Szörnyű éjszakánk volt :
hogy minek köszönhetjük, nem tudom -
de azt igen, hogy hajnalban még remélni se mertem,
hogy mindketten megérjük a reggelt szegény Csuvikámmal.
Elmesélni csak azt tudom, ami történt :
hogy mi volt ez az egész, arról fogalmam sincs -
de azt már most elárulom, az elején, hogy túl vagyunk rajta.
*
*Napközben nem észleltem semmi gyanúsat,
és az esténk is teljesen normálisan telt – sőt még jobban is,
mert Csuvika kapott végre almás tojást (a múlt hét végén kellett volna),
és ennek borzasztóan örült, sokkal jobban, mint az utóbbi időben bármikor.
Az esti szertartásaink vége felé ugyan kicsit csöndesebb volt a szokásosnál,
de elég későn került ágyba, gondoltam, biztos nagyon álmos.
A kalitkát jól bebugyoláltam, alaposan kiszellőztettem,
aztán bevackoltam magam a rekamié sarkába, még egy kicsit játszani.
(Mióta ritkán látok olvasni, egy bizonyos betűjátékkal szórakoztatom magam,
vastag filctollal, rajzlapon, jó kövér, hatalmas betűkkel.)
*
*
Én jól elvoltam, Csuvika aludt (legalábbis azt hittem),
aztán egyszer csak zutty : éjfél előtt pár perccel szegénykém lepottyant,
hatalmas puffanással a kalitka fenekébe, a kakasülő magasából.
Ugrottam föl és rohantam hozzá, tőlem telhető sebességgel
(filctoll becsuk, rajzlap letesz, szemüveg föl, pokróc le, papucs keres) -
és mire odaértem, szegény kicsikém má-r mászott szépen fölfelé a létrákon.
Nem kiabált, nem verdesett, nem volt magán kívül :
valami riadt értetlenséget láttam a kis arcán, de észnél volt teljesen.
Nyugtatgattam, vigasztaltam, magyaráztam neki, hogy ez csak véletlen volt,
nincsen semmi baj – ő pedig kapkodott megint a kis fenekéhez,
mint azon a szörnyű hétvégén, két héttel ezelőtt, amikor nem tudott kakilni.
Már ekkor kezdtem pánikba esni, hogy talán tönkretettem a tojással
(erről majd később), de nyugtatgattam magam, hogy rémeket látok,
Csuvika alighanem vedlik, emiatt egyébként is sokat vakarózik,
meg talán meg is ütötte magát az esésnél, most rendezi sorait.
Átült szegénykém a “saját” helyére
(mióta Csivike meghalt, szinte mindig az ő oldalán alszik),
és úgy tűnt, hogy megnyugodott, rendben van, talán el fog aludni.
*
*
Kimentem rágyújtani a nagy ijedségre, aztán visszavackolódtam én is a rekamiéra.
Alig helyezkedtem el, alig vettem ölembe a mappát a rajzlapokkal,
puff – Csuvika lezuhant ismét.
Ilyen a világon nincs !
Mi van ezzel a szegény madárral ?
Itt hagy ő is ? Elmegy Csivikéje után ? De miért ???
*
Rohantam megint rendet csinálni – de hát mit tehettem volna ?
Most se volt pánikban (én annál inkább),
csak olyan értetlenül, bánatosan tekintgetett a világba.
De mászni megint mászott azonnal, mire odaértem a kalitkához, már félúton járt.
Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt (mintha ezen múlna...),
nyugtatgattam, hogy nincsen semmi baj, reggelre el is felejti az egészet -
de azért próbáltam észnél lenni, és mást is csinálni, a lamentáláson kívül.
*
*
A sorrendre már nem emlékszem, de az biztos,
hogy megnéztem a kakigyűjtő szalvétáját
(nem volt rajta SEMMI, egyetlen pottyantmány sem),
levettem és vékonyabbra cseréltem az éjszakai póttakarót,
ami azért van a kalitka hátára-oldalára tűzve,
hogy felfogja a kisszoba ajtajának résein beáramló hideget,
továbbá égve hagytam a csillárt, hogy több fényt kapjon szegény madár,
mint amennyi az én kis olvasólámpámból eljut a kalitkáig.
