talán a kakasülőt is simán lemoshattam volna úgy, hogy ő rajta ül, ugyanis az etetős botját rendszeresen a jelenlétében tisztogattam le a kánikula estéin. Első alkalommal kicsit ugyan meg volt rettenve, de már akkor se menekült, csak szépen ide-oda lépkedett a boton, előbb jobbra, aztán balra, hogy elférjen mellette a kezem. Sőt ! A második este már annyira nem félt, hogy megfogta a kisujjamat a tündér kis lábával, és puszikkal halmozta el a kezemet, dörgölte hozzá a fejecskéjét nagy boldogan, hogy ilyen ügyesen megkaparintott magának. Az összehajtogatott, nedves papírtörlő a mutatóujjamra volt tekerve, de a kezem többi része szabad volt, Csivikém azt se tudta, hava szórja rá a csőrpuszikat, nagy örömében. Én meg persze olvadoztam, immáron nem csak a melegtől, hanem a megtiszteltetéstől is.
De ez még mind semmi ! A csúcs az volt, amikor pici tündéremnek beleakadt egy tollpihe a csőre alatti kis mélyedésbe, úgy három nappal ezelőtt. Elég nagy, kövér pihe volt, nagyjából akkora (ha nem nagyobb), mint a hüvelykujjam körme. Akkor is az etetős botján ült szegénykém, és hiába dörgölte a csőröcskéjét minden elérhető tárgyhoz, hiába kapkodott oda a lábával, megszabadulni nem tudott a hirtelen nőtt szakállától. A kakasülőn (talán) könnyebben tudtam volna segíteni rajta, mert ugye ott köztünk van a rács – de itt, az etetős boton csak úgy vehettem le róla a fölösleges dekorációt, hogy benyújtom a kezemet a kalitkába, és úgy érek hozzá szegénykémhez, mintha marokra akarnám fogni, mint amikor megyünk a doktor bácsihoz. Ezt pedig azért Csivike se szereti, nem is hittem egyáltalán, hogy hajlandó volna elviselni.
Pedig így lett. Látta kicsi tündérem, hogy egyedül nem képes megszabadulni a renitens tollacskától, én meg kérleltem őt és magyaráztam neki, hogy segíteni szeretnék, nincs mitől félnie, majd meglátja, hogy nem lesz semmi baj. Már első nekifutásra se menekült az én kis hősöm, de azért odébb lépett a boton a kezem elől, és elhúzta a fejecskéjét. “Ne félj, Csivi, segítek” – mondtam még párszor, és Csivi végül elhitte. Ugrált a kis bögye le-föl rendesen, vagyis nagyon félhetett szegény, de állta a sarat, eltűrte mozdulatlanul, míg a vaksi szememmel és az izgalomtól reszkető ujjaimmal eltalálom rajta a tollacskát. Hogy melyikünk örült jobban a sikernek, azt nehéz volna megmondani – én mindenesetre azóta is ámulva csodálom, és el sem akarom hinni, hogy ennyire bátor az én kis amazonom.
*
Gonci Galamb az erkélyen most már biztosan egyedül marad – pedig testvér nélkül nem jó felnőnie egy galambnak, hisz még kettesben is elég unalmas lehet az ő agyonfegyelmezett gyerekkoruk. Mivel már meglehetősen késő van (lehet, hogy csak holnap jelenik meg ez a mese, de este írom, pontosabban éjszaka), az egyszerűség kedvéért bemásolom ide, amit délután már leírtam a vendégkönyvben, 27-én Goncika most már biztos egyedül fog felnőni, ugyanis ma kidobtam a másik két kis tojást. Tudtam, hogy ez lesz a vége, de azért nem cselekedtem saját szakállamra (noha eléggé önfejű vagyok), hanem megkérdeztem előbb egy galambászt. Ő is csak azt mondta, amit magamtól is gondoltam, és le is írtam a fizikás mesében : Goncika agyonnyomhatná a jóval fiatalabb kisgalambot, még ha kikelne is, a szülőknek pedig addigra nem lenne picikének való begytejük. Vagyis mindent eltaláltam szépen, pusztán a magam esze szerint. Abban is igazam lett, hogy a harmadik tojáskát nem tojhatta Goncika anyukája, azt valaki idegen pottyantotta oda. Úgyhogy most már nincsenek tojások a fészekben, csak egyedül Gonci.
Hogy a "pót" fészekért érdemes volt-e annyit törnöm magam, az egyelőre nem világos. Sajnos nem mernék rá esküdni, hogy üli valaki a tojásokat - de arra se, hogy nem. Viszont arra gyanakszom, eléggé bánatosan, hogy talán inkább nem. Nem tudom, mi történhetett, amit nem vettem észre - meg hát azt se tudom egyelőre biztosan, hogy igaz-e a gyanúm.
A világért se akarnék galambgyárat nyitni az erkélyen, továbbá (emberi szemmel nézve) nem is lehet nagy öröm Budapesten kisgalambnak születni - de ha már meglettek azok a szegény tojások, én meg annyi pénzt és energiát feccöltem a "pót" fészek biztonságos rendbehozatalába.... milyen jópofa dolog lett volna majd arról mesélni, hogy az erkélyen két család is fészkel ! De már nemigen hiszek benne, hogy így lesz - pedig jó lett volna.
Mindegy - csak Goncika nőjön föl épségben, egészségben !
(Miután megírtam a vendégkönyvben ezt a szöveget, estefelé igenis láttam valakit ráülni az eldugott fészekre. Hurrá ! Akkor talán mégse volt hiába a rengeteg küszködés vele.)
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek