Reggel, ahogy levettem az éjszakai takarót a madárkákról, egy icipici pókocskát láttam szaladni a kalitka alatti tálcán. Azonnal el is könyveltem, hogy a mai napra keresztet vethetek, mert egyszer azt olvastam egy cseh író valamelyik könyvében, hogy a reggeli pók szerencsétlenséget jelent. Állítólag nem vagyok babonás, de azért az ilyesmit nem bírom nem megjegyezni, mert imádok rosszat sejteni és folyton rettegni.

Úgy tűnik azonban, nálunk másképp tanulták a pókok, és nem tudnak róla, hogy reggel bajt kell hozniuk, mert ez a kis pókgyerek rosszat még nem csinált eddig (pedig már nem sok van hátra a napból), örömet viszont annál többet hozott.

Aki nézegeti a kommenteket is, nem csak a meséket, láthatta, hogy az ághiánnyal kapcsolatos sirámaimra ketten is reagáltak Blogocska új ismerősei közül : egyikük még tegnap ajánlott szőlővenyigét fűzfaágak helyett, másikuk ma reggel örvendeztetett meg azzal, hogy mondott nekem egy BKV-val elérhető, jó kis fűzfa-lelőhelyet. Ezen annyira felbuzdultam, hogy nekiültem rögtön tanácsot kérni venyige-ügyben is.

(„Blogocska új ismerőseinek” tulajdonképpen én vagyok az új ismerőse, mert én csöppentem idegenként egy nagyon kellemes kis társaságba, amikor rákerestem a haldokló FREEBLOG nevére, nem sokkal a föléledése előtt. Egy akkori bejegyzés címe kapcsán Andi barátkozós blogjában találtam magam, aztán ott ragadtam.)

A mérgező növények listájában ugyan nem találtam a szőlőnek semmilyen alkatrészét, de azért biztos nem voltam benne, hogy adhatom a venyigét a madárkák feneke alá, hisz nem lehet tudni, hogy teljes-e az a lista. Az volt gyanús, hogy soha, sehol nem olvastam és nem is hallottam, hogy papagájnak venyigét adtak volna. Pedig ha nem árt nekik, ennek is szerepelnie kéne a veszélytelen, rágható ágak felsorolásában.

Megkérdeztem levélben Legszakértőbb Szakértőmet, és ebből lett a nap igazi öröme : délutánra már meg is jött a válasz, ami önmagában is ritka szerencse, mert Sándor igen elfoglalt ember, nem ül folyton a gépnél, sőt sokszor napokig sem jut hozzá. Ma meg mégis megtalálta a levelemet szinte azonnal, és rögtön reagált is rá. A gyors válasznál már csak annak örültem jobban, amit írt benne.

Azt írja Sándor, hogy náluk a szőlő leveleit a fácánok, a venyigét pedig a rágcsálók eszik meg, mert élnek ám négylábúak is abban a csodálatos MADÁRKERT-ben, nem csak tollas gyönyörűségek. Én nem tudtam, hogy a kertnek saját szőlője is van, de így még sokkal megnyugtatóbb a válasz, hogy napi rutin és tapasztalat alapján íródott. Ha Sándornál nem árt a szőlővenyige az állatoknak, akkor nem fog ártani nálam se.

Így aztán nem akármilyen nap ez a mai, mert alighanem örökre megoldódott a legnagyobb gondom : nem muszáj már a fűzfavesszőkhöz ragaszkodnom (bár tartok tőle, hogy továbbra is az marad a kedvenc), hisz a venyige számomra könnyebben elérhető : ha jól emlékszem, Gabó barátnőm telkén is van szőlő, biztos hoz venyigét szívesen. És persze örömmel fogadjuk Andi felajánlását is.

Örök hála és százezer köszönet a pompás ötletért : hét éve vannak madárkáim, de sose jutott eszembe sem nekem, sem a szőlőtulajdonos barátnőmnek, hogy venyigén is ücsöröghetnének, nem muszáj alma- vagy körteágat, meg fűzfákat vadászni. Hogy nekem nem jutott eszembe, az nem csoda : igazában csak ma láttam, hogy hogyan is néz ki a szőlő venyigéje, idáig fogalmam se volt róla, hogy tisztára olyan, mint a faág.

Úgyhogy az ágak gondját ki lehet pipálni. Meg fogom keresni a rengeteg fűzfát is Budán, amit Stali javasolt – bár ez még igényel némi lelki felkészülést részemről, mert eléggé félek a mászkálástól, pláne idegen helyen. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rá tudom szánni magam, hisz a fűzfa nyilván akkor is megmarad verhetetlen kedvencnek, ha beválik majd a venyige. Remélem, szeretni fogják azt is.

*

(Ha rágni netán nem óhajtják, az se baj : attól még ülőbotnak nagyon jó lesz.)

*

(2013)

(A rövid időre föltámadt FREEBLOG-ból átmentve)