Már egy éve vagyok itthon

Csivileum... vagyis Csivi-jubileum…
Ma egy éve hoztuk haza Csivikét az Üteg utcai boltból, és annak is ma van az évfordulója, hogy elkezdtem írni a CSICSU-blogot, miután az IGAZIT lezártam, Csipike halála miatt. Így aztán nem csak Csipikém elvesztése teszi felemássá ezt az ünnepet, hanem az is, hogy a blogunkat sem köszönthetem föl ott, ahol kellene : több mint két hónapja haldoklik a FREEBLOG, nem lehet benne új mesét írni. Marad a tartalék blog ezen a másik portálon – amit szeretek ugyan, de azért mégsem ez az igazi. Hogy magához tér-e valaha is szegény FREEBLOG, arról semmi hír : kutyába se veszik az üzemeltetők azt a pár makacs felhasználót, aki még kitart és reménykedve vár a jobb napokra : semmiről nem tájékoztatnak minket.

Akárhogy is, azért mégiscsak ma van az új blogunk első születésnapja – bár úgy rémlik, valójában holnap lesz, mert az első két bejegyzés talán visszadátumozva született. Május 18-án nemigen lehetett időm (meg persze kedvem se) a bloggal foglalkozni, hisz akkor hoztuk haza Csivikét, drága Csipikémet pedig aznap délután boncolta Miklós. Milyen régen volt, édes jó Istenem ! Azóta minden megváltozott : Csipike elvitt magával mindent, ami szép és jó volt az életünkben – és igazában elvitte a blogot is, mert ez a két új már nyomába sem ér a BABAGÁJ-BLOG-nak. Kedvem sincs a firkáláshoz, meg tulajdonképpen döglődik is mind a kettő – és nem csak a FREEBLOG miatt. Talán okosabb lett volna a blogolást is abbahagyni Csipike halálával, hisz ami addig volt, már nem jön vissza soha többé. A jelenlegi életünk csak valamiféle ráadás : valószínűtlen és irreális, mintha nem is lennék jelen benne.

A madárkákat sem érzem a sajátomnak, hiába tündérek és imádnivalók mind a ketten : ők csak pótmadarak, akik nem azért kerültek hozzám, mert pont erre vágytam, hanem mert muszáj volt beszereznem őket, az éppen árván maradt meglévő mellé. Ilyen helyzetben nincs választása az embernek : ha nem akarja elveszíteni az özvegyen maradt madarát is, kénytelen társat szerezni mellé. Mégis azt mondom, hogy többet ilyet nem csinálnék, ha volna még időm új madárkákkal mindent elölről kezdeni : nem hoznék haza pótmadarat, hanem két tündér picikével vágnék neki újra. Talán ők olyanok lennének megint, mint Csipike és Csupika volt… Csak persze mi lenne a régi madárral ? Készakarva ítélném halálra, hogy pusztuljon bele a magányos lét bánatába ?
Ezt még elképzelni is szörnyű… Akkor viszont nincs megoldás : nekem már mindig csak pótmadaraim lesznek, életem végéig. Azért ez nagyon szomorú – és talán a madárkáknak se jó. Hisz Csupika se bírta sokáig Csipikéje nélkül, hiába hoztam haza neki Csivit, szinte azonnal. Biztos nekik se teljesen mindegy, hogy kivel élnek, ha már nagyon összeszoktak. Miklós Doktor mondta is annak idején, hogy szerinte Csupika nem fog elfogadni új menyasszonyt Csipike helyett. Elfogadni elfogadta szegény, mert ő egy áldott kis lélek volt, sose bántott volna meg senkit – de soha többé nem lett ugyanaz a madár, aki Csipike mellett volt. Nem is csodálom… hisz én magam se leszek többé ugyanaz, aki az eredeti madárkáimmal, az eredeti blogomban voltam.

Mindazonáltal nagy disznóság tőlem, hogy Csivike ünnepén Csipikét siratom – annál is inkább, mert jelenlegi Boszikámban nagyon sok mindent visszakaptam Nagy Elődjéből. Csuvika egészen más, ő sajnos nem hasonlít Csupikára egyáltalán, de Csivi Banya mind viselkedésében, mind pedig a hozzám való viszonyában igencsak emlékeztet Csipire – utóbbiban még talán túl is szárnyalja őt. Néha bánt is a lelkiismeret, hogy Csiviben szinte Csipikét látom… pedig szegény kis drágám ezt már bizonyára elnézi nekem.

Ne gondoljátok, hogy a valóságban is így telik az ünnep : inkább azért szégyenkezem, hogy Csipike halála kicsit elsikkadt a nagy készülődésben. Illett volna tegnap őt is megajándékoznom (terveztem is, hogy kap majd új virágokat a sírocskájára), de valahogy kiszaladtam az időből,  és nem találtam alkalmat az újabb virágok beszerzésére. Csivike ajándékai viszont meglettek időben, még ha nem is sikerült pont azokat a dolgokat elővarázsolnom neki, amiket elképzeltem és szerettem volna. Most még a szokásos tojásos rúd beszerzése sem volt olyan egyszerű, mert a kedvenc boltomban éppen elfogyott, mehettem azért is máshova. A többi ajándékot meg elintéztem saját hatáskörömben, mivel vennem nem sikerült semmit.

