Hát most nézzétek ezt a lökött kis tyúkot, mit művelt már megint !
*
Miközben tart a doki tanácsára megkezdett homok-elvonókúra,
önfejű Banyácskám úgy döntött, hogy homok híján más módon gondoskodik róla,
nehogy a zúzájából-begyecskéjéből kifogyjon a rengeteg mész,
amitől olyan rémisztően fehéreket és szárazakat potyogtat.
Rémlett már kora délután, hogy mintha csőrkoptatót gyilkolna valahol -
ám Csivike van olyan furmányos, hogy mire odaléptem a kalitkához,
ellenőrizni, hogy mit művel éppen, ő már egy ágacskát ráncigált a csőrével,
amiben még a legszigorúbb szárnyatlan se találhat semmi kivetnivalót.
Jóval később észleltem az újabb kis mészhalmot a kalitka alatti tálcán,
amit szorgos Banyácskám volt szíves lekaparni az ajtó melletti csőrkoptatóról.
Akkor mégiscsak jól hallottam én, hogy ezen munkálkodik !
Pedig nincs kizárva, hogy innen (is) indult az egész kaki-probléma :
abból a múltkori esetből (beszámoltam róla a ROMBOLÓ c. mesében),
mikor ugyanebből a meszecskéből lekapart kábé akkora darabot, mint a saját feje.
Nincs kizárva, hogy akkor telítődött szegénykém a rengeteg mésszel (vagy mivel).
*
Érthetetlen, hogy a pár napja bevégzett kalciumos kúra után még kívánja a meszet.
Talán inkább csak a munkálkodást kívánta szegénykém (bár ki tudja),
és hamarjában ezt bírta kitalálni kedvére való feladatnak.
Mindenesetre a szóban forgó csőrkoptató sürgősen el lett tüntetve.
Amúgy emberemlékezet óta ott van a helyén, de szinte sose látogatta senki.
Sem azelőtt, sem azóta, hogy a múltkor úgy nekitámadt Csivike.
Nem voltam rest utánanézni a képek és a vendégkönyv bejegyzései között :
utóbbiban január 12-én sírtam el Druszának, hogy Csivike fehéreket kakil,
az a bizonyos Nagy Mészgyilkolás viszont még december 27-én történt.
Vagyis nem pont a csőrkoptató okozhatta Csivikénél a bajt,
hisz a madaraknak nagyon gyors az emésztésük, ha a mész ártott volna meg neki,
annak jelentkeznie kellett volna szinte azonnal, nem pedig jó két hét múlva.
Vélhetően tényleg a homok lesz a bűnös – talán lejárt a szavatossága,
noha a doboz felirata szerint még február közepéig jó.
(A homoknak nem szokott szavatossága lenni, de a miénknek van.
Évek óta ugyanazt a fajtát eszik a madárkák, sose volt belőle semmi gond.)
*
Most viszont biztos, hogy nem volt jó ötlet Csivikétől a csőrkoptatás,
mert épp az este néztem, hogy már kezd egy kicsit színesedni végre a kakija
(le is fényképeztem), és erre tessék : most megint egész fehér.
Igaz, reggelre is fehéreket és kavics-szerűeket potyogtatott...
Úgy veszem észre, hogy ha megtömi a bendőjét, utána rendesebbeket pottyant,
viszont ha üres a kis pocakja, akkor megint jönnek a fehérek.
Márpedig Csivike nagyon keveset eszik (mindig is keveset evett),
és még abban a kevésben is folyton meg van zavarva, mert Csuvika féltékeny
(még az etetőkre is, nemhogy rám) : ő akarja etetni Csivit, de az neki nem elég.
Mindenesetre tény, hogy szegény kis tündérem még mindig tele van homokkal,
pedig most már három napja nem kap belőle egy szemet sem.
Ez is érthetetlen : hogy miért pont most ártott meg neki a homok.
És ha neki megártott (ha esetleg romlott), akkor Csuvikának miért nem ?
Hisz Csuvika mindenből (így homokból is) jóval többet fogyaszt, mint Csivi.
*
Mindegy – ezek rejtélyes dolgok,
és a rejtélyek nyitjára biztos nem fogok rájönni.
