A Mami szerint tegnap estére megzakkantunk kicsit a melegtől

Elég gyászosra sikeredett a tegnapi mese vége : négyszázadik napjának örömére Csivikémből kitört a mindenre elszánt, gyilkos fúria, Csuvika meg úgy döntött, hogy neki bizony nem parancsol senki, nemhogy Csivike, de még a Mami se, aki hozzá képest egy monstrum. Fogjuk a készülődő viharra meg az iszonyatos hőségre (én is emberevő hangulatban vagyok már a forróságtól – még szerencse, hogy nincs kibe belekötnöm), mindenesetre tény, hogy mindkét madárkám megőrült az este, és olyat produkáltak, aminek hatására még órákkal később is nagyon nehezen bírtam elaludni

Voltaképpen Csuvi kezdte a cirkuszt, és nem is tegnap este, hanem már tegnapelőtt.

Tudni kell, hogy a kakasülőn rég megvan a madárkáimnak a saját helyük : ha Csivire rá nem jön a kötözködés, ő alszik a görbe kis ág jobb oldalán, Csuvika pedig a balon. Már csak azért is, mert bal felől Csivike föl se tud mászni a hálóhelyére : ő jóval kisebb, mint Csuvi, nem éri el a lépcsőként szolgáló kölescsipeszről az ágat. A saját oldalán neki több lépcsője van, hogy kényelmesen fölsétálhasson. Ha néha mégis bal oldalon szeretne aludni, akkor is a jobb szélen érkezik, csak fönt megy át Csuvika helyére.
(A képen a lépcsők nem látszanak, mert éjszakára mindig leszedem őket.)

Na de mi van akkor, ha föl se tud mászni, mert a helyén ott tornyosul Csuvika ?

Ebből lett a kalamajka tegnapelőtt este : kivételesen Csuvika érkezett elsőként a kakasülőre, és úgy döntött, hogy ezúttal Csivike oldalán kíván aludni. Csivi meg csak sírt és veszekedett, hisz a másik oldalon ő föl se tud mászni – sőt talán eszébe se jutott, hogy megpróbálhatná, mert ő csak egy utat ismer a kakasülőre. Az az egy út meg most el volt torlaszolva, Csuvika által. Banyácskám ettől nagyon elkeseredett, de (szintén eléggé szokatlan módon) meg se próbált harcolni az igazáért, csak sírt.

Végül nekem kellett igazságot tennem : Csuvit letessékeltem (amit ő igencsak zokon vett), Csivi pedig boldogan elfoglalta rögtön a helyét. Folytatása nem lett akkor a dolognak, Csuvi beletörődött, hogy kénytelen a saját oldalán aludni,  és föl is mászott hamar, egy menettel megúsztuk a cirkuszt. De azért később bántott, hogy talán nem kellett volna közbelépnem, hisz ki tudja, milyen játszma folyt éppen a madárkák között : talán okosabb lett volna rájuk bízni a megoldást, és kivárni türelemmel, hogy mire jutnak egymással. Csak hát este fél tizenegy táján már nem olyan egyszerű türelmesnek lenni…

Olyannyira nem, hogy tegnap is elkövettem ugyanezt a hibát.
Aztán meg kiderült, hogy nem is volt hiba egyáltalán.

Mire lefekvéshez készítgettem a madárkákat, már nagyon készülődött a vihar, úgyhogy Csivikém eleve ki volt készülve, mert ő nagyon fél az esőtől, előtte pedig szinte önkívületi állapotba kerül : csak bámul a semmibe üveges tekintettel, mint aki nincs is észnél. Ráadásul meg is ijesztettem szegénykét, mert amikor mégiscsak sikerült rávennem, hogy egyen egy kis almát a kezemből, a szoba túlsó végében hatalmasat roppant a szekrény, és ettől kicsit megugrott a markomban a tálka, mert én is megijedtem.

Úgyhogy elég gyászos hangulatban készülődtünk a lefekvéshez. Amikor pedig azt hittem, hogy végre villanyt olthatok és leülhetek a géphez, befejezni a félbehagyott ünnepi beszámolót, akkor kiderült, hogy Csuvikán megint rajta van a bolondóra, és nem engedi Csivit fölmászni a helyére. Pontosan úgy, mint előző nap : trónolt a jobb szélen, mint aki odanőtt, azzal a szent elhatározással, hogy őt ugyan onnan el nem mozdítja senki. Csivi meg csak ült alatta elveszetten, és hol sírt, hol magába roskadt Úgy tűnt, hogy harcolni momentán se kedve, se ereje : inkább a sorsra bízta magát.

A sors persze én voltam : elmondtam Csuvikát mindenféle csúnya és erőszakos kismadárnak, és próbáltam rábeszélni, hogy fáradjon át a saját oldalára. Persze fütyült rám. Nemigen akartam kiélezni a helyzetet, nekiálltam ágyazni, hátha közben történik valami változás a kalitkában.
Nem történt : Csivi sírdogált lent, Csuvika föntről nézte, de odébb nem ment volna semennyiért. Tudtam, hogy a jobb oldali sarokboton nem fog megmaradni Csivike, hisz onnan nem éri el az éjszakai köleskéjét, anélkül pedig nem tud elaludni – úgyhogy kénytelen voltam Csuvi Uraságot ismét letessékelni az általa orvul bitorolt jobb szélről.

Csakhogy most Csivike nem ragadta meg az alkalmat, és nem ugrott föl azonnal a szabaddá vált helyére. Talán Csuvi tiltotta meg neki, vagy csak nem volt már észnél szegénykém a közelgő vihar miatt – nem tudom. Tény, hogy Csuvika visszamászott. Még egyszer lezavartam, még egyszer visszamászott. Nem egy betoji madárka, az biztos ! Makrancos, mint az öszvér, és bizony nem fél senkitől – legkevésbé tőlem. Próbáltam a kis lábait odébb tolni az ujjammal a kakasülőn, a megfelelő irányba – hát azt hiszitek, megrémült ?! Dehogy rémült ! Dühösen megcsapkodta az ujjamat a csőrével, hogy mit nyúlkálok a lábacskája körül – de még csak meg se mozdult ! Úgy szorította a kakasülőt, mintha az élete függne tőle, hogy igenis a jobb szélén töltse az éjszakát, nem pedig a balon. Be is nyúltam érte a nagy hadakozásban, hogy az egész kis testét próbáljam odébb tolni, ha a lábainál fogva nem megy : szabályosan hagyta magát megfogni önfejű hercegem, de odébb nem ment volna egy fél centivel sem. El nem engedte a botot semmi kincsért, inkább tűrte, hogy marokra fogjam.

Ekkora ellenállás láttán persze föladtam a küzdelmet : úgy véltem, biztos megvan az oka, hogy Csuvika ennyire ragaszkodik az elképzeléséhez, bőven átléptem azt a határt, ameddig ildomos beleszólni a madárkáim magánéletébe. Intézzék el egymás között a hálóhelyek problémáját – én addig elvonultam a másik szobába, teregetni.

Vagy legalábbis azt hittem, hogy teregetni fogok

Szinte még be sem értem a szárítókhoz a ruhakupaccal, mikor már rohantam is vissza, Csuvikám kétségbeesett ordítására. Jobban járt volna szegény, ha nekem fogad szót… Alig találtam meg a félsötétben : lent pihegett a kalitka fenekében a boldogtalan, kiterülve, szárnyacskáit széttárva, mint valami kis papírrepülő. Egész komolyan megrémültem, mert sokáig meg se mozdult. A Banya meg nézett rám kaján képpel, kihívóan, hogy csak merjek egy szót szólni, elvégre tudhatom, hogy Csuvi megérdemelte. Azon külön ámultam, hogy honnan jött Csivikébe hirtelen ennyi élet, hisz egész este csak ájuldozott a készülő eső miatt – de nem volt időm az ő lelkének rejtelmein mélázni, mert előbb szegény Csuvit szerettem volna életre kelteni.

Amikor végre lábra állt, már reméltem, hogy nem lett komoly baja – de igen lassan tért észhez szegénykém, talán megütötte magát. Ott álltam legalább negyedórát a kalitka előtt, és biztatgattam nemrég még magabiztos kis hősömet, hogy ne adja fel Hosszú percekig gyűjtögette az erőt csórikám, míg neki mert veselkedni, hogy egyik emeletről a másikra röppenjen. (A létrák már ki voltak szedve, mert egyszerűbb ki - be rakosgatni őket este és reggel, mint törölgetni róluk az éjszakai gombócokat.) Az utolsó manőverre (hogy fölmásszon a kakasülőre) különösen nehezen bírtam rábeszélni Csuvikát. Azt hittem, az ereje hiányzik hozzá, hisz odakint már dörgött és villámlott, csak az eső nem bírt megérkezni : olyan fullasztó volt a hőség, hogy szinte levegőt se lehetett kapni. Szegény madár úgy lihegett, mint valami kiskutya. Azóta már tudom, hogy Csivikétől is félhetett, de akkor még ez eszembe se jutott.

Amikor végre fölkapaszkodott szegénykém a szokásos helyére, azt hittem, nyert ügyem van, és végre elnyugszanak a kedélyek. Pedig a java még csak ezután jött.

Csuvikában tényleg alig volt élet, mire a helyére mászott : nyitott csőrrel lihegett, talán fájt is valamije, nyilván alig várta szegény, hogy végre elhelyezkedhessen és alhasson. Én is azt hittem, hogy most már csak ez van hátra, hisz időközben Csivike is följutott a helyére, eligazodott szépen minden és mindenki. Legalábbis látszatra…

Mert bizony Banyácskám nem tekintette még befejezettnek az esti műsort. Úgy gondolta, hogy az ő magánszáma még hátra van, elvégre addig Csuvika volt a főszereplő, egész este. Minden előzmény vagy érthető ok nélkül, a jelenlétemben, közvetlenül az orrom előtt, úgy nekiugrott Csuvikának, hogy azt hittem, mindjárt meg is öli, vagy legalábbis kivájja a szemecskéjét. Ugyanis a fejét ütötte-kalapálta a csőrével, tiszta erőből, ahol érte. Szegény Csuvikám már szinte hanyatt feküdt a levegőben, ahogy kapaszkodott a botba, de közben próbálta menteni is magát : azt hittem, most meg háttal fog lezuhanni, és végképp kitöri a nyakát a ketrec fenekén

A másodperc tört része alatt kellett cselekednem, de valahogy volt annyi eszem, hogy nem a kezemmel nyúltam be szétválasztani őket, mert attól talán megijedtek volna, és akkor kezdhetjük az egész cirkuszt elölről – hanem a vizes edényt kaptam föl, és azt dugtam közéjük, mert az megszokott dolog, hogy este a rácsos labdát belemártom a vizecskébe. Szerencsémre helyesnek bizonyult az elképzelésem : úgy tettem, mintha semmi se történt volna, csak vízzel akarnám megkínálni őket. Persze Csivit közben nyomtam kifelé a saját térfelére, az itató edényke oldalával. Talán a hideg víztől, de észhez tért gonosz banyája, és a továbbiakban nem akarta kinyírni már Csuvikát. Persze még ott álltam egy ideig és a lelkükre beszéltem, aztán meg a lehető legsürgősebben eloltottam minden eloltható kislámpát, hogy lenyugodjanak.

Hát így ért véget Csivikém négyszázadik napjának estéje…
Kéretik azt is elolvasni : a négyszázadik napunkat, a tegnapi mesében.

(2013)