A Mami szerint pont háromszáz napja vagyok itthon

Bizony, megint az együttlét háromszázadik napját ünnepeljük, csak ezúttal nem Csivike, hanem Csuvika a főszereplő. Ha másra nem, erre biztosan jók Blogocska számlálói : hogy tudjam, mikor kit kell ünnepelni. Már föltéve, hogy nem felejtek el időnként rájuk pillantani… De most nagyon is képben voltam : napok óta törtem a fejemet, hogy mivel lehetne meglepni picinyke gazfickómat ebből a jeles alkalomból. Nem könnyű ajándékot találni az ünnepeltnek, mert egyrészt sehol nincs már egy talpalatnyi hely, ahova bármit föl lehetne aggatni, másrészt néhány nap múlva lesz az első születésnapja a drágámnak, amire ugye megint csak ki kéne találni valamit.

Így tojásos rudat ma nem is kapott Ő Urasága (pedig már megvettem), mert a születésnap mégiscsak nagyobb ünnep, mint a hazajövetel akárhányadik napja, négy naponként pedig nem lehet tojásos rudat enni. Nasinak ma be kellett érniük almával pici evőgépeimnek – de annak is inkább Csivike örült. Pedig most nem volt vita a tálka körül, nem azért nem evett Csuvika, mert a Banyamadár elzavarta.

Az ajándék végül ma is pontosan úgy született, mint Csivike háromszázadik napján : utolsó pillanatban, vacsora után, mikor már nem volt mód tovább halogatni a dolgot. Próbáltam IGAZI ajándékot is szerezni, de hát nem sikerült : semmit nem láttam a BÚVÁRPINTY-ben, ami érdekelhette volna Csuvikát. Azért majd a szülinapja előtt még körülnézek az ÁRKÁD állatos boltjában is : ott vélhetően találok olyasmit, ami megfelel, csak az ára lesz iszonyatos – főleg abban a tudatban, hogy magam is elő tudnám állítani, ingyen, ha lennének hozzá ágaim. De hát nincsenek. Ágak nélkül meg bajos bármit is kreálni, ami ki is néz valahogy, nem is veszélyes, meg értelme is van.

Azért ma megoldottam. Lett volna jobb ötletem is, de ahhoz ágak kellettek volna. Nekem meg már csak kötelem van, és az éppen csak egy fokkal több a semminél.

Szerencsére (mint már mondtam) Csuvika meg van őrülve Csivi kötél-bot hintájának bojtjaiért. Világos volt, hogy valami bojtos játékot kell kitalálnom neki, hadd örüljön, hogy több trónusa keletkezett a mászókán. A legegyszerűbb megoldást választottam : kinéztem egy üres helyet, ahova még föl lehet lógatni egy hintának kikiáltott kötelet, és pusztán csak összefogtam a csomóknál két, különböző hosszúságú kötéldarabot.

Meg is lett volna tíz perc alatt az egész, ha nem akarom (szokás szerint) túlteljesíteni a tervet : fejembe vettem, hogy a rögzítéshez apró kis karikák kellenek, mert úgy biztosan nem fog ide-oda mozdulni a jó kis hinta. Kemény fába (pláne viszonylag magasan, puszta kézzel alátámasztva) nem olyan egyszerű menetet fúrni : eret ugyan nem vágtam magamon, de mindkét oldalba beletörtem egy-egy kis karikafejű csavart, kezdhettem elölről, kétszer is. Mire meg mégis sikerült abszolválnom a feladatot, addigra kiderült, hogy abszolút fölöslegesen gyötörtem a mászókát és a kezemet : nem lett jó a karikás megoldás, nem kellett volna fúrnom semmit. Jobban állnak a bojtok magához a léchez kötözve

Csuvika végigsírta az ajándéka születését : épp a mászókán csücsült szegény, amikor nekiálltam tüsténkedni, és borzasztó zokon vette, hogy elzavartam a szokott helyéről. Nem csodálom, mert ilyesmire talán soha nem is vetemedtem, mióta együtt vagyunk. Igyekszem alkalmazkodni pici uraimhoz és parancsolóimhoz, nemigen szoktam zavarni őket, ha nem muszáj. De most muszáj volt. Csuvikának meg elvileg mindegy, hogy éppen hol szónokol, a mászókán vagy az ágakon – de persze ezt biztos csak én gondolom így. Ő alighanem másképp vélekedik, mert vagy félórán keresztül szórta rám az átkait, miután letessékeltem a mászókáról. (A letessékelés pusztán abból állt, hogy kicsit közelebb mentem hozzá, mint ami szerinte még megengedhető, így rögtön elrepült.)

Nincs kizárva, hogy szegény mászóka most megint tiltó listára kerül néhány napra, mert mióta ott díszeleg rajta az új hintácska, még nem repült rá senki. Igaz, Csivike már egy ideje nincs is kint. Talán eső készül, hogy bent dekkol a kalitkában. Vagy összevesztek Csuvikával – ki tudja ? Bánatosnak nem tűnik a Kisasszony, mert jár a kis csőre, mondja a magáét rendületlenül – pedig ő általában nem olyan bőbeszédű, mint Csuvi Lovag. Nem is tudom, mikor láttam ilyet utoljára, hogy a szoba átellenes végeiből társalognak egymással. Rejtély,  hogy mi történhetett, mert napok óta nem fordult elő, hogy fél méternél messzebbre kerültek volna egymástól. Sőt az a fél méter is inkább tíz centi volt, legtöbbször.

Az odúcska bejáratát megint átvariáltam tegnapelőtt : szolgálatba helyeztem azt az ősrégi, majdnem hogy derékszögben meghajló botot, ami még Csipike odúja mellett volt használatban, lassan hat éve. Levettem az odú fölötti, nagy almaágat is : ennél láthatóbbá és hívogatóbbá már tényleg nem tudom tenni a bejáratot.
A madárkák azonban fütyülnek rá : úgy tesznek, mintha nem látnának ott semmit
A likvidált almaág helyett végül tegnap mégis beszereltem egy kis sarokülőkét, hogy legalább az ágcsillagot meg tudják közelíteni, ha netán akarják, mert azt néha szeretik rágcsálni. De most persze nem. Úgy döntöttek, hogy a kalitka jobb oldala egyszerűen nem is létezik – leszámítva a legfölső emeletet. Pedig ők mászkáltak régebben az alsóbb régiókban is – de mióta fönt van a fészek, óvakodnak lejjebb ereszkedni. Értetlenül állok a jelenség előtt, de már beletörődtem, hogy nem láthatok bele a szárnyas lelkecskék szempontjaiba.

A szerelem ellenben fészek nélkül is dúl : el nem tudom képzelni, hova képzeli fölhevült Hercegem a jövőt, ha egyszer a hálószobájuk nem érdekli, viszont éjjel-nappal máson se jár az esze, csak a fióka-projekten. Ébredéstől elalvásig, szünet nélkül és fáradhatatlanul ostromolja reménybeli asszonykáját (hogy mekkora sikerrel, azt nem is tudom, hisz nincsenek mindig az orrom előtt), de nagyon úgy tűnik, hogy csak a szája jár, különben igyekezne fészekről gondoskodni. Állítólag az az ő dolga lenne – bár egy egészséges tojót sem hagy hidegen az odú látványa, úgy gondolom (meg már tapasztaltam is). Aggaszt ez a közöny a fészek iránt – még akkor is, ha tulajdonképpen nem vágyom kismadarakra. Nem is nekem kéne vágynom, hanem Csivinek. De hát nem vágyik ő sem, a jelek szerint – ez pedig semmiképp sem normális dolog. Nem bánnám én, ha vénlány maradna szegény pici tündérem – viszont Csuvit meg sajnálnám, mert benne már most is égig ér a férfiúi lelkesedés. Mi lesz vele, ha Csivi sosem áll kötélnek ? És mi lesz Csivikével – hisz ha nem óhajt párosodni, biztosan beteg. Olyan nincs, hogy egy tojó ne akarjon tojni.

Félek, hogy az életünk ismétli önmagát…
De azért ma ünnep van : Isten éltesse picinyke gazfickómat !

(2013)