és a rejtélyek nyitjára biztos nem fogok rájönni.
Talán majd a doki.
Mondom inkább a jó híreket – mert azok is vannak.
Bizony, kirepült ma is mindkét madárkám
(Csivike számtalanszor, őt már nem is számolom),
és Csuvi Gyerek megint úgy ért haza, hogy a kalitka alatti tálcán landolt,
nem volt szüksége a tüskés kötélhágcsójára, ami fölvezeti őt a padlóról.
Igaz, odafelé nem járt ekkora sikerrel – de akkor az lehetett a baj,
hogy én a rekamién ültem, a lábaimat egy székre nyújtva, és a szék útban volt.
Csuvika figyelmetlen (vagy rosszul lát), most is csak útközben vette észre,
hogy akadály tornyosul előtte, nem repülhet a megszokott ívben a mászókára.
Így aztán ijedtében a padlóra érkezett, ám nem búsult ezen, fölmászott a létráin.
Na de a hazafelé út !
Az tökéletesre sikeredett – nem győztünk eléggé örülni neki.
Csivike meg olyan édes :
mióta megvolt a vérvétele, jön utánam, mint egy kiskutya.
Ha délután bevackolom magam a rekamié sarkába olvasni,
ő is rögtön odarepül a mászókára, hogy a közelemben legyen,
és nem is megy el onnan addig, míg én föl nem állok.
Régebben is csinálta ezt rendszeresen, de most már hosszabb ideje nem.
Ha meg etetem őt egy kezemben tartott etetőből,
két falat között időnként megpuszilgatja a tálkát tartó ujjaimat.
Mintha azóta is hálálkodna, hogy nem hagytam ott őt a doktor bácsinál.
*
De van rossz hírem is, sajnos – kicsit se vagyok rá büszke.
Ildi írta tegnapelőtt,
hogy a szegény kis özvegyen maradt kacsalánya egyre szomorúbb,
egyre korábban vonul be délutánonként a kacsapalotába -
én pedig borzasztóan megrémültem, hogy majd bánatában utánahal a párjának.
Rábeszéltem Ildit, hogy sürgősen próbáljanak neki társat találni :
nem majd egyszer, nem is két hét múlva (ahogy tervezték), hanem rögtön.
Nehogy késő legyen, mire megérkezik a kacsauraság -
elvégre milyen érzés lehet szegény Böbének egyedül búslakodni ebben a hidegben ?
Ildi hallgatott rám : tegnap Böbike megkapta az új párját.
Öröm helyett azóta is gyilkolja :
csipkedi, fúj rá, nem engedi maga mellé az ólba, még a patakból is kizavarja.
Írtam Legszakértőbb Szakértőmnek, hogy mit tanácsol ebben a helyzetben :
kiderült, hogy a kacsalányok nem szoktak belepusztulni a bánatba,
és az új gácsér beszerzése valószínűleg el lett hamarkodva,
még nyugodtan lehetett (sőt kellett) volna várni vele.
Ezt tehát jól elpuskáztam, a hatalmas eszemmel.
Tán előbb kellett volna kérdezni, és csak utána cselekedni.
Böbikének ugyan valószínűleg a harag és az irigység is jobb, mint a búslakodás -
na de hogy érezheti magát az a szegény kis kacsalegény,
aki ellenséges közegbe pottyant az övéi közül ?
Megszakad a szívem érte, hogy én okoztam a szenvedéseit.
Ildinek meg egy csomó plusz gondot, noha eddig is volt pont elég.
Így jár az ember, ha olyasmibe szól bele, amihez nem ért.
Ha szegény kis kacsa úrfinak bármi baja támad Böbike mellett,
abban az én kezem is benne lesz, mégpedig vastagon.
*
*
Legszakértőbb Szakértőm az imént küldött még egy levelet,
hogy ne ostorozzam magam,
talán ő is szerzett volna társat az árva madár mellé, ha adódik rá alkalom -
de azért én tudom, amit tudok : ott jártattam a számat, ahol nem kellett volna,
és ha Gácsi Gácsérnak valami baja lesz ebből, hiába kérem majd a bocsánatot.
*
*
*
*
(2017)
*
*
Új kommentek