Képzeljétek, hogy járt ma az én szegény pici tündérem : elvétette a landolást a kalitka tetején, útban hazafelé a szekrény tetejéről, és zutty : bepottyant az odú melletti sarokba. Vagy talán az odú tetejére… nem tudom, mert látni nem láttam, csak a fülemmel érzékeltem, hogy az odúcskával biztosan találkozott szegénykém.
Vagy rosszul mérhette föl a távolságot (bár ez kevéssé valószínű, hisz naponta ötvenszer megteszi ugyanezt az utat), vagy ütközhettek Csuvikával a levegőben, és ebből lett a baj. Annyira egyszerre repülnek kis bolondjaim, hogy sokszor azt hiszem, még csak egyikük süvített át a szobán, útban az ágakra, közben meg már ott kuvikol mindkettő a szekrény tetején. Talán most is ez történt (csak visszafelé), és útban voltak egymásnak a leszállásnál.
Ugrottam föl, mint akit a darázs csípett meg, amikor hallottam Csivikémet az odúcskán koppanni. Rögtön tudtam, hogy ő az áldozat, mert Csuvika ott volt az orrom előtt a kalitkában. Lévén vaksi és bamba, előbb azért még körülnéztem ott is, mert néha előfordul, hogy rácson belül is nehezen találom meg a madárkákat. De most nem erről volt szó : Csivikémet tényleg nem láttam sehol, és Csuvi se mutatta, hogy hol van. Régebben el voltam kényeztetve : ha itt-ott lepottyant az évek óta betegeskedő, nehezen repülő Csipikém, őt mindig úgy találtam meg, hogy Csupika mutatta, hol keressem. Ahova ő nézett, keservesen ordítva, arrafelé volt valahol Csipike. Csuvika viszont a legkevésbé sem aggódott, eszébe se jutott sírni, nézni meg csak az egyik magos edénykét nézte, amire azonnal rávetette magát.
Kissé eszement állapotban (mivel ugye ALIG vagyok aggodalmas természet) előbb az asztal alatt meg az odúcska mögötti sarokban kerestem Csivikét – és a pánik csak nőtt bennem attól, hogy nem láttam se itt, se ott. Szólni nem szólt a kis disznó, hiába hívogattam (ilyen esetben sose szólalnak meg a madárkák), csak bámult rám riadtan és értetlenkedve – talán az én ijedtségemtől még külön is megrémülve, a maga baja mellé. Ugyanis mire észrevettem végre, ő már fönt ült az egyik kis narancssárga létrán, az odú fölött. (Hogy le kéne fényképeznem, az eszembe se jutott az adott helyzetben – de majd talán Csuvikáról találok olyan képet, amin meg tudom mutatni, hol ült Csivikém, miután kimászott a sarokból.)
Annyira sajnáltam pici tündérkémet !
Úgy tűnt, hogy nincs a világon semmi baja és megvan minden alkatrésze – ám nagyon meg volt ijedve, és láthatóan nem értette, mi történt most vele, és hogy került ilyen méltatlan helyzetbe. Hosszú percekig ült a létrán, mire valahogy rendezte sorait, és neki mert vágni a hazafelé vezető útnak. Csivike még sose járt a kalitkának az odú felőli oldalán, a tojók pedig nem híresek a tájékozódó képességükről, így időbe telt az is, míg kitalálta szegény, hogy merre indulva tudna ismerős terepre keveredni. Mikor aztán följutott a kalitka tetejére, ott már kiismerte magát, és rohant lefelé az ajtóhoz, ahogy csak a lába bírta.
Később persze úgy lett, ahogy gondoltam : hiába sütött a napocska, hiába repült ki Csuvika ezerszer, hiába hívogatta Csivikéjét, minden ékesszólását latba vetve : Csivinek elment a kedve a repüléstől, nem mert kimozdulni a kalitkából. A szívem szakadt meg érte, mert látszott a kis képén, hogy rém bánatos emiatt. Végül is nincs kizárva, hogy esetleg megütötte magát – de azt hiszem, inkább csak félt.
Órák teltek el úgy, hogy Csuvika kint volt, Csivi meg bent – és aggódtam erősen, hogy ez a felállás netán hosszabb időre megmarad. Nem győztem a kis lelkére beszélni pici angyalkámnak, hogy ez a csúnya baleset csak egyszer fordult elő, nem kell attól tartania, hogy most már mindig így lesz. Magyaráztam azt is, hogy nem szabad egyszerre, szorosan egymás mellett repülniük – de hát én emberi nyelven mondtam mindezt, ő meg csak papagájul értette volna, szegénykém.
Vagy ki tudja…
Értette vagy sem, mindenesetre vásárolni már úgy mentem el délután, hogy az én bátor kis amazonom mégiscsak szárnyra kelt. Tudta, hogy menni fogok (eléggé egyformák a napjaink), és talán nélkülem még annyi mersze se lett volna az újabb kirepüléshez, mint a jelenlétemben. Ahhoz meg nyilván nem sok kedvet érzett, hogy a kalitkában töltse a délutánt, miközben a mászókájukra odasüt végre a napocska.
Így aztán nekivágott – és meg is érkezett minden baj nélkül a szekrény tetejére. Előtte hosszasan támasztottam a falat a kalitka innenső oldalánál, és duruzsoltam a fülébe szegénykémnek, hogy mehet bátran, nincs mitől félnie, hiszen ő nagyon ügyes kislány. Csuvika nyilván ugyanezt kiabálta az ágai magasából, nagy hangon – és közös erővel valahogy meggyőztük Csivikét. Olyan édesen figyelt rám, végig, amíg beszéltem hozzá ! Tisztára az volt a benyomásom, hogy érti, amit mondok neki – vagy legalábbis tudja, hogy miről van szó, és mire szeretném rábeszélni.
Hogy aztán vissza hogy jutott a kalitkába, azt sajnos nem tudom, mert elmentem az állatos boltba, és mire hazaértem, mind a két gazfickóm bent dekkolt a ketrecben. Ez nem nagyon jellemző : a mászókájukon szoktak hazavárni (pláne napsütésben). Nincs kizárva, hogy megint történt valami kis baleset (bár nyomát nem látom), mert Csivike nem repült ki később egyáltalán, se délután, sem este. Csuvika kint volt többször is, de szegény kis tündéremet nem sikerült kicsalogatnia, hiába próbálta.
Ennyi hát a mai mese – nem maradtunk izgalmak nélkül.
(2013)
Új kommentek