Hiába, hogy szépséges Kék Hercegem a Nap Hőse – bizony, megint eljátszottuk ugyanazt ma délután, amit valamelyik este már elsírtam kommentben : nem sok hiányzott hozzá, hogy kitekerjem azt a gyönyörű kék nyakát ennek a kis lókötőnek, aki rendszeresen sportot űz abból, hogy tiszta bolondot csináljon belőlem. A felállás ugyanaz volt, ami tegnapelőtt este : a hosszú csavargásunk után megjutalmaztam magam egy ünnepinek mondható, fini ebéddel, aztán meg behúzódtam a rekamié sarkába, olvasni. Csuvika csak ezt várta ! Mikor már biztos volt benne, hogy kellőképpen elmerültem a betűrengetegben, úgy döntött, hogy ideje megmozgatni kicsit a szárnyacskáit, elvégre egész délelőtt raboskodott, bőven van mit pótolnia. Vad száguldozásba kezdett az orrom előtt, mint egy kis robot, ami erre van programozva : oda-vissza, oda-vissza ezerszer, a szoba két legtávolabbi sarka között.
Mikor már legalább huszadszor húzott el előttem, úgy képzeltem (én kis naiv), hogy eléggé belelendült a saját magával vívott küzdelembe, talán észre sem veszi nagy buzgalmában, ha közben lopok róla néhány képet. Nem álltam föl a helyemről, csak odanyúltam a fényképezőgépért a kuckóm végébe : gondoltam, jók lesznek azok a képecskék egy kicsit messzebbről is a szokásosnál. Csuvika azonban másképp gondolta : ő nem szeretett volna sem a szokásos, sem a szokatlan helyről lekapott képeket. Eljátszotta velem pontosan ugyanazt, mint tegnapelőtt : ha fölvettem az újságot, azonnal röpködni kezdett, ha meg letettem, rohant is be rögtön a helyére, hogy ki se dugja az orrát addig, amíg (sűrű szentségelések közepette) újra bele nem temetkezem az újságomba. Aztán amint beletemetkeztem, ő már kezdte is újra az oda-vissza száguldozást, mint a villám.
Végül nem sikerült egyetlen képet se csinálnom róla – és ha azt mondom, hogy kicsi híján megütött emiatt a guta, akkor még nem is mondtam semmit. (Biztos jön a meleg... olyankor szoktam feldühödni apró semmiségeken.) Végül rácsuktam szegénykémre a kalitka ajtaját mérgemben, mikor már vagy félórája froclizott – mondván, hogy “ha hazarepültél, maradj is otthon”. Kimentem rágyújtani, hogy lehiggadjak – és mire visszajöttem, Csuvika olyan értetlen képpel bámult a csukott ajtócskára (hisz ilyet nemigen látott még nappal soha), rám meg olyan kíváncsi várakozással tekintett, hogy azon aztán már muszáj volt elröhögnöm magam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy alighanem valami jutalmat vár, mert büntetve nem volt még életében, az viszont előfordul időnként, hogy rájuk csukom az ajtót, nehogy kirepüljenek a kalitkából, mire én behozom a konyhából a meglepetést. Így aztán maximum annyi volt a büntetés, hogy elmaradt a meglepi – egyébként Csuvikának fogalma se volt róla, hogy ő most meg lett büntetve. Az ajtó kinyílt, Csuvi kirepült – én meg letettem arról, hogy röpködős képeket csináljak róla. (Később azért egy párat sikerült - bár egyik ócskább lett, mint a másik.)*
Délelőtt meg együtt repültünk ki, a város túlsó végére, és ez (bár nem nekem vágták a karmaimat) hármunk közül alighanem engem viselt meg a legjobban, mivel akkor kellett indulnunk, amikor más napokon ébredezni szoktam. Vagy talán még korábban... Újabban két műszakban rendelnek a Grafok (reggeltől estig, szünet nélkül), és pechünkre Miklós ma pont délelőttös volt. Igazában tegnapra szerettem volna bejelentkezni, de (szintén pechünkre) tegnap ő nem rendelt, és holnap se fog. Így maradt a hajnali ébresztő, mára.
Korán keléstől függetlenül se voltam magamnál egész reggel : annyira féltem a befogástól, hogy nem volt se kedvem, se türelmem semmihez, míg vártam odakint a konyhában, hogy teljen az idő, és ébreszthessem már a madárkákat is. Ahhoz képest, hogy napok óta frászban voltam a befogásnak még csak a gondolatára is, néhány perc alatt túl voltunk az egész cirkuszon : Csivikém még csak látszatra se próbált menekülni, simán hagyta magát megfogni, Csuvikával pedig kellett ugyan harcolnom egy kicsit, de ő is a markomban rúgkapált két percen belül. Mondtam már az este is nekik, hogy mire számíthatnak, sőt a kis szállító ketrecet is ott hagytam az orruk előtt a nagy asztalon, hogy ne érje őket váratlanul a befogás, és egész biztosan megértsék, mi lesz a program reggel.
