Illetve fordítva : előbb a „csiu csipp”, aztán a porszívó…

Tündér madárkáim vélhetően nem olvassák az ide vágó szakirodalmat, így fogalmuk sincs róla, hogy rendes hullámos papagájnak időnként illene utánoznia különféle hangokat. Ezek bizony nemigen utánoznak semmit, pedig amúgy be nem áll a csőröcskéjük : még Csivike is elég nagyszájú hölgyemény, Csuvika pedig (mint a hímek általában) igazi kis szövegláda. Beszélni nem beszél egyik sem, viszont Csuvikának pici kora óta megvan a saját kis kedvenc szavajárása, amit a legkülönfélébb helyzetekben szívesen alkalmaz – ez pedig a „csiu csipp”. Hogy mit jelent, azt csak ő tudja – mindenesetre ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazzal a dallammal ejti, mióta csak ismerem. Amíg csak élek, Csuvikáról mindig a „csiu csipp” fog eszembe jutni.

Csivikének nincs ilyen kedvenc szólása, az ő tündéri csicsergésének a legnagyobb jóindulattal se lehet emberi nyelvre fordítható hangalakot adni. Azt se vettem észre soha, hogy bármilyen hangot utánozni próbálna – igaz, nincs is nagyon mit, mert csöndesen élek, még a telefon se csörög nálam, az ajtócsengő nem működik, a kaputelefon legtöbbször mellé van rakva, hogy ne lármázzon. Voltaképpen csak engem utánozhatna szegény kis tündérem, vagy a billentyűk kattogását, esetleg a porszívót, mert más hangot gyakorlatilag sose hall. Így aztán nem csoda, hogy szűköcske a szókincse, és nem is igyekszik bővíteni.

Annál nagyobb volt a meglepetésem egy pár nappal ezelőtt (egészen pontosan március másodikán), hogy Csivike váratlanul megszólalt Csuvi-nyelven. Csuvi Gyerek a mászókán szónokolt, a szoba túlsó végében, Csivike meg ült a kedvenc fehér műanyag rúdján, a kalitka elülső falán – és egyszer csak teljesen tisztán, pontosan Csuvika dallamával és hangsúlyával, közölte ő is a nagyvilággal, benne pedig konkrétan velem, hogy „csiu csipp”.

Ilyet eddig még sose csinált ! (Egyébként azóta sem – csak akkor egyszer.)
Legszívesebben fölkaptam volna, hogy puszit nyomjak arra az okos kis fejére !

Irtó érdekes volt a jól ismert „csiu csipp”-et Csivi hangján hallani. Ugyanis Csuvi hangszínét nem vette át, csak a „szöveget”, ha szabad így mondani : tökéletesen stimmelt minden, de a hangja maradt a sajátja, ami vékonyabb és csengőbb, valahogy „nőiesebb”, mint Csuvikáé.

Vagyis alighanem itt hever parlagon egy igazi tehetség : Csivi Boszi (ezek szerint) alkalmas lenne rá, hogy ezt-azt tanuljon és utánozzon. Vele nem is próbálkoztam soha (igaz, Csuvival se nagyon), mert készpénznek vettem, ami a köztudatban él, hogy hangutánzásra inkább a hímek alkalmasak. (Állítólag az én hatodik madárunokám, Csőr Úrfi is beszél, már egészen fiatal kora óta.) Közben meglehet, hogy Csivike hamarabb mondott volna szavakat, mint Csuvicsek, ha valaha is eszembe jut ezzel foglalkozni. Magáért a mutatványért egyáltalán nem ambicionálom az ilyesmit, viszont az nagyon is elképzelhető, hogy a madárnak ez is egy játék és szórakozás. Csivike amúgy is nagyon figyel rám – talán még nem késő elkezdeni vele némi logopédiát. (Van ismerősöm, akinek a hullámosa hatévesen mondta ki a legelső szót – noha állítólag kilenc hónapos kor után már reménytelen a beszédtanítás, ha addig nem szólalt meg emberül a madárka.)

A porszívós mesének megint csak Csivike a hőse – bár annyiban Csuvika is, hogy ő rögtön tudta, mit kell tenni ebben a helyzetben egy jól nevelt és szófogadó, okos kismadárnak.

Ma nem kellett mennem sehova, már előre elterveztem, hogy szerdán lesz az ágak zuhanyozása és a porszívózás. Igen ám – de délelőtt, amikor a madaracskák egyszer-kétszer hazarepültek a kalitkába, én még nem álltam készen a tüsténkedésre, ahhoz meg nem volt szívem, hogy a szükségesnél hosszabb időre rabosítsam őket, mert azt Csuvika elég nehezen viseli. Délután viszont már nemigen repülnek haza önszántukból, mert a sziesztájukat jobban szeretik idekint, az ágakon vagy a mászókán tölteni. Bíztam benne, hogy azért a porszívó látványa esetleg hazakergeti őket, mert a porszívózás nekik se tartozik a kedvenc elfoglaltságaik közé.

Csuvikát illetően be is jött az elképzelésem : mikor már semmi mással nem tudtam húzni az időt, hoztam a porszívót Isten nevében, hogy lesz, ami lesz, legrosszabb esetben ma úgy fogom használni, hogy a madárkák közben szabadon vannak. Ezt ugyan nem szeretem, mert nem éppen biztonságos, de azért volt már rá példa, hogy az ágakról nézték végig a munkálkodásomat a pincurkáim. Csuvi rögtön tudta a masina láttán, hogy mi a helyes lépés : süvített be azonnal a kalitkába, mint a rakéta. Ennyivel okosabb (vagy fegyelmezettebb, netán gyávább) madárka, mint Csivike. Csivike is megcélozta ugyan a kalitkát, ám bemenni nem volt hajlandó : megült a kedvenc fehér trónusán, és onnan semmi módon nem tudtam beljebb könyörögni. Hiába villogtattam rá a vakut, most az elől sem akart elmenekülni, amikor pedig túlságosan közel mentem hozzá, nem befelé igyekezett, hanem fölmászott szépen a kalitka tetejére. Itt megint csináltam róla tucatnyi fényképet – de hiába. Csivi úgy döntött, hogy ő ma a kalitka tetejéről figyeli, elég rendesen végzem-e a munkámat. Nem nagyon örültem neki, mert így Csuvikára se tudtam rácsukni az ajtót : nem akartam, hogy Csivi esetleg megrémüljön, ha mégis haza akarna menni, és azt látja, hogy nem lehet.

Úgy is lett aztán, ahogy ő akarta : nem tudom, melyikünk félt közben jobban.

Főleg a kalitka alatti tálca takarítása közben voltam frászban : nem győztem bal kézzel takarni a porszívó ormányát fölülről, hogy ha mégis ráröppenne valaki, be ne szippantsam. De nem akart ráröppenni senki : Csivi halálra váltan, a rácsra lapulva reszketett a tetőn, Csuvika meg odabentről ordított, hogy milyen dolog ez, nem szabad porszívózni, ha Csivike kint van. De végig kitartott hősiesen makacs kis boszorkányom. Igyekeztem nagyon észnél lenni, de azért a szoba többi része már nem volt olyan veszélyes, mint a kalitka környéke. Csivike meg se nyikkant, meg se moccant a helyén. Ekkor már nem fényképeztem őt, de figyeltem : a rácsra hasalva élvezte végig a porszívós műsort. Utána biztos büszke volt magára, hogy kibírta – én meg még sose örültem ennyire a szippantás végének, mint ma.

Desszertnek kaptok néhány röpködős képet : megirigyeltem Asdi csúcsfotóit (melyek a vendégkönyvben láthatók), és megpróbáltam én is lekapni a madárkáimat repülés közben. Asdi képeinek a nyomába sem érünk (vélhetően sem a gépem, sem én nem vagyunk elég jók ebben a műfajban), de azért talán találok majd nézhető darabokat a mai adagban is. A tegnapiak elég szerényre sikeredtek – de reménykedem, hogy még fejlődöm. Talán…

 (2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :