Na nézzétek, micsoda csapás érte ma szegény pincurkáimat !
*
Ha nem is hirtelen ötlettől, de mindenképpen hirtelen elhatározástól vezérelve,
többé-kevésbé a magam számára is váratlanul, délután fogtam a szállító ketrecet,
és belegyömöszöltem mit sem sejtő, jobb sorsra érdemes madárkáimat.
Ugyanis Csuvika vérképe épp úgy nem mutatott semmi bajt, mint ahogy a röntgen sem
(akit érdekelnek a részletek, nézze meg a vendégkönyv 653. számú kommentjét),
én meg úgy döntöttem, hogy ha semmi sem okozza szegény madár baját, ami okozhatná,
akkor kénytelen vagyok ott keresni a hibát, ahol a doki szerint nem lehet.
Vitathatatlan tény, hogy nyáron elég sötét ennek a lakásnak mindkét szobája
(nálunk ez is fordítva működik, mint minden : ősztől tavaszig van jó világos),
ugyanis hatalmas fák állnak az ablakaim előtt, ami kánikulában igazi áldás,
viszont a fényt nemigen engedik át – idén valahogy még annyira se, mint eddig.
*
Ráadásul a madárkáim ahhoz vannak szokva,
hogy kora délután hazavonulnak sziesztázni a kalitkába :
hogy kora délután hazavonulnak sziesztázni a kalitkába :
erre sose buzdítottam őket, maguktól alakították így a napirendjüket.
Ugyanis ilyenkor szoktam indulni, ha valahova mennem kell,
és Csuvika legtöbbször azonnal visszarepül a biztonságos ketrecbe,
ha egy cigarettányi időnél hosszabbra eltűnök a szeme elől.
Ha meg el is búcsúzom tőlük (mint indulás előtt mindig),
akkor pláne nem marad kint, hisz nagyon is érti, hogy elmegyek itthonról.
Csuvika nélkül persze Csivike se szeret a mászókán ücsörögni,
így megszokták, hogy a kora délután a szunyóka ideje, akár itt vagyok, akár nem.
Ez pedig azért baj,
mert pont akkor kezd egy kicsit világosabb lenni az ablak közelében,
amikor ők kötelességtudóan hazarepülnek, mert így írja elő a napirend.
A kalitkájuk pedig jó messze van az ablaktól, oda természetes fény sose jut.
(Máshova tenni nem lehet, mert az az egyetlen huzatmentes sarok.)
Ma is csak ámultam, hogy a szokásosnál korábban,
már egy óra körül hazavonultak, pedig ma nem mentem sehova,
kint lehettek volna akár egész nap, ha kedvük tartja.
De nem tartotta : mire kaptak volna kicsit több fényt az ablaknál,
szépen elmenekültek előle, haza, a jó kis sötét sarkukba.
*
Ez viszont már nekem is sok volt (noha nem vagyok jóban a napocskával) :
az mégse rendes dolog, hogy a picinyeim még annyi fényt se kapnak,
amennyit kaphatnának ebben az árnyékos szobában,
ha nem ragaszkodnának mereven a megszokott kis napirendjükhöz.
Délután legalább elvileg idesüt a nap, még ha lombokon át is -
csakhogy ők délután elvonulnak az ablak közeléből, mint ahogy ma is tették.
Hát így esett, hogy négy óra körül, amikor már nem olyan erős a napfény,
fogtam a szállító ketreckét, és rászántam magam a Nagy Merényletre.
*
Tíz-tizenöt percesre terveztem a napfürdőt a konyhaablak párkányán,
de talán mondanom sem kell, hogy az átkozott napocska (ami addig sütött ezerrel)
azonnal elbújt, mihelyst kipakoltam rémült kis áldozataimat a párkányra.
Talán nem is baj... de azért ütögetett a guta,
hogy ha már a frászt hoztam a madárkákra a befogással,
úgy volna ildomos, hogy értelme is legyen a szenvedésüknek.
Alighanem a napocska is belátta, hogy igazam van,
mert egy idő után mégiscsak előbújt, és onnantól kezdve hol sütött, hol nem.
De ez a majdnem-napsütés talán még kellemesebb is volt, mint ha tűzött volna.
Így végül harminc percet töltöttünk a szolinak kinevezett konyhában.
*
Csivikével a napozás csodát tett :
miután visszakerültek végre a kalitkába, ő azonnal kirepült,
kétszer is egymás után (közben hazaszaladt Csuvikáért, de hiába),
és láthatóan azt se tudta, hova legyen örömében,
hogy végre újra a mászókán randalírozhat.
Csuvika viszont nagyon a szívére vette,
és alighanem megszenvedte ezt a kis kalandot.
Igaza is van : így nem lehet bánni egy kismadárral.
Soha nem vettem még őt úgy ki a kalitkából,
hogy ne lett volna fölkészítve a kis lelke a várható megpróbáltatásokra –
de most igen, mert ezt az akciót nem terveztem el előre.
A magam számára is váratlan volt a döntés, hogy most vagy soha,
elvégre egyszer el kell kezdeni, ha rendszert akarok csinálni a napozásból.
(Még nem tudom, hogy akarok-e : majd meglátjuk, lesz-e értelme.)
*
Így mindenesetre nem csinálom többé, az biztos.
Szegény Csuvicsek nem repült ki azóta sem,
és szövegelni szövegel ugyan a kalitkában, de olyan keserűen és bánatosan,
hogy nem győzöm tőle a bocsánatot kérni, és nem győzöm magyarázni,
hogy a napozás TALÁN segíthet abban, hogy újra tudjon repülni.
Csakhogy nem utólag, hanem előre kellett volna mindezt megbeszélni vele...
Bár lehet, hogy akkor se viselte volna jobban a szokatlan helyzetet.
Csivikének nem volt a világon semmi kifogása az ablakpárkány ellen,
simán beletörődött, hogy ez az ő új programja, és ha már ott volt, próbálta élvezni -
Csuvika viszont végiglihegte a teljes félórát (nem a meleg miatt, mert az nem volt),
és azóta se bír beletörődni, hogy vele ilyesmi megtörténhetett.
Hogy csak úgy kimarkolta őt a Mami a kalitkából,
amikor békésen dagonyázott, és nem számított semmi rosszra.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek