Adós vagyok még a tegnapi mese végével : a szokásos almanyuszit és almatojást a vacsorához hozta meg a Nyuszika. Akart még hozni új csőrkoptatót is, de nem akármilyet, hanem ugyanolyat, amilyet Csivike kapott az első születésnapjára, még novemberben - és ami csak mostanában, pár héttel ezelőtt lett fölfedezve. Imádják a madárkák, bőven ideje volna lecserélni – csak persze nincs mire, mert nem lehet kapni. Az ÁRKÁD állatos boltjában árulják ugyan (majdnem hatszáz forintért, hahaha), de natúr nincs belőle, csak színezett, úgymond ilyen-olyan vitaminokkal dúsított változatok. Olyat pedig nem adok a madárkáknak. Gondoltam, hogy jobb híján kapnak a helyére közönséges, olcsó kis meszes csőrkoptatót (az van itthon bőven), de végül mégse cseréltem le ezt a csoda-micsodát, mert a jelenlegit megette ugyan már kissé az idő vasfoga (meg a szorgos csőröcskék), de azért ez mégis egy jó minőségű, finom valami : egyék csak, amíg van rajta mit rágni.
A tojásos rudak közül az egyik (amelyik a szokatlan helyen lógott) estére az utolsó szemig le lett pusztítva : úgy látszik, a hintánál jobb helye van, mint a túloldalon. Tény, hogy jobban meg tudják közelíteni egyszerre ketten. Délutánra véget is ért a háború ez ügyben : Csivi Őnagysága addigra teletömte magát rendesen az imádott csemegével, és kegyesen beletörődött, hogy Csuvi is szemezget az ŐŐŐ tojásos rúdjáról. Mert (mint tudjuk) természetesen mindkét példányt sajátjának gondolta az én áldott lelkű drágaságom.
A jobb oldalon lógó rudacskának úgy nagyjából a fele fogyott el estére : biztos voltam benne, hogy (még ha a darabkák fele a kalitka fenekére potyogott is) ezek után nem lesz vacsora, hisz nyilván pukkadásig tömte magát mindkét kis bélgépem. Ehhez képest egy kerek órát (!) ácsorogtam lefekvés előtt a kalitka mellett : ugyanúgy kikövetelték a zabocskájukat a tenyeremből, mint máskor. Utána apróra vágott almát etettem velük, hogy legalább a gyümölcs ellensúlyozza azt a rengeteg édességet, amit a nap folyamán befaltak. Az alma is ott díszelgett ugyan az orruk előtt, akkor már órák óta, de hiába : maguktól nem eszik, csak ha kézbe fogom az edényt, és úgy kínálom őket. Ugyanez a helyzet a homokkal is : része az esti szertartásainknak, hogy mindkét gazfickómat megetetem homokkal – biztos, ami biztos. Azt ugyan eszegetik maguktól is, de sose tudhatom, eszükbe jutott-e éppen. Ilyen zabálós nap után nem mertem kockáztatni, hogy baj legyen esetleg éjjel az emésztésükkel
Volt aztán még a számukra teljesen ismeretlen, ráadás ajándék, amit tényleg ajándékba kaptunk a BÚVÁRPINTY Zsókájától, sőt nem is tőle, hanem a PRESTIGE eleségek forgalmazójától : a PREMIUM zacskójára volt fölragasztva egy pici kis celofán tasak, benne kóstolóval a TONICUM- ból, ami egy isteni finom, ám méregdrága magkeverék. Csipikéék valamikor rendszeresen ették és imádták, de aztán valahogy leszoktunk róla, mert egyre nehezebb volt beszerezni. Nemigen tartotta senki (nyilván az ára miatt), és a FRESSNAPF-ban sem lehetett mindig kapni. (Utánanéztem az imént a neten : meglepve látom, hogy jóval olcsóbb lett, mint pár évvel ezelőtt volt. Kapni viszont most se nagyon lehet, mert keresgéltem vagy negyedórát, míg találtam egy magyar üzletet és magyar árat hozzá.)
Na szóval : este még ezt az újfajta nasit is bemutattam a gyerkőcöknek – és persze ezt is a markomból, mert hiába tettem az egyik zabos tálban a csőrük elé még reggel, ott nem kóstolta meg senki. Csuvika volt a hős, aki először belenyalt : úgy találta, hogy finom, és ezzel persze mindjárt fölkeltette Csivi érdeklődését is. Félig aludt már a lány, mire rá került a sor, de azért ő is elnyammogott pár szemet a TONICUM-ból. Pedig ő aztán igényes, az új dolgokat pedig eleve gyanakvással fogadja. Hogy első látásra hajlandó volt belekóstolni az ismeretlen hamiba, az akkora elismerés a PRESTIGE-nek, amekkorát hivatalosan sose kaphat senkitől. De azért egyelőre még vacillálok, hogy rászoktassam-e ezeket a madárkákat is a TONICUM-ra. Talán nem ártana, mert ebben a keverékben sokféle gyümölcs és vitamin van.
A hagyományos nyuszi-ajándékokat szívesen fogadták a madárkák (persze csak nekem hagyományos, hisz az ő életükben ez az első, itthoni húsvét) : azonnal rávetették magukat az almanyuszira és almatojásra, és csodálatos módon most az egyszer veszekedés sem lett a dologból. Igaz, addigra már nemigen lehetett éhes egyik sem, hisz gyakorlatilag egész nap nassoltak, a Nyuszika pedig vacsora után jött másodszor. Nem is nagyon ették az almát, inkább csak szétdobálták a darabkáit, mert az ugyebár nagyon jó játék. (Nekem is, amikor később föltakarítom a padlóról.) Azért is készítettem nekik mindjárt tálkába tehető, apróra vágott almát is, mert biztos akartam lenni benne, hogy ennyi édesség után a bögyöcskékbe is kerül majd egy kis gyümölcs, nem csak a padlóra meg a falra.
Hát került – de majdnem belepusztultam.
Egy helyben állásban valahogy nem vagyok jó – pláne nem görnyedten, hogy a tenyerem a megfelelő magasságban legyen a botokhoz.
Az este pedig több mint egy órán keresztül volt szerencsém gyakorolni az ácsorgást, mert Csuvikám komótosan eszeget, nem kapkodja el – és az ő dereka nem fáj közben, csak az enyém. Sürgetni vagy elzavarni viszont nincs szívem, hisz úgyis üldözi eleget Csivike, hát legalább a markomból hadd egyen nyugodtan. Negyedórát, félórát el is álldogálok simán – de azért ez a tegnapi tortúra kicsit soknak tűnt.
A végén már tényleg csak amiatt aggódtam, hogy szegény szárnyasok szét fognak durranni nekem az éjjel : másfél tojásos rúd közös lekopasztása után még egy órán keresztül eszegetni a tenyeremből : ez talán kicsit több, mint amennyi egy (két) hullámosnak elő van írva egy napra. Itatni is itattam őket jó darabig (azt is az ujjamról szeretik legjobban), nehogy székrekedés legyen éjjelre a dolog vége.
Mondom : mire nagy nehezen befejeztük végre a kissé hosszúra nyúlt eszegetést lefekvés előtt, én már csak azért imádkoztam, hogy túléljék a pindurkáim a húsvét vasárnapot, és ne pukkadjanak szét nekem reggelre, mint két kis felfújt lufi. Ilyen rémképekkel fogtam hozzá az esti kalitkatakarításhoz – Csuvikám pedig mit csinált közben ? Fölugrott a jobb első sarokbotra, és fülig érő csőröcskével, roppant elégedett képpel kezdte zabálni a félig már lekopasztott tojásos rúd szép sárga darabkáit. Miután egy órán keresztül folyamatosan evett a kezemből, és előtte is nassolt egész nap ! Tényleg egy feneketlen bendő ez a szegény gyerek. Hogy hol fér el benne ennyi rengeteg hami, azt egyszerűen el se tudom képzelni.
(2013)
Új kommentek