Biztos voltam benne, hogy itt a vég :
vagy megfőztem Csuvikát a túlságosan sok takaróval a szellőztetésnél
(bár Péter doktor erről azt mondta két hete, hogy nem árthat,
és hát bármennyire is be van bugyolálva a kalitka,
fölül, épp ott, ahol Csuvika csücsül, mindig van rajta egy jó tenyérnyi rés),
vagy ha nem a levegőtlenség ártott meg, akkor megmérgeztem őt a tojással.
*
*
A tojás nem a “mi tojásunk” volt :
a Szomszédasszony adta még szombaton (ma péntek van),
hogy ne vegyek már fölöslegesen hat tojást, amiből csak egyet használok el,
a többit elajándékozom vagy kidobom, mert nekem már a tojás túl nehéz étel.
Hiába lett így tojásunk a hétvégére (akkor lett volna itt az ideje az almás tojásnak),
kiderült, hogy almánk sincs, mert már elöregedett az az egy szem, ami volt.
(Én gyümölcsöt sem eszem, almát is csak Csuvikának veszek.)
Sebaj : hátvége helyett lesz majd almás tojás hét elején.
Meg is jött hétfőn az újabb alma, viszont már késő volt a tojásfőzéshez.
Kedden elfelejtettem, szerdán megint későn értem haza –
így maradt végül csütörtökre a tojás.
(Huszadikáig jó – ezt megnézte nekem a Szomszédasszony.
Még csodálkoztam is, hogy akkor még meg se tojta a tyúk,
hisz a tojásnak háromhetes szavatosságot szoktak adni -
de nem voltam biztos a dolgomban, ezért nem tettem megjegyzést.)
*
*
Kicsike tojás volt, fele akkora, mint amilyet én szoktam venni :
úgy a harmadát felaprítottam Csuvikának,
a maradékot meg rákarikáztam a halkrémes szendvicsemre, vacsorára.
Csuvika hatalmasan örült az almás tojásnak :
első körben, vacsoraosztás után, boldogan lakmározott belőle.
Elég sokat evett (mondjuk egy fél mokkáskanálnyit), nagyon jóízűen.
A nassolás után én elvonultam mosakodni, és amint azzal kész lettem,
újra kínáltam Csuvikának a tojást.
Ekkor is elfogadta, de már nem kért belőle olyan sokat.
(Hangyaszezonban nem hagyom előtte az almás tojást, csak a kezemből kapja.)
Hogy ez is megvolt, kimentem magamat is megetetni -
mint mondtam, a maradék tojással meg a szokott halkrémes zsömlémmel.
Finomnak finom volt – de szinte azonnal éreztem, hogy baj lesz.
Úgy látszik, együtt sok ez a kettő (a halkrém meg a tojás) :
úgy éreztem magam, mint a farkas a Piroskás meséből,
amikor köveket varrtak a hasába.
Egy darabban állt a bendőmben a tojás (meg a hal), tényleg, mint egy szikla.
Jézusmária ! Hát milyen tojás volt ez ???
Hisz olyan picike – mégse fér el kétharmada az én méretes gyomromban ?
Akkor hogy érezheti magát Csuvika ? Mi lesz, ha vele is ezt csinálja ?
Hisz nincs még két hete, hogy két napra bedugult szegény madár !
Szó se lehet több tojásról - örülök, ha azt túléli, amit eddig megevett.
Késő estig, egészen lefekvésig szoktuk nassolni az almás tojást,
de most be kellett érnie szegény kis éhenkórászomnak az első két menettel.
Hát persze, hogy mindjárt a tojásra gyanakodtam, amikor éjjel lepottyant !
Az én gyomrom se volt rendben : biztosra vettem, hogy neki is ez a baja.
Ráadásul nem voltak alatta pottyantmányok.... minden a tojás ellen vallott.
*
*
Mindegy... bele kellett törődnöm, hogy nincs mit tenni : éjfél bőven elmúlt
(másoknál egy óra, mert mi nem használjuk a nyári időszámítást) :
az éjszaka közepén nem tudok segítséget szerezni Csuvikának,
még ha nem is éri meg szegénykém a reggelt.
Bár azt azért a legnagyobb elkeseredésben is láttam,
hogy nem készül még halni az én stramm vitézem :
mindkét lepottyanása után azonnal visszamászott a kakasülőre,
a kalitka legmagasabb pontjára -
márpedig a madár, ha halni készül, ahhoz lentebbi helyet választ.
És gubbasztani se gubbasztott, szép nyugodtan ült a helyén,
csak borzasztó bánatosan és értetlenül bámult a világba,
hogy mi ez a rendellenes éjszaka, miért nem alhat végre, mikor álmos.
Megkapta a vékonyabb hátsó takarót a polár pokróc helyett,
elöl végig kinyitottam a barlangot, hogy legyen elég levegője,
égve hagytam a csillárt, hogy ne legyen nagyon sötétben -
és felkészültem rá, hogy egész éjjel játszani fogok, őrzöm a madarat.
Bár hogy hogyan viszem aztán orvoshoz, szükség esetén,
egy átvirrasztott éjszaka után, arról nemigen volt elképzelésem.
Csak azt tudtam, hogy valahogy majd az is meglesz, ha kell.
*
*
De nem kellett.
Hajnali háromig bírtam : addig nem történt a világon semmi.
Csuvika csöndben volt, nem pottyant le többször, ült a helyén nyugodtan -
bár akárhányszor megnéztem, szegénykémnek mindig nyitva volt a szeme.
Hogy végül is le merjek feküdni háromkor, ahhoz az adott bátorságot,
hogy nem sokkal előbb egy elég méretes bogarat láttam felém repülni,
mégpedig balról, a kalitka irányából.
(Hiába kerestem, nem sikerült megtalálnom és jobban megnéznem.)
Ettől valahogy megnyugodtam : hirtelen biztos lettem benne,
hogy ő volt az egész cirkusz okozója : ez a hülye bogár.
Biztos nekirepült Csuvikának – hát persze, hogy a frászt hozta rá !
Alighanem ijedtében pottyanhatott le szegény kicsikém –
hatalmas pech, hogy egymás után kétszer is.
Talán bent volt a kalitkában a bogár – de hát ki látja azt ?
Pláne sötétben, és az én fantasztikus látásommal....
*
Így aztán megkockáztattam a lefekvést –
bízva abban, hogy Csuvika minden rezdülésére úgyis fölébredek.
Sőt még a villanyt is eloltottam,
mert Csuvika ahhoz van szokva, hogy teljes sötétségben alszik.
Nem is lett semmi baj (hála Istennek) – leszámítva azt a kis apróságot,
hogy reggel botrányosan későn ébredtem.
Legalábbis másodszor.... mert észhez tértem fél kilenckor is,
de mire végiggondoltam, hogy illene fölkelni,
hátha orvoshoz kell mennünk, máris tíz óra volt, érthetetlen módon.
*
Átkoztam magam, hogy hogy lehetek ilyen önző dög,
hát mi lesz most, ha tényleg orvoshoz kell vinni Csuvikát,
hogy fogunk időben odaérni – de megkönyörültek rajtunk az istenek,
beérték egy kis éjszakai riogatással, reggel már békén hagytak.
Csuvika nagy hanggal, vidáman, méltatlankodva ébredt,
hogy elloptam a délelőttjét, legyek szíves azonnal megkezdeni a napot.
Néztem mindjárt a pottyantmányait : voltak bőségesen.
A világon semmi nem tudott volna nagyobb örömet okozni,
mint ez a néhány nyomorult kis madárkaki !
Tudtam, hogy megmenekültünk :
Csuvika nem hagyott itt, orvoshoz se kell menni,
vélhetően a tojás is ártatlan, még talán a sok pokróc is -
a bogár lehetett a bűnös, legnagyobb valószínűséggel.
Vagy ki tudja ?
Szegény kicsi drágaságom nem tudja elmondani :
őrzi a titkait, mert nincs közös nyelvünk.
De a maga nyelvén magyaráz nekem egész nap –
és ennél nagyobb öröm számomra a világon nincs !
*
*
*
*
(2018)
Új kommentek