Végül is nem biztos, hogy tényleg értették : ezt abból gondolom, hogy nem volt semmi sivalkodás, míg én a szatyrukat téliesítettem tegnapelőtt, és tegnap sem, amikor a szállító ketrecbe beakasztottam este az útra való kölesfürtöket. Csipike és Csupika azonnal tiltakozni kezdett annak idején, ha csak kihoztam a kisszobából a szatyrukat – ha pedig a ketreckét is kivettem belőle, Csipikém már látványosan haldoklott, Csupika meg azt se tudta, hova meneküljön előlem. Ezek a jelenlegi madárkák pedig úgy néznek a szatyorra meg a szállító kalitkára, mintha sose látták volna, és nem is lenne hozzá semmi közük. Talán tényleg nem is emlékeznek rá, mert ők (hála Istennek) sokkal ritkábban látják, mint szegény Csipi és Csupi. Átlagosan negyedévente járunk karmot vágatni, más miatt (csak el ne kiabáljam !!!) nemigen megyünk orvoshoz. Miklós most is átnézte, megvizsgálta őket alaposan, és megint úgy találta, hogy tökéletesen egészséges, jó kondiban lévő madarak.
Kértem Miklóst, hogy Csivikének nézze meg az orrocskáját is, mert én már nem látok ilyen pici dolgokat rendesen, így nem tudom eldönteni, hogy csak a vedlés miatt tűnik kicsit másnak a viaszbőre, mint eddig volt, vagy netán megtámadta őt valami élősködő. (A galambok miatt nem zárható ki az ilyen fertőzés.) Végül is nem mondta Miklós, hogy lát-e valamit (csak azt, hogy a lábacskájuk rendben van), de a biztonság kedvéért kaptak a tarkójukra valami élősködők elleni cseppet. Csuvinak kis híján a csőréből is le lett csippentve egy kicsi, de szerencsére még időben észleltem a veszedelmet, és közbeléptem. Lehet, hogy majd később megbánom... de a csőrnyisszantást végképp nem akarnám elkezdeni, míg nem lesz elkerülhetetlenül szükséges. Csuvika még túl fiatal... Nem szeretnék egy papagáj-életen át csőrvágatásra járni vele, ha nem muszáj, mert egy ilyen csőr aztán tényleg nekilódul a növésnek, ha egyszer vágni kezdjük. Szegény Csupikámmal a vége felé már háromhetente jártunk vágatni – nem is csoda, hogy üvöltött szegénykém, ha meglátta a szállító kalitkát, annyit szenvedett a kis csőre miatt.
Hazafelé a négyes villamoson szereztek a madárkák maguknak egy rajongót (csak úgy öt percre, nem állandóra), én pedig megint megállapítottam, hogy a pesti közlekedés úgy katasztrófa, ahogy van. Az állatos bolton kívül nem járok BKV-val sehova (oda is hetenként csak egyszer), így mindig újra megdöbbenek, mikor megyünk az orvoshoz, hogy két-három hónap alatt mennyit romlott a metrós helyzet. Pedig akkor se volt már valami fényességes, mikor még dolgozni jártam... Bennem a metró még úgy él, hogy pár percenként biztos jön (de új korában negyven másodpercenként járt – igaz, akkor még gimnazista voltam, nem éppen tegnapi a történet) – most viszont jó, ha tízpercenként kidöcög egy az alagútból. Egyszerűen tragédia ! Az Örsön is meg a Keletinél is úgy indultunk ki a végállomásokról, hogy már dugig voltak a szerelvények. Visszafelé át is pártoltunk a villamoshoz, mert ott legalább nem kell kóvályogni az aluljáróban. Kóvályognék én szívesen, ha megérné – de hát nem éri meg, mert a metró se nem gyorsabb, se nem sűrűbb járat, mint a villamos.
Azért valahogy csak hazavergődtünk... Bizony, az út kerek egy óránkba telt, pedig a villamosra nem is kellett várni. (De a metróra annál inkább.) A félig-meddig télies szatyor odafelé még jól jött, visszafelé azonban már azt se tudtam, hogyan biztosítsak minél több friss levegőt a madárkáknak. Mert persze a meteorológusok is csak dísznek vannak : még véletlenül se találják el újabban, hogy milyen lesz az idő. Nem mondom, hogy hiányzott az eső meg a jeges hideg útközben – csakhogy készülni arra készültem, mert minden portál azt ígérte. De túléltük a kiruccanást - és ez a lényeg. Most egy jó ideig megint nyugi van (remélhetőleg) : legközelebb majd Mikulás és karácsony között megyünk karmot vágatni.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek