Képzeljétek, hogy járt az én kis gazfickóm valamelyik reggel, mindjárt ébredés után, mikor ki akart jönni a kalitkából ! Ő, aki már az éjszakai takarók leszedegetése közben ott kaparja a rácsot az ajtónál, és legszívesebben kiszökne két drót között, ha egyszer olyan szörnyű lassan nyílik az az átkozott ajtó – ezúttal fogságba esett. Mégpedig nem is akárkinek a fogságába – ugyanis nem én rabosítottam szegényt, hanem Csivi Őnagysága.
*
A történet előző nap kezdődött, sőt még egy nappal előbb : akkor vettem észre, hogy a bejárat fölötti (és egyébként elég ritkán használt) kis rágicsák már igencsak áldozatul estek az idő vasfogának meg a szorgos csőröknek : le is vettem gyorsan mindegyiket, mert már ide-oda forogtak a rács drótjai között a szúrós kis csonkok, és féltem, hogy balesetet okoznak. Akkor nem értem rá ezzel játszadozni, de másnap kötöztem föl új ágacskákat a kidobottak helyére – munkálkodásom eredménye azonban nem tűnt föl a világon senkinek, estig a madárkák rá se néztek az újabb rombolnivalóra. Jött viszont a reggel, és friss szemmel Csivi Pipi többet látott, azonnal fölfedezte a friss rágicsákat – Csuvikát pedig kis híján őrületbe kergette azzal, hogy rögtön neki is állt kipróbálni őket.
*
Nem is lett volna ebből semmi baj, ha épp ezen a reggelen föl nem borul a megszokott sorrend. Ritkán fordul elő (szinte soha), hogy Csivike repüljön ki elsőnek a kalitkából. Ő kivárja szép türelmesen, míg leszedem és összehajtogatom az összes takarót, beadom az éjszakára kivett ivóvizet, helyükre aggatom a szintén kint éjszakázó létrácskákat, betűzködöm az ajtóra a lépcsőket – Csuvi eddigre már árkon-bokron túl jár, a szekrény tetején örvendezik az új napnak, és onnan hívogatja Csivikét. Hiszen ő azt is alig bírja kivárni, míg az alsó takaróból kiszedem a két biztosító tűt, ami elöl összefogja, és végre kitárul a világ, ha a ketrec ajtaja is nyílik. Csuvika mindig a takaró alól repül ki, fütyül rá, hogy azt se látja, hova, hisz a takarótól nem tud oldalra nézni, csak előre, a szobaajtóra. Ismeri a járást, nem téveszti el az utat, fél másodperc múlva fönt kukorékol az ágakon.
*
Ezen a bizonyos napon (talán tegnapelőtt, ha jól emlékszem) azonban Csuvikának pechje volt : valamilyen csoda folytán Csivike megelőzte őt, előbb ugrott az ajtó fölötti-melletti botra, mint Csuvika. Talán evett közben pár falatot az én kis bélgépem, így fordulhatott elő, hogy a kijáratnál csak második lehetett a sorban. Sort állni pedig muszáj, mert arról az egyetlen botról tudják csak az ajtót megközelíteni. Vannak ugyan lejjebb is jobbnál jobb lehetőségek, ám azokról (meg az egész földszintről) ezek a madárkák éppen úgy nem hajlandók tudomást venni, mint ahogy Csipikéék se használták a legalsó szintet soha.
*
Banyamadár ült tehát az ajtó bal felső csücskénél a boton, és várta, hogy kiszedjem a biztosítótűket, hajtsam szét a takaró két oldalát, és táruljon fel végre az ajtó. Csuvika, aki már azt is elég nehezen viselte, hogy csak másodikként fog kirepülni, ott toporzékolt mögötte, és legszívesebben talán átlépte volna Csivikét, hogy annyival is előbbre legyen.
*
Igen ám – csakhogy amint szétnyílt a takaró két széle, és ezáltal világosabb lett, Csivi észrevette az előző nap fölszerelt, vadi új rágicsákat. Sőt nem csak észrevette, hanem rögvest a szívébe is zárta őket, és ellenállhatatlan késztetést érzett a kipróbálásukra, mégpedig azonnal. Kicsit se zavarta, hogy Csuvika őrjöngve ordít mögötte : úgy kezdte cincálni a pici ágacskákat, mint akinek más dolga nincs is ezen kívül, mintha megkezdtük volna már a napot, mintha a kalitkában minden a helyén lenne, ő pedig nem akadályozna senkit az által, hogy trónol a kivezető bot végén, tökéletesen elzárva ezzel a kijáratot.
*
A jelenet leírhatatlan – fénykép pedig nem készült róla, sajnos, hisz nem számítottam rá, hogy szükség lehet a masinámra. A kalitka nyitott ajtaja még nem volt rögzítve, épp csak a kezemmel tartottam, nem tudtam elengedni, hogy odébb lépjek a gépért. Ellenben ma reggel olyan hihetetlen szerencsém volt, hogy Csivike hasonló helyzetet teremtett - épp csak Csuvika ordított máshol, nem a háta mögött. Így mégiscsak tudok képeket mutatni.
*
Rusnya boszorkányom kikezdhetetlen nyugalommal, komótosan dolgozott a vékonyabb kis ágon, mint aki estig el sem akar mozdulni a munkája mellől – de közben fülig ért a csőre, és olyan kaján képet vágott, hogy az önmagában megért volna Csuvitól egy méretes kokit. Pontosan tudta a kis disznó, hogy nyughatatlan lovagját épp az őrületbe kergeti – és ez a tudat csak fokozta számára az ágcincálás gyönyörűségét. Szegény Csuvi meg (aki Csivike háta mögött toporzékolt) nemhogy a kárörvendő vigyort nem látta Csivi Banya képén, de mást se látott a világból, mert magán kívül ordított és sírt keservesen, hogy vele ilyesmi nem történhet, az nem létezik, hogy ne tudjon kirepülni a kalitkából, mikor végre itt van a reggel, és az ajtó is föltárult. Mégiscsak úriember szegényke, mert nem bántotta Csivit, akárhogy is el volt keseredve. Fordított helyzetben a Banya már rég lelökte volna őt az útból – mint ahogy meg is teszi számtalanszor, ha Csuvika épp rossz helyen ül, szerinte.
*
Hát így jártunk a vadi új rágicsákkal... Csivikének sikerült a legalkalmasabb pillanatban fölfedeznie őket. Később viszont hosszú órákig játszottak rágcsálósdit, a legteljesebb egyetértésben. Estére a vékonyabb kis ág már három darabban volt, le is kellett venni.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek