Jobb későn, mint soha : fölfedeztük végre a kötélhintát

Mondtam én, hogy előbb-utóbb mindenre eljön az idő, még ha nem is kapkodják el a pincurkáim az újdonságokkal való ismerkedést. A csupa-bojt kötélhintának, amit az együttlétünk háromszázadik napjára kapott Csuvika, éppen harminchat napot kellett várnia arra, hogy végre föl legyen fedezve. Most viszont akkora volt az öröm (meg az új játékszer körüli veszekedés), mintha világéletükben pont ilyen hintára vágytak volna szegény kis szűkölködő szárnyaskáim – és mintha nem lett volna ott az orruk előtt eddig is ez a váratlanul körülrajongott kincs, immáron több mint egy hónapja.

Hogy mi nyitotta rá hirtelen a szemüket arra, amit eddig észre se vettek, azt csak ők tudják. Talán a takarítás, ami után kicsit távolabb került egymástól a mászóka meg az állólámpa, amíg fölszáradt a padló. Bár szerintem egyébként sem zavarja a lámpa a kötélen való randalírozást (annyira nincs közel a mászókához), és ahogy láttam, nem is a lámpáról repültek rá, hanem a mászókán sétáltak oda. Mindegy : az a fontos, hogy meglett ! Legalábbis az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy amit már egyszer fölfedeztek, azt később rendszeresen használják. Hogy a kötélhintával is így lesz-e, az még a jövő titka : azóta nem repült rá senki, mióta abbahagytam a fényképezést. Talán túl sokat villogtattam, ahhoz képest, hogy először jártak arra – de hát nem akartam, hogy dokument nélkül maradjon a rég várt Nagy Esemény.

A képek sajnos nem éppen csúcsfotók : mire megtaláltam a megfelelő pózt (fénnyel szemben, a szekrény felőli oldalon – ahol ugye leginkább be kellett volna bújnom a szekrénybe a fotózás végett), addigra sajnos elegük is lett a madárkáknak a vaku villogásából, és otthagyták a hintájukat. De azért valamennyire mégiscsak lehet látni a képeken, hogy igenis ott voltak - sőt talán még azt is, hogy élvezték a hintájukat.

Természetesen volt nagy veszekedés a tulajdonjogot illetően : Csivike evidenciának vette, hogy egy ilyen jó kis hinta csakis és kizárólag az övé lehet, Csuvikának nincs ott semmi keresnivalója. Pedig hát elvileg Csuvika lenne a boldog tulajdonos – na de ki fogja ezt megmagyarázni Csivi Boszorkánynak ? Számára nem is kérdés, hogy ami finom vagy jópofa, az nyilvánvalóan az ő személyes tulajdona. De azért komoly háborúság nem lett a vitából : annyira tetszett nekik az „új” hintácska, hogy nem értek rá egymás gyötrésével foglalkozni közben. Ha a kötélről el lett zavarva, ment a bojtokhoz Csuvika – ha meg onnan is, akkor vissza hintázni, a kötélre. Sőt olyan is volt, hogy a hintácska két végén, teljes egyetértésben rágták a finom kis bojtokat.

Vagyis a kötélhinta mégiscsak bevált, mint ajándék.
Kicsit sokat kellett várni a fölfedezésére, de az öröm megkésve is öröm.
Tudtam én, hogy jót találtam ki – csak a madárkák idáig nem hitték el nekem.

Pár napja azt is kénytelen voltam kitalálni végre, hogy hogyan oldhatnám meg a napközben is kitárt erkélyajtó problémáját. Ez csak azért gond, mert tükröződik benne az állólámpa fénye (meg minden, ami körülötte van), és ettől a madárkák alighanem sikítófrászt kapnának, vagy megbolondulnának tőle. Legrosszabb esetben pedig neki is repülhetnének. Az állólámpa délelőtt mindig ég, mert amíg nem süt ide a nap, elég sötét a szoba – szellőztetni viszont csak ilyenkor lehet, mert délután már nagy a hőség.

Nagy nehezen kitaláltam, mivel tudom biztonsággal fölbénázni az ajtóra a kiszemelt lepedőt (sajnos a kis sámliról nem érek föl a kellő magasságig, annál magasabbra meg nem merek fölmászni semmire) – és rém büszke voltam magamra, hogy ezt a gondot is ki lehet pipálni. A lepedő két szélét összetűztem biztosítótűkkel, nehogy esetleg magukra ránthassák a madárkák, és előre örültem, hogy akkor most már mindig lesz bőven friss levegőnk délelőtt is, nem csak éjszaka

Aztán sajnos kiderült, hogy mégse.

Mindjárt másnap arra ébredtem (hajnalok hajnalán), hogy a fejemtől talán három méterre, az erkély rácsán, iszonyatos hangerővel cserreg egy dühös szarka. Sajnos van belőlük rengeteg az udvarban : lassan már nem is lesz más madarunk, mert a kis énekeseket (de a galambfiókákat is) évek óta gyilkolja ez a gonosz és utálatos ragadozó. (Lehet, hogy hivatalosan nem az – de én látom, hogy micsoda pusztítást végez.) Idén talán kevesebb van belőlük, mint régebben – de nekem pont elég volt az az egy is, aki szíveskedett fölébreszteni. A szarka nagy és erős madár : mit neki egy semmi kis szúnyogháló, még ha arany-árban csináltattam is, és állítólag megbír akár egy kétéves kisgyereket ? Nem szeretném kipróbálni, hogy tényleg így van-e…

Ha máskor is idetéved az erkélyre Szarka Bácsi (a picinyeim szörnyen félnek a hangjától), és meghallja az én kicsikéim csivitelését, még majd képes lesz átszakítani a szúnyoghálót a hatalmas csőrével, hogy bejöjjön értük. Vagyis nem mehetnék ki a szobából egy pillanatra sem, amíg tárva-nyitva áll az ablak – ezt pedig nem nagyon tudom vállalni, pláne délelőtt.
Úgyhogy az ajtó eltakarásának ötlete máris el lett vetve, alighogy megszületett. Pedig kár – de hiába. Kipróbáltam : nem tudok nyugodtan megmaradni tíz percig sem a konyhában, ha tudom, hogy idebent nyitva van az ablak. Marad az éjszakai szellőztetés, és nappalra a bukó. Kéne valami rács az erkélyajtó elé, hogy biztosan ne jöhessen be se szarka, se más, nagyobb madár – de hát az megint akkora kiadás lenne, hogy alighanem megmarad az álmok szintjén. Pedig egész más a szoba, ha nem csak a bukó kis résén jön be a friss levegő… Viszont a biztonság még a levegőnél is fontosabb.

Ha már így csapongok össze-vissza, elmesélem még gyorsan az én Tündérbanyám talányos lelkének legújabb rejtélyét is. Képet sajnos nem tudok mellékelni hozzá, mert nem engedte magát fényképezni a kis disznó, amikor meg akartam örökíteni.

Említettem már többször, hogy ha Csuvika nincs jelen a kalitkában, Csivikém nem hajlandó zabot nassolni a tenyeremből, bármennyire is kívánja. Igaz, hogy Csuvika csak arra kell, hogy legyen kit elzavarni a kezemről – de mégis kell. Nélküle hozzá se fog Csivike a nassoláshoz, csak sír – és kivárja szépen, míg Csuvikája hazarepül.

Ez történt tegnap is. Csuvicsek az ágain kukorékolt, Csivi meg bent ült a kalitkában, és amikor odamentem hozzá, máris átugrott a zabevős botjára. Böködött lefelé a kis csőrével a semmibe, hogy oda kéri a kezemet és a zabot. Tudtam, hogy hiába, de azért persze szót fogadtam : engedelmesen belemarkoltam a zabos vödörbe (az mindig itt van kéznél), és nyújtottam a tenyeremet, hogy lehet nassolni. Csivike viszont nem evett, csak sírt keservesen, hogy Csuvika házon kívül van, ilyenkor nem szabad enni.

Hirtelen ötlettel visszaszórtam a zabot a vödörbe, és kivettem a kalitkából a zabos etetőt. (Mert persze ott is van zab, csak onnan nem eszi senki.) Nem is tudom, miért gondoltam, hogy így majd több sikerrel járok, hisz egész biztos voltam benne, hogy Csivi így se fogja kérni a zabot.
Hát nem a fenét ! Rögtön abbahagyta a zokogást, fülig szaladt a csőröcskéje, és boldogan vetette rá magát a zabos edényre – abszolút nem törődve azzal, hogy egyedül van a kalitkában. Közben időnként megpuszilgatta a tálkát tartó ujjaimat, mintegy nyugtázva, hogy lám, azért mégiscsak a kezemben csücsül, ha nem is közvetlenül. Ma előadtuk ugyanezt ismét : nem csalás, nem ámítás, működik a dolog. A tenyeremre nem jön, ha egyedül van, de az etetőt boldogan elfogadja, az ujjaimat pedig keresi és puszilgatja evés közben.

A lecke fel van adva…
Nyilván a biztonságérzetét növeli Csuvika – mert hát mégiscsak egy félelmetes monstrum vagyok hozzá képest, bármennyire is szeretjük egymást. Azt nyilván pontosan tudja, hogy sose bántanám (hisz másképp Csuvika társaságában se jönne a tenyeremre), de azért bizonyára úgy van vele, hogy jobb félni, mint megijedni. Talán a tenyerem túl közvetlen kontaktus, az etetőt biztosabbnak érzi. Ugyanakkor vágyik is a kezembe (ahol imád elterpeszkedni), azért keresi az edény mellett az ujjaimat. Más magyarázatot nem bírok kitalálni – mindenesetre jó volna tudni, mi jár a kis fejében.

Erről meg eszembe jutott még valami.

Csuvika távolról sem imád engem annyira, mint Csivi, ám tegnap este ő is szolgált egy váratlan meglepetéssel. Álltam már vagy másfél órája a kalitka előtt, remélve, hogy egyszer csak eljutunk végre a lefekvésig, és éppen Csivikét etettem a piros etetőből, majdnem utolsó felvonásként. Sajnos este mindkét picikém ragaszkodik hozzá, hogy előbb a tenyeremből egyenek zabot (ezt még közösen), aztán pedig egymást váltva homokot, végül pedig valami magkeveréket. Utóbbiakat már nem a tenyeremből, de a kezemben tartott tálkából. Általában nagy harcok folynak a kezemért, de Csuvika nem csinál cirkuszt ebből : homokot ugyan ő se hajlandó máshonnan enni, csakis a kezemből, de a magocskákért már nem mindig harcol : míg Csivit etetem, ő szépen kiszolgálja magát egy másik etetőből, és előfordul, hogy meg is elégszik ennyivel.

Tegnap azonban nem így történt.

Csivike épp a piros etetőből falatozott, Csuvika pedig többször is ráugrott az edényke másik szélére, hogy ő is pont abból szeretne enni. Ő tényleg szereti a PREMIUM magkeveréket, ami a piros edényben lakik : azt hittem, azt kívánja. Csivinek ez amúgy sem nagy kedvence, gondoltam, hamarabb szabadulok, ha a pirosat visszateszem a helyére, hadd egye Csuvika, Csivikének pedig adom a sárga tálkát a kezemből, mert az abban lévő keveréket ő amúgy is jobban szereti.
Vissza is raktam a piros etetőt (Csuvikával együtt) a helyére, és nyúltam a másikért, hogy majd Csivikét meg abból etetem. Aha ! Abban a szempillantásban ott volt Csuvi is, a sárga tálka peremén ! Vagyis ezúttal ő sem az eleséghez, hanem a kezemhez ragaszkodott : mindegy volt, hogy mit, de feltétlenül a markomból akart enni ő is. Vagy csak egyszerűen abból, amiből Csivike eszik…

Hát így vagyunk…
Egy élet is kevés volna kitanulni a madárlélek rejtelmeit – én meg későn kezdtem.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :