~ A Mami szerint szörnyűségesen nagyok voltak már a karmocskáim, le kellett vágatnunk őket ~

Jelentem : szerencsésen megúsztuk a mai napot, túléltük az egyik legszörnyűbb csapást, ami érhet minket : nevezetesen azt, hogy meg kellett látogatnunk a doktor bácsit. Nem mintha nem szeretnénk őt eléggé, vagy nem találkoznánk vele szívesen – csak hát sajnos nem barátkozni járunk oda, és amiért megyünk, az távolról sem olyan kellemes, mint előtte-utána-közben a beszélgetés. A madárkáknak meg még csak ennyi se jut – bár valamit ők is érzékelhetnek a dologból, mert nagyon is kinyílt a kis csőrük, élénken részt vettek a szárnyatlanok társalgásában, miután már mind a ketten kiszabadultak végre a doktor bácsi markából. Addig meg se szólaltak (nem csak a rendelőben, hanem a hosszú úton se), ám ahogy visszacsukta őket Miklós a szállító ketrecükbe, rögtön tudták, hogy túl vannak a nehezén, és több csapás már vélhetően nem éri ma őket. Ettől rögtön jobb kedvük kerekedett, és mondták ők is a magukét nagy hangon, a maguk papagáj-nyelvén, míg mi egy pár szót beszélgettünk.

Szegény kicsi kincseim szenvedései már tegnap este elkezdődtek : rácsimpaszkodtak mindketten a pici kis lifegőre a kalitkában, és fél perc alatt nyakig merültek a játékba – engem meg a frász tört ki hirtelen, hogy Csuvika iszonyatos karmai bele fognak akadni a spárgába, és tán még lábát is töri majd szegény madár, ahogy megpróbálja kirángatni belőle. Ez mindenképpen tragédia lenne, rám nézve meg mindenképpen nagy szégyen – de pont karomvágás előtti napon különösen az. Nem vágytam kipróbálni, hogy lehet-e ekkora pechem : inkább odébb hessentettem szegény picikéimet, és sürgősen leszereltem a lifegőt, mielőtt baj lesz belőle. Amúgy is kiszedtem a kalitkából minden olyasmit már az este, ami netán balesetet okozhat a ma délelőtti kergetőzésnél, amikor próbálom befogni őket.

Hogy mit szóltak az én drágáim a lifegő eltűnéséhez, azt nem tudjátok elképzelni, hiába is mesélem. Azt hitték szegénykéim, hogy büntetésből vettem el tőlük a kedvenc kis játékukat, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy nem csináltak a világon semmi rosszat. Magyaráztam nekik, hogy szó sincs büntetésről, csak Csuvika lábait féltem a spárga csomóitól, de mire ma visszajövünk a doktor bácsitól, meglesz újra a lifegő – nem értették, hisz ilyen bonyolult közléshez nincs közös nyelvünk. Csak azt látták, hogy a lifegő eltűnt – és vele együtt eltűnt a jókedv is a kalitkából. Ültek szegénykéim hang nélkül és tanácstalanul, teljesen magukba roskadva : bámulták a lifegő üres helyét, és épp csak a könnyeik nem potyogtak, annyira földhöz vágta őket ez a váratlan merénylet a legkedvesebb játékuk ellen. Majd’ megszakadt a szívem értük, de ha Csuvika körme beleakad a lifegőbe, az sokkal nagyobb tragédia lett volna, mint a búslakodás, így kénytelen voltam következetesnek maradni, noha nehezemre esett.

Délelőtt aztán érték nagyobb csapások is szegény pindurkáimat, mint a kedves lifegő eltűnése. Hogy nem jöhet ki a kalitkából mindjárt ébredés után, az Csuvikának olyan tragédia, aminél nagyobbat alighanem el se bír képzelni magának. Márpedig ma épp ez történt vele – és persze Csivikével is, de őt a bezártság nem viseli meg különösebben. Nem győztem észnél lenni a kalitka reggeli takarításánál és átrendezésénél, mert Csuvika nem az a madár, aki szófogadóan tudomásul veszi, hogy ezt vagy azt most nem szabad csinálnia. Nagyon is résen volt a kislegény, és mindenáron igyekezett megtalálni az alkalmat a menekülésre – mert azt nyilván sejtette, hogy ha mindjárt reggel be van zárva, abból neki nem sülhet ki semmi jó. Ebben aztán igaza is lett.

Hogy be kell majd fognom őket, attól a tudattól már napok óta rosszul voltam. Iszonyatosan félek, hogy bajt okozok nekik, hisz törékenyek, mint valami kis karácsonyfadísz, ugyanakkor fürgék és ügyesek, én meg ügyetlen vagyok, lassú és vaksi. Az ide-oda cikázásukat szinte nem is tudom követni szemmel, miközben kergetem szegénykéimet a kalitkában. Mert igaz ugyan, hogy néha szeretnek a kezemen táncikálni és a tenyeremről enni – de megmarkolni nem hagyják magukat, csak erőszakkal. Én meg nagyon nehezen viselem, ha olyasmit kell tennem, amivel a frászt hozom rájuk. A hullámos hajlamos az infarktusra, Csuvikám pedig amúgy is egy roppant sértődékeny, érzékeny és akaratos kis lélek : belehalhat a befogásba úgy is, hogy nem okozok neki semmilyen sérülést, csak halálra rémítem, szó szerint. Így aztán nehéz úgy állni a madárvadászathoz, hogy nem lesz semmi baj, menni fog
Attól viszont a madárkáim is csak még nehezebben viselik a saját félelmüket, hogy érzik bennem az enyémet. Ily módon egymást kergetjük egyre fokozódó pánikba.

Ehhez képest ma két perc alatt túl voltunk az egész cirkuszon. Szinte pillanatok alatt levadásztam előbb Csuvikát, aztán Csivikét. Nem adta könnyen magát egyik se : Csuvika is úgy csípte a tenyeremet, mintha tojócska lenne, nem pedig hím. De bántam is én a kezemet ! A csípéseket tűrni kell – lényeg az, hogy sikeresen bevarázsoltam mindkét kis áldozatomat a szállító ketreckénkbe. Részemről ezzel túl is voltam a nehezén – bár persze azért az se mindegy, hogy sikerül-e magát a nyisszantást baj nélkül túlélnünk. Csivikém kétszer is tett már látogatást a galérián, kiszökve Miklós Doktor kezéből, Csuvika pedig a Jász utcában adta elő ugyanezt, galéria nélkül – vagyis föllélegezni mindig csak akkor lehet, amikor mindketten visszakerülnek a ketrecbe, megkurtított karmokkal. De azért az én szerepem mégiscsak véget ér a befogással, úgyhogy mázsás kövek gördülnek le rólam, ha sikerült abszolválnom ezt a feladatot.

Miklósnak sem adták könnyen magukat a madárkák, aztán pedig kóstolgatták szorgosan a doktori kezet, miután mégiscsak a markába kerültek. Századszor látom (hisz az eredeti madárkáimmal gyakran kellett mennünk csőr- és karomvágásra), mégis mindig újra csodálom Miklós Doktor fantasztikus ügyességét. Egyik kezében tartja a madarat, jól megtámasztva, biztonságban, hogy a madárnak is kellemes legyen ; ennek a kezének két ujjával fogja meg a madárka ujjacskáit egyenként, a másik kezével meg vagdossa a karmokat. Mindezt lazán és jókedvűen, mintegy mellékesen, beszélgetve közben a markában lévő kis pácienssel meg a gazdival. Ma megint volt bent nála két tanuló, nyilván leendő állatorvosok, akik árgus szemekkel figyelték a nyisszantós varázslatot – de valahogy nem is hiszem, hogy meg lehet ezt tanulni. Erre alighanem születni kell… Biztos nem véletlen, hogy oly kevés a madaras orvos.

Csivikém sem úszta meg, noha őt inkább csak társaságnak vittem, meg azért, hogy ne kelljen itthon hagynunk egyedül : ő is megkapta a maga manikűrjét, sőt (legnagyobb csodálkozásomra) neki a csőréből is akart vágni Miklós egy picit. Ez a lehetőség meg se fordult a fejemben : Csuvika csőre miatt szoktam aggodalmaskodni, de Csivién még soha nem vettem észre semmi gyanúsat. Miklós meg mégis Csuvikáét ítélte tökéletesnek, és Csiviét találta hosszúnak. Vagy talán inkább olyan furcsán elvékonyodottnak, a hegyénél. A kurtításba egyelőre nem egyeztem bele, mert tartok tőle, hogy ha most elkezdjük, vérszemet kap az a csőröcske, és annál jobban fog nőni. Legalábbis több helyen így olvastam : hogy nem jó elkezdeni sem a csőr, sem a karom vagdosását, mert ha egyszer elkezdjük, soha többé nem lehet már abbahagyni, illetve egyre gyakrabban kell majd vágni. (Csupikámmal volt is módom tapasztalni, hogy ez mennyire igaz – bár nála valószínűleg valami májbaj okozta a rendellenes szarunövekedést. Négyéves koráig semmi gond nem volt vele, addig nem is látta őt állatorvos.) Miklós Doktor hagyta magát lebeszélni : ha tényleg feltűnően növekedni kezd Csivikém csőröcskéje, úgysem kerülhetjük el a vágatást – de amíg nem okvetlenül szükséges, nem szeretném elkezdeni. Csak meg ne bánjam később...

Amúgy a madárkáim nagyon meg lettek dicsérve. Átnézte őket Miklós tetőtől talpig, ha már úgyis a kezében voltak : még a kis fülüket is ellenőrizte, a szájukba is belenézett. Pocakjuk, szárnyacskájuk, gerincük, mindenük végig lett tapogatva, meg lett vizsgálva – eredménynek pedig az jött ki, hogy jó kondiban lévő, teljesen egészséges madaracskák.
Se kövérek, se soványak, pont jók.
Csivikére külön rákérdeztem, mert őt néha kissé túlsúlyosnak látom, és kaptam is már róla ilyen megjegyzést – de Miklós csak nevetett. Egyből eltalálta, hogy biztos csak fényképen látta, aki kövérnek mondta, a képnek meg nem lehet hinni, mert a valóság sokszor egészen más. Csivi pocikája külön is át lett tapogatva, de nem talált rajta semmi gyanúsat a doktor bácsi. Tojás sincs benne, hála Istennek.

Hazafelé már ugrándozva jöttünk – volna, ha nem lenne hatkilós a szatyor, amiben az ikerszállító ketrecet cipelem. Picinyke hőseim is föléledtek szépen : odafelé a hangjukat se hallottam egész úton, visszafelé meg  már nem győzték mesélni a világnak, hogy micsoda nagy megpróbáltatáson vannak túl éppen.

Az Astoriánál már esett az eső, mikor leszálltunk a 47-es villamosról, az Örsön viszont azt hittem, hogy éppen hazaérünk szárazon, mert idáig még nem ért el a zuhi. Aztán mire kimásztunk az aluljáró másik lukján, kiderült, hogy dehogynem. Pont akkor kezdett el esni, sőt pár perc múlva zuhogni. Így esőben gyalogoltuk le a magunk kis kilométerecskéjét hazáig, de ez nemigen zavarta egyikünket sem, mert én imádom az esőt, a pincurkáim szállítójának meg külön esernyője van. Sok más egyéb mellett egy hatalmas nejlonzacskóba is bele van pakolva a kartondoboz, ami a ketreckéjüket óvja a széltől és a huzattól, így hó vagy eső esetén nem kell mást tennem, mint rájuk igazítanom a nagy zacskó (egyébként letűrt) oldalát. Most is így történt, nem áztak meg a szárnyaskáim, csak én, aki ezt egyáltalán nem bántam.

Ezen is túl vagyunk tehát – lehet hátradőlni és pihegni.
Legközelebb majd úgy december közepén lesz aktuális a manikűr Csuvikának – remélem, addig nem kell szaladnunk a doktor bácsihoz, semmi soron kívüli bajjal.

 (2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :