Bocsánat, bocsánat : azt hittem, hamarabb kaptok ma új mesét – de aztán elvitt az élet, pontosabban a BLOG.HU. Végre rájöttem a hatalmas eszemmel, hol lehet változtatni a bejegyzések betűméretét a blogom sablonjában. (Mert itt nem olyan a szerkesztő oldal, mint a jó öreg FREEBLOG-ban : a betűméret állandó, nem lehet megadni tetszés szerint.) Vagy két mesével ezelőtt lelkendeztem ugyan, hogy megoldotta a problémámat az itteni Szerkangyal – de aztán kiderült, hogy mégsem, ugyanis legközelebb már megint túlságosan kicsik lettek a betűk. Kénytelen voltam nekiveselkedni én magam az átalakításnak – de persze féltem tőle, hisz valójában fogalmam sincs, mit miért csinálok, csak próbálkozom, mint a majom, hogy egyszer tán majd csak sikerül. Viszont ha meg tudtam magamnak alkotni ezt a szépséges sablont, pont ugyanennyi hozzáértéssel, akkor nem igaz, hogy a betűméret kifoghat rajtam !

Nagyjából elégedett vagyok az eredménnyel – csak persze a nagyobb betűcskék most meg tönkrevágták a nehezen összepuzlizott bekezdéseimet – mert arra ugyebár kényes vagyok, hogy az utolsó mondatok mindig a sor végéig érjenek. Naná, hogy nem bírtam ki : ha többet nem is, de legalább az utolsó bejegyzést muszáj volt azonnal gatyába ráznom, hogy ne csúfoskodjon az össze-vissza véget érő bekezdésekkel. Ezzel eljátszottam legalább egy órácskát – ahelyett, hogy már az új mesét írtam volna. Előbb-utóbb majd a régebbi bejegyzéseket is kijavítgatom : addig elnézést kérek mindenkitől a slendrián megjelenésükért.

A mai mesét meg jó, ha éjfélre megkapjátok, hisz alig fogtam hozzá, máris félbe kell hagynom, hogy időben lefektessem a madárkákat. Biztos megint órákig fognak táncikálni a tenyeremen, mert azt mindig megérzik, ha mást szeretnék csinálni, nem velük játszani - és ilyenkor különösen ragaszkodnak a soron kívüli törődéshez.

Igazam lett : Banyácskám ezúttal azt találta ki (a hosszadalmas csemegézés után), hogy azonnal és feltétlenül fürdőt kell vennie, a kezemben tartott itató edénykében. Hogy a mondott edényt kézbe fogjam és fölemeljem a rácsos labdához, az elkerülhetetlen, hisz esténként rengeteget iszik mind a két kis gödényem. Fogalmuk sincs róla, hogy ők hullámos papagájok, és az irodalom (meg a doktor urak) szerint haragban kéne lenniük a vízzel, de főleg az ivással. Az enyémek bizony sokat és boldogan vedelnek – igaz, maguktól talán kevésbé. Jobban szeretik az ivást is a kezemből (meg az imádott kis rácsos labdájukról) intézni.

Nem voltam elragadtatva Csivikém ötletétől, hisz a villanyoltás után következik az esti szellőztetés, én meg nem vágyom beteg madárra. Akárhogy is betakarom őket polár takarók hadával, azért vizes tollacskákkal mégsem egészséges a szellőztetés. Ráadásul ma még teregetnem is kellett az esti szertartásaink után, az pedig a kisszobában történik, ahol ugye hideg van. Míg jövök-megyek a cuccokkal, onnan is jönnek a mínuszok.

Vagyis Csivike nem fürödhetett.
De láttátok volna, hogy meg volt sértve emiatt !
A labdácskát muszáj volt belemártanom a vízbe, hisz esténként mindketten azt nyalogatják, boldogan – és az én erőszakos madaram mindenáron igyekezett elérni, hogy azért valahogy sikerüljön belepréselnie a hatalmas pocakját a labda mellett az itatóba. Végül én győztem, de ennek ára volt : a nagy huzakodásban Csivike végig lezuhanyozta a felé eső karomat, pólóstul, mindenestül. Isteni volt vizes pólóban teregetni később a tizenöt fokos kisszobában - mert persze átöltözni lusta voltam.

Ez az egész mese különben csakis Csivike miatt születik : a tegnap délutáni randalírozását szeretném megmutatni nektek – bár persze a filmen már nem azt látjátok, amit meg akartam örökíteni. A kamera láttán kissé visszafogottabb lett a Kisasszony : amit előtte művelt a tenyeremben, ahhoz képest ez már kutyafüle.

Most már majd figyelni fogom, mi okozza Csivinél ezeket a vércse-rohamokat, amikor meg akarja enni az ujjaimat, ugyanis nincs állandóan ilyen késztetése. Amikor rájön, eltart két-három napig, aztán utána hosszú ideig megint jó kislány, szépen eszik a tenyeremből, ahogy illik. Most (állítólag) eső és hó előtt állunk, továbbá telihold is van : nem tudom, a kettő közül melyik őrjíti meg Csivikét.

Ha már pötyögök, azt is elmesélem még gyorsan, micsoda pedáns nőszemély ez a lány. Tegnap este belepottyant egy szem zab az itató edénykébe, amikor falatozott Csivike a tenyeremből. (Egyedül, mert szegény Csuvit addigra már elzavarta.) Rögtön észlelte, hogy mi történt : szép komótosan elrágicsálta még az aktuális zabszemet, amit épp a csőrében tartott, de aztán nem kapott be másikat helyette, hanem egy éltanuló tudálékos képével odatotyogott az itatóhoz, és kihalászta belőle az eltévedt magocskát. Aztán persze nézett rám nagy büszkén, miután ledobta a kalitka fenekébe, hogy látom-e, ő milyen okos, és várta a dicséretet.

Szegény Csuvikám még mindig vedlik : csupa tüske a gyönyörű fejecskéje, és nem akar nőni a farkincája. Kezdek aggódni miatta (meg persze a hiábavaló takarításokból is elegem van), mert úgy rémlik, egy rendes vedlésnek hamarabb be kéne fejeződnie. Legutóbb biztos nem volt ilyen sokáig farkatlan szegény gyerek, most meg sehogy sem akar nőni az a farkinca. Majd utánanézek a régi blogunkban, hogy Csupika hogyan adta ezt elő, ennyi idős korában. Amúgy nem tűnik elesettnek Csuvika, és enni is eszik rendesen, csak talán még a szokásosnál is többet nyekereg. Igaz, hogy ő mindig is ilyen kis Hiszti Pisti volt, mióta csak ismerem. Csivike sokszor kikap miatta – de most már látom, hogy sokszor a Banya hozzá sem ér, éppen csak ránéz, és Csuvika máris ordít, mint akit nyúznak. Pedig amúgy szeretik egymást, ha igaz… Nem tudom, Csuvika mitől ilyen nyafogós.

(2013)