Pontosan egy hónappal ezelőtt, március idusán költöztem át a meséimmel ide, a tartalék blogba. Annak meg tegnap volt egy hónapja, hogy szegény FREEBLOG kimúlt : pontosan Csivike itthon létének háromszázadik napján. Tulajdonképpen furcsa, hogy még csak egy hónap telt el azóta : nekem valahogy hosszabbnak tűnik ez a két blog közötti, bizonytalan idő. Lehet, hogy nagy butaság, de még mindig reménykedem, hogy magához tér a jó öreg FREEBLOG – vagy legalábbis nem tűnik el onnan végérvényesen minden, amit sok tízezer ember belefirkált az elmúlt nyolc-tíz évben.
A BABAGÁJ-BLOG az egyetlen értelmes dolog, amit fel tudok mutatni hosszú életem eredményeképpen : ha azt is elveszítem, végképp nem marad semmi, amire azt mondhatnám, hogy na jó, nem éltem hiába.
Részünkről kalitkatakarítással ünnepeltük (illetve gyászoltuk) az igazi blogunk gyengélkedésének első hófordulóját tegnap : némi hezitálás után úgy döntött a szárnyas ifjúság, hogy mégis kivonul az ágakra, nekem pedig engedélyezi lakosztályának elrablását. Amúgy szinte soha nem tartózkodnak otthon napközben a pincurkáim, de ha takarítani szeretném a kalitkájukat, az egészen más dolog : megérzik, hogy valami szokatlanra készülök, és juszt se repülnek ki, nehogy el tudjam kezdeni. Ugyanez igaz a porszívózásra is, csak fordítva : ha a saját kalitkámban óhajtok takarítani, az meg azért lehetetlen, mert a gazfickók kora reggel kirepülnek, és vissza se jönnek a ketrecükbe estig. Úgy meg nem porszívózok, ha kint vannak a madárkák, mert az ördög nem alszik, és jobb félni, mint megijedni.
Tegnap is bőven benne jártunk már a délutánban, mire engedélyt kaptam a kalitka elrablására. Föl voltam rá készülve, hogy lesz nagy méltatlankodás meg sírás-rívás : Csipikéék halálukig megsiratták minden alkalommal az édes otthon eltűnését – pedig volt alkalmuk százszor tapasztalni, hogy előbb-utóbb visszajön, nem tűnik el végleg.
Csivike azonban nem Csipi (bár egyre jobban hasonlít rá – hála Istennek), Csuvi pedig nem Csupika : felőlük akár el is adhattam volna a kalitkát, föl se tűnt nekik, hogy kivittem a szobából. Vagy ennyivel kótyábbak, vagy ennyivel optimistábbak : hazamenni ugyan ők se volnának hajlandók más ketrecbe, de valószínűleg meg se fordult a fejükben, hogy a lakosztályuknak bármi baja lesz attól, hogy eltüntetem egy időre. Vidáman randalíroztak, később kicsit szunyókáltak, beszélgettek a mászókán meg az ágakon, és még órák múlva se követelőztek, hogy most már igazán ideje volna visszaengednem őket az otthonukba, eleget bitoroltam.
Nem is jöttek haza még jó ideig, amikor végre kész lettem. Csipikéék alig várták annak idején, hogy birtokba vehessék a csillogó-villogó, itt-ott még csöpögő kalitkát : szaladtak vízcseppeket vadászni, és ezzel pompásan elszórakoztatták magukat félórákon keresztül. Csivikéék sajnos még nem fedezték föl ezt a játékot – ami nem is csoda, mert eddig soha nem mentek haza azonnal, amikor már megtehették volna. Pedig a vízcseppeket nyalogatni ők is imádják, ha éppen van honnan – de hát mire a nagytakarítás után hazavonulnak, totálisan megszárad minden bot és játék. (Ezt amúgy nem bánom, mert féltem a kis gyufaszál lábacskákat a nedves botoktól.)
Vízcsepp-nyalogatás helyett mást talált ki az én kis boszorkányom, mikor mégis kegyeskedett befáradni a kalitkába, táplálkozás végett : a vacsora mellé desszertnek megette a négy nappal előbb fölszerelt, háromszög alakú kis lifegőt. Eddigre már eléggé meg voltam halva, elfelejtettem fényképezni – mindenesetre állhattam neki újabb játékot gyártani, mert a hiányos háromszög igencsak veszélyes lett volna, ha továbbra is azt akarják pusztítani a szorgalmatos csőröcskék. Márpedig azt akarták : totális letargia lett úrrá a kalitkában, amikor kivettem belőle a veszélyessé vált lifegőt. Most egy négyzet alakút kötöztem össze a jó kis fűzfa vesszőből, de ez se lesz hosszabb életű, mint a háromszög volt, sőt. Ahogy elnézem a jelenlegi állapotát, négy napot se jósolok neki. Lesz aztán majd sírás-rívás, mert elfogyott ez a jól rágható vessző : a következő lifegőt már nem tudom ilyen kívánatosra varázsolni, szomorú lesz Csivike.
Annyira más a két madárkám ebben is !
Csuvika üti-vágja, tépi és ráncigálja szegény kis lifegőt : rákapaszkodik, hintázik rajta (közben időnként lepottyan, de oda se neki), hadonászik vele össze-vissza, csapkodja a rácshoz boldogan – Csivi meg leül mellé szép nyugodtan, az egyik lábacskájával megfogja, hogy ne mozduljon el, és komótosan, kitartóan hámozni kezdi a pici vesszőkről a kérget. Még azt is megfigyeltem, hogy amíg egy oldallal el nem készül, nem kezd másikat rágicsálni. Úgy dolgozik a kopasztással, mintha fizetnék érte, és a jó híre múlna azon, hogy le van-e tisztogatva rendesen az az ágacska.
Azt már meséltem nektek, hogy Csivike nem hajlandó zabot nassolni a kezemből, ha egyedül van a kalitkában. Ilyenkor hiába is kínálom, bármennyire éhes : míg Csuvika haza nem jön a szekrény tetejéről vagy a mászókáról, Csivike csak sír keservesen, hogy egyedül nem jó zabot enni. (Aztán persze Csuvika csak arra kell, hogy legyen kit elzavarni a tenyeremről.) Mondom : ez már nem újdonság - ám a napokban még ennél is érdekesebbet láttam.
Idáig elég volt Csivinek, ha Csuvika bent volt a kalitkában : amint megjelent, Őnagysága máris rávetette magát a tenyeremre, függetlenül attól, hogy Csuvika ott volt-e vele szemben, vagy sem. Legtöbbször persze nem volt ott, mert szegény gyerek fél már a kezemre jönni : tudja, hogy jobban jár, ha kivárja türelmesen, míg irigy kis barátnője teletömi a pocakját. Szegénykém legtöbbször csak távolabbról figyel minket vágyakozva, és százszor is hívogatnom kell, mire összeszedi a bátorságát, hogy megpróbáljon ő is odafurakodni a tenyértányérhoz.
Most is így volt, valamelyik nap : Csivike fülig érő csőrrel falatozott, Csuvika meg fönt ült a tükrös virágján, és ott latolgatta, hogy le merjen-e jönni. Csivike térült-fordult, talányos és fontoskodó képpel nézegetett maga körül : látszott, hogy valami hiányzik a komfortérzetéhez, és intézkedni készül. Ott hagyta a tenyeremet meg a zabot, és egy szempillantás alatt fönt termett Csuvika mögött a zöld kis ülőrúdon, hogy leverje őt a virág leveléről. Nem is értettem hamarjában, hogy mit akar, hisz ott aztán igazán nem zavarta őt Csuvika a zabevésben. Ám kiderült, hogy pont ez volt a baj. Szerencsére Csuvika okosabb, mint én (vagy jobban ért papagájul) : engedelmesen leugrott a szokásos botjára, ahonnan a zabot szokta eszegetni a kezemből, és a továbbiakban visítva, de megadóan tűrte, hogy Csivike időnként a csőrére vagy a kobakjára koppintson.
Csivi meg úgy jött vissza a tenyeremre, mint valami győztes hadvezér : csak úgy ragyogott a képe, és láthatóan roppant meg volt elégedve magával, hogy ilyen ügyesen megoldotta Csuvika megfelelő helyre való pakolásának feladatát. Mert igaz ugyan, hogy kényelmesebb zabot enni úgy, ha egyedül az övé a Mami tenyere – viszont akkor nincs benne semmi izgalom. Csivike pedig úgy vélekedik, hogy jobb ízű a zabfalat, ha van kivel megverekedni érte.
(2013)
Timi (Lóri,Rozi) 2013.04.17. 21:17:44
Hát, az utolsó videón, hihetetlenül bájosak. Én még sosem láttam így csőrözni a madárkáimat. Pedig szeretik ám egymást, de ilyen jelenet még nem volt nálunk. Kár.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2013.04.17. 21:40:56
Pedig még nem is az igazi, mert közben érzékelik a kamerát (látod is, hogy időnként gyanakodva bámul bele Csuvika), így nem bírják teljességgel átadni magukat az élvezetnek.
Nálunk a puszilkodás mindennapos műsor, része az esti szertartásainknak.
Akkor kerül rá sor, amikor már túl vagyunk a zab- és homoknassoláson (ez mindkettő a kezemből történik, ugyebár), meg már a botok lemosdatásán is. A lepedőcserével néha várnom kell, ha addigra már rájuk jön az enyeleghetnék, de legtöbbször azt is kivárják türelmesen, és a szép, tiszta kalitkában kezdenek csőrözgetni.
Nem ott történik a dolog, ahol a filmen látható : az esti Nagy Enyelgés helye az imádott lifegő két oldala. Először a spárgát kezdik el rágcsálni vagy puszilgatni, aztán apránként közelítenek egymáshoz a csőröcskék, és végül összeforrnak szépen, ahogy kell.
Annyira édesek, hogy azt el nem tudod képzelni !
A filmezést csak ritkán engedélyezem magamnak, mert annyira intim ez a néhány perc, hogy nincs lelkem (meg jogom se) belerondítani a kamerával.
Ez a hétfői egy soron kívüli udvarlás volt, azért mertem megörökíteni.
Ilyen szeretetrohama egyébként Csipikének és Csupikának se volt szinte soha, csak egészen pici korukban. Úgy látszik, ezek a madárkák tényleg szeretik egymást... pedig amúgy folyton vitáznak (ha eleségről van szó).
Csak az odú nem érdekli őket, sajnálatosan. :-))
Timi (Lóri,Rozi) 2013.04.20. 19:46:56
Nem is értem igazán, hogy ha ekkora a szerelem közöttük, akkor hol marad a párzás és tojás rakás. Legközelebb, ha hívom Rozi tenyésztőjét, lehet, hogy rákérdezek, hogy miért nem történik nálatok előrelépés. Bár, ne várj egyenlőre választ, mert egy darabig valószínű megint nem hívom. És nem is biztos, hogy ért a hullámosokhoz.
Most nálunk békesség van, nem úgy mint, amikor Gyuri és Lóri élt együtt. Most nagyon nagy az egyetértés, imádják egymást és szinte mindenen megosztoznak. Akkor van csak gond, ha Rozi esetleg abból az etetőből szeretne csipegetni, ami Lórié. Ilyenkor van egy kis civakodás, de Rozi okos és megérti, hogy ez nem az övé és visszamegy a sajátjához.
Azt hittem mostanára már legalább tekintgetnek az odú felé, ha még nem is mennek be. De hogy még az sem érdekli őket?!
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2013.04.20. 19:53:24
Vagy rossz helyen van az odú (bár Csipikééknek nagyon megfelelt), vagy Csuvika túl fiatal még a komoly udvarláshoz, vagy Csivike nem alkalmas valamiért a tojásrakásra.
Lenne még olyan variáció, hogy nem rokonszenvesek egymásnak - de hát ez nemigen valószínű.
Én leginkább arra gyanakszom, hogy Csivikénél nem stimmel valami.
Selejtes ez a kismadár, első perctől kezdve.
De azért imádoooom !!! :-))