Nagy dolgok nem történtek ugyan az elmúlt két vagy három napban, de néha muszáj a kicsikről is szót ejteni, mert aztán feledésbe merülnek. Végül is az élet jobbára hétköznapi apróságokból áll össze – én meg néha borzasztóan sajnálom, hogy nem tudom megörökíteni tündér madárkáim minden egyes pillanatát. Akkor se tudnám, ha mindennap írnék, vagy akár naponta többször is. Nekem marad az emlékezet - nektek meg az ígéret, hogy azért mindig igyekszem beszámolni az apróságokról is.

A mai mese vezető híre az, hogy szinte pontosan két nap után (tegnapelőtt) meg lett bocsájtva a mászókának a zuhanyozás. Hamarabb nem. Teljes két napig búsultak a madárkák, de rá nem repültek volna világ kincséért sem a megváltozott mászókára. Két nap után megtört a jég : Csuvika volt a Nagy Hős, de szinte azonnal követte őt Csivi Kisasszony is. Gyorsan lőttem is róluk két képet : többet nem, mert féltem, hogy elriasztom őket. De nem. A mászóka már visszanyerte vezető helyét a szárnyas kis szívecskékben – azzal a különbséggel, hogy Csivi még nem merte kipróbálni a kicsit arrébb került hintácskáját. Így Csuvinak most jó dolga van, mert kivételesen ő is ücsöröghet (sőt csakis ő csücsül) az imádott hintán, amihez idáig nem jutott hozzá.

Pedig ő voltaképpen beéri a bojtjával is.
Tegnap még ő se mert ráülni magára a hintára, viszont boldogan ücsörgött a bojtján. Meg van veszve a hinta bojtjáért : ha teheti, folyton azon trónol. Töröm is a fejem erősen, mit találjak ki a közelgő szülinapjára, aminek jó sok bojtja van. (Hogy hova teszem azt a valamit, az persze még fogas kérdés.) Nyakunkon a szülinap, sőt előtte még az Uraság itthon létének 300. napját is illene megünnepelni – elvégre Csivike is ugyanebből az alkalomból kapta a szóban forgó hintácskát. Hogy szegény Csuvikának mit találjak ki, arról egyelőre fogalmam sincs. De valami majd biztos adódik.

Tegnap kedvem volt rendezkedni egy kicsit, így kicseréltem a vékony kis ágak egyikét a kakasülő fölött, mert az egyik végét már egészen a spárgáig rágták a csőröcskék, félő volt, hogy hamarosan elenged a csomó. Ott nemigen szoktak munkálkodni ezek a madárkák, nagyon is elképzelhető, hogy azt a kis botot még Csipike és Csupika rágta rövidre, csak valahogy nem tűnt föl nekem. Most viszont nagyon hamar észrevették, hogy új botot kaptak : reggel első dolguk volt nekiesni, és teleszórni forgáccsal az itató edénykét. Vicces, hogy az új ágacska így fölkeltette az érdeklődésüket, hisz látszatra pont olyan, mint az elődje volt, azt mégse rágcsálták soha. (A fölső ágat most se rágják.) Biztos, hogy nem tévedek, hisz az ivóvízben a forgács elég feltűnő, azt nem lehet nem észrevenni. Az ágacska pedig csak a ketrecben új, amúgy pont olyan öreg, mint a másik botocska, amit nem rágnak. Hogy mi különbséget találnak a kettő között, az megint csak az ő titkuk - egy szárnyatlan erre nem jöhet rá soha.

Ha már ott voltam, kötöztem föl (kisebb és vékonyabb) ágacskákat a bal első sarokbot fölé is, mindjárt kettőt, mert tudtam, hogy nem lesznek hosszú életűek. Arra viszont nem számítottam, hogy tíz percet se érnek meg egészben : szinte még haza se mentek tegnap este az én szorgos madárkáim, és az egyik botocskáról már csak kettérágva tudtam képet csinálni. Csivi bentről, Csuvi kintről rágta – bár ez pont nem látszik a képen. Mire eljött a lefekvés ideje, ki lett végezve mind a két ágacska (úgy nagyjából félórányi munkával), úgyhogy le is kellett szerelnem őket, nehogy bajt okozzanak.

Előbb Csuvika mutatta meg, hogyan is kell ágat pusztítani :

Persze Csivinek se kellett több : jött rögtön ő is, hogy ki ne maradjon valamiből.

Ma már vastagabb ágacskát szereltem be, hogy tovább tartson :

Hát így állunk : dolgozgatunk serényen. Amúgy semmi újság – hacsak az nem, hogy drága pici Tündérboszorkányom a ma délutáni esőt a mászókán csücsülve élvezte végig, Csuvikával együtt. Pedig zuhogott ám rendesen, és elég sokáig. Nem győztem ámulni, hisz eddig mindig nagyon félt az esőtől, és bemenekült a ketrecbe sírni meg reszketni, ha rákezdte a zápor. Most meg nem. Nem sírt, nem panaszkodott : ült nyugodtan tovább ugyanott, ahol addig is trónolt. Igaz, itt voltam mellettük – de itt voltam máskor is, és az Csivit a legkevésbé sem vigasztalta. Nem tudom, mitől lett ilyen bátor hirtelen a leányzó – vagy mitől volt szerinte más a mai eső, mint a többi.

(2013)