A pontosan egyhetes kis lifegőből mára nem sok maradt : a négy rúdjából hármat kettérágtak a szorgos csőröcskék, és a negyedik is éppen hogy tartotta még magát valamennyire. Ez tehát magától adódott, mint ajándék : ezúttal egy csillagot vagy virágot kreáltam pici tündéremnek. Nem olyan rég tettem be a kalitkába (még csak kora délután van), így eddig még nem fedezte föl senki. Remélem, legalább egy hétig ez a lifegő is kitart majd – bár szeretni biztos nem fogják annyira, mint az előzőt.

A FŐ ajándék szintén csak egy meglévőnek a pótlása : Andibandi fűzfa-hintája szinte teljesen tönkrement a lelkes használatban, rég tudtam, hogy lassan le kell vennem a helyéről, mert most már balesetveszélyes. Felkészültem rá, hogy nagy lesz a gyász madári körökben, ha ráveszem magam erre a merényletre – és sajnos igazam is lett. Csodálni persze nem csodálom, hisz az új kis hinta nyomába sem ér a kereknek, ami eddig a helyén díszelgett. De mit csináljak, ha sehol nem tudok egy fia fűzfát sem a környéken ? Illetve egyet tudok, de az meg olyan forgalmas út mentén álldogál, hogy nem merek róla ágakat vágni, mert nyilván mérgezett a kipufogó gázoktól.

Az új kis hinta házikó akart lenni, úgy nagyjából, de végül inkább vitorlás hajó lett, mert az alsó botocskáját rövidebbre kellett vennem, ugyanis szétrepesztette a kis csavaros karika a végét. Nem nagy durranás szegény, de azért ezt is lehet rágcsálni, hisz szintén fűzfaágakból készült.
Csak persze figyelnem kell majd folyamatosan, hogy mikor válik veszélyessé a vékonysága.
Ez még odébb van, alighanem, ugyanis egyelőre senki rá nem lépett az új hintácskára, pedig mire fölébredtek reggel, én már fölraktam a helyére. Most is ott ücsörögnek a mászókán a boldog tulajdonosok, de rá se néznek az Ismeretlen Valamire. Az is csoda, hogy már megmaradnak a közelében : délelőtt egy ideig rá se mertek repülni a mászókára, amikor észlelték, hogy nem ugyanolyan, mint eddig volt.

Bezzeg a tojásos rudaktól nem ijedt meg senki !

Beraktam mind a kettőt, veszekedések elkerülése végett – de persze csak az egyik lett még fölfedezve : kivételesen most a hinta melletti, nem az, ami a „saját” helyén lóg. Csivike találta meg, szinte rögtön azután, hogy fölszereltem. Csodálatosképpen ma nem is lett belőle marakodás, szabad volt Csuvikának is kóstolgatnia, ha nem is folyamatosan. Aztán meg elvonultak az ágaikra, és azóta sem igen jöttek vissza a kalitkába : nem hozta őket lázba a ritkán látott csemege. Pedig még zabocskát se nassoltak ma a kezemről, mert valahogy sosem egyszerre értünk volna rá erre. Mindig olyankor repültek haza, amikor nekem valamiért éppen ki kellett mennem.

Az időjárás nem valami kegyes hozzánk, bár most már legalább süt a nap. A levegő viszont nem nagyon melegszik, így a szoba változatlanul elég hűvös. Remélem,  azért megússzuk baj nélkül ezt a májusi őszt. Az este (pont az alváshoz való készülődés idején) végre ideért a régen ígérkező vihar : nem volt olyan borzasztó, mint az a bizonyos, ami elkapott útközben, amikor a kőmadarakért mentem a PRAKTIKER-be, ám így is volt alkalmam megtapasztalni, minek tettem ki szegény kis árváimat, mikor gonoszul itt hagytam őket magukra, a viharban. Nem volt éppen örvendetes élmény.

Legnagyobb ámulatomra nem is Csivilány, hanem Csuvika készült ki az égzengéstől : annyira félt szegénykém, hogy majd’ a szívem szakadt meg érte. Épp a kezemből eszegetett, de minden csattanásnál megállt és panaszosan sírni kezdett, a kis fejét meg tekergette ide-oda, hogy honnan jön a hang. Nem győztem magyarázni neki, hogy nincs mitől félnie, minket nem bánt a vihar, örüljön, hogy nem galambnak vagy cinkének született – de közben rosszul voltam a gondolatra, hogy mit művelhettek itthon kettesben szegénykéim, amikor ennél jóval nagyobb csattanásokkal ömlött az eső, én meg nem voltam sehol, hogy nyugtatgassam őket. Erre bizony nem lehet mentség, amivel aznap győzködtem saját magamat, hogy ha dolgozni járnék, akkor is csak egyedül kéne lenniük. Ez igaz, csakhogy már nem járok dolgozni – így pedig igenis lelketlenség volt magukra hagyni őket, amikor sejtettem, hogy mi vár majd rájuk. Mindenesetre szentül megfogadtam, hogy ilyen többet nem lesz. Most már láttam, hogy hogyan reagálnak a viharra – hát nem úgy, hogy magukra lehessen hagyni őket.

Itt állunk (ülünk) tehát az ünnep kellős közepén. A délután derekán járunk : én ma még egy falatot sem ettem (nem volt rá időm), a madárkák pedig őrzik a mászókát. Csuvika halkan szónokol, Csivike hallgatja és bóbiskol. Várja a meleget és az igazi napsütést szegénykém – de hát ezt nem adták meg neki az istenek a mai ünnepére.

(2013)