~ Nem mindig bánt engem az én Csivikém. Csak ha rossz napja van. ~

Fogjuk talán a készülődő esőre, meg a fölöttünk vonuló ilyen-olyan kósza frontokra mindazt, amit most el készülök mesélni, hisz az TERMÉSZETESEN nem lehetséges, hogy drága Csivikénk csak úgy magától, természetéből fakadóan változzon időnként házsártos banyává. Ki van zárva !!! Ő ebben teljesen ártatlan, csakis a változékony időjárás, meg a hamarosan megérkező zivatar lehet a bűnös ! Hát tehet arról egy szegény kis madár, hogy érzékeny a frontokra ? Ugye, hogy nem ??? Akkor pedig Csivikére sem szabad haragudni, mert az csak a látszat, hogy önszántából gyötri és kínozza folyton Csuvikát. Valójában egyedül az időjárás felelős mindenért : ha nem lennének frontok, Csivike maga volna a megtestesült szívjóság, béke és önzetlenség. Egyelőre azonban nem az – Csuvika legnagyobb bánatára.

A mese még tegnapi, csak nem volt módom időben megörökíteni, mert kiégett a körte a klaviatúrám fölötti kislámpában, és csak olyan tartalékom volt, ami túl erősen világított, nem tudtak volna aludni mellette a madárkák, hiába voltak el- és letakarva. Így a firkálást kénytelen voltam mára halasztani, mert előbb meg kellett vennem hozzá a gyöngébb égőt a lámpába. Úgy látszik, tényleg vénülök, mert sose volt jellemző rám, hogy bármiből is ne legyen itthon tartalék. Bár éppen most is volt – csak nem olyan, amilyen kellett volna. Ma viszont LED izzót vettem, ami vélhetően túlél engem, így reményeim szerint ezt a problémát örökre ki is lehet pipálni.

Már nem is tudom, hányadik etetésnél történt tegnap, hogy megkezdték a madárkák a zabocska nassolását a tenyeremből, békében és nyugalomban, ahogy kell. Egy darabig ropogtattak, aztán Csivi Boszi egyszer csak úgy találta, hogy mégiscsak túl nagy a zsúfoltság : vagy kicsi a kezem, vagy ők vannak sokan rajta ketten. Mivel az első problémát nem látta orvosolhatónak, az utóbbin volt kénytelen segíteni : egy elegáns csőrcsapással lelökte Csuvikát, és elterpeszkedett roppant elégedetten, hogy így már kényelmesebben elfér a zabszőnyegen. Megdorgáltam persze szívből és igazán, ám ezt Banyácskám meg se hallotta.

Szegény Csuvicsek nem is volt nagyon meglepve : nézett rám méltatlankodva, kicsit sírdogált, de aztán ment a zöld tálkába, hogy megvigasztalja magát a kedvenc eleségével. Tudja már a boldogtalan, hogy Csivike viszonylag hamar bevégzi a nassolást, és ha jóllakott, akkor már általában nyugton marad, engedi őt is a tenyeremről enni. Addig meg jobb a békesség : Csuvi kivárja valamelyik etetőnél szépen, míg nálam is sorra kerülhet végre.

Csak az a baj, hogy ez se szentírás.
Minden attól függ, hogy Csivikének milyen kedve van.

Tegnap éppen olyan volt, hogy nem találta helyesnek Csuvikája koncepcióját. Mi az, hogy eszik ??? Ahelyett, hogy sírna és veszekedne ! Hát ezért lökte ő le, kemény munkával, hogy még csak ne is ordítson ? Csivike nyugtalan lett a nagy nyugalomtól. Előbb csak fészkelődni kezdett a tenyeremben (vagy kétszer sikerült rászólással leállítanom, hisz láttam, hogy mire készül), de aztán nem bírta tovább : ott hagyta a finom zabocskát, és elment rendet csinálni. Leugrott Csuvika mellé – épp csak annyi időre, míg elzavarta őt a zöld edényke mellől. Hogy ezt sikeresen megoldotta, már jött is vissza a kezemre, és csipegetett vígan tovább, mintha mi sem történt volna.

Csuvika alighanem úgy okoskodott, hogy jól teszi, ha eltűnik Csivike látóteréből : gondolta, ha lemegy az alma és körte formájú etetőkhöz (ahol szinte soha nem jár senki, sajnálatosan), ott biztos nem lesz szem előtt, és talán ehet egy kis fénymagot, vagy rágcsálhatja a szépiát. Én is azt hittem, hogy ez lesz a legjobb megoldás – de persze tévedtem, Csuvikával együtt. Ha szegény lovagja üldözéséről van szó, Csivinek a farkán is szeme van, vagy átlát a kezemen – ki tudja ? Mindenesetre Csuvika még szinte le sem ért a szépiához, Csivi már pattant le a tenyeremről, és rohant elüldözni Csuvit onnan is.

Hogy biztos lehessen a sikerben, ezúttal nem is jött vissza, hanem ott maradt a létrán a bal hátsó sarokban, hogy egyszerre tudja őrizni a kalitka mindkét falán az etetőket, nehogy Csuvika esetleg becserkészhesse valamelyiket. Ült a létra tetején, és olyan szerencsétlen, értetlen és bánatos képet vágott, mintha nem is önszántából ment volna oda, hanem valaki kényszerítené, hogy akadályozza meg, akár az élete árán is, Csuvika táplálkozását. Pontosan ugyanúgy, mint Csipikém annak idején, ha rájött a banyaság : Csivilány is láthatóan meg volt győződve róla, hogy ő itt az áldozat, senki más, hisz békésen csócsálhatná a zabocskáját, feje se fájna, ha nem volna ez a problémás Csuvi Gyerek, akire folyton neki kell ügyelnie, mert ha nem teszi, még képes netán jóllakni sutyiban, az ŐŐŐŐŐ magocskáiból.

Ennyi a történet : sajnos elmesélhetetlen. Hogy igazán értsétek, ahhoz látni kellett volna Csivike gondterhelt ábrázatát, ahogy ücsörgött ott, a létra tetején. Annyira édes volt, hogy nem bírtam rá haragudni, hiába bántotta szegény Csuvikát. Képek persze nem készültek a legújabb gaztettről, hisz etetni akartam, nem fényképezni – de talán majd találok a régi képek között olyat, ahol Csivike szintén a sarokban ücsörög, hogy lássátok, hova kell őt pontosan elképzelni.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :