Mondhatom, jól megünnepeltem a Madármamivá válásom hetedik évfordulóját !
Tiszta szégyen ! Fél tizenkettőkor kegyeskedtem fölébredni „reggel” : másnál akkor már fél egy volt, mert nálunk ugyebár nincs átállítva az óra. Fél négykor keveredtem végre ágyba az éjjel : ha így számolom, nem is aludtam olyan sokat.

Ezt tették velem a madaras betűk, amikkel napok óta kínlódtam (illetve dehogy kínlódtam : imádom ilyesmin törni a fejem, minél reménytelenebb a siker, annál inkább) : fejembe vettem, hogy nekem SAJÁT gördülő felirat kell ide, az oldal aljára, mégpedig olyan betűkből, amiket a saját madárkáim képecskéi díszítenek.

Többnapos munka után, az este már a finisben voltam – csak éppen pont a lényeg nem akart sikerülni. Én meg bele is haltam volna, ha föl kell adnom, mikor már majdnem célhoz értem. Így esett, hogy ráment a fél éjszakám a Nagy Műre – aminek aztán egyenes következménye lett a mai délelőtt sajnálatos elvesztése.

Pedig mit szekáltam annak idején egy szintén madaras barátnőmet, hogy képes a szegény szárnyast az állandó későn kelésével kínozni ! Én akkor még dolgoztam : el se bírtam képzelni, hogy lehet délig aludni, mikor az embernek madara van, akit nyilván igencsak megvisel a hosszúra nyúlt éjszaka és a rendszertelen élet.

Aztán ez lett belőle : kiderült, hogy én se vagyok jobb gazdi, mint a folyton korholt barátnőm. Pedig a véleményem ma is változatlan : ha igazán szeretném szegény kis árváimat, nem csak a szám járna itt a blogban, nem engedhetnék meg magamnak ilyen lazaságot, még kivételes esetekben sem, semmilyen okból.

Ráadásul nem is lett igazán jó a felirat : ilyen piciben nem érvényesülnek eléggé a betűk mellett a madárkák, mert az átlátszóvá tétel sokat rontott a képek minőségén. Pedig nagyban szuper jók voltak ! Majd talán beteszem ide őket kicsit nagyobb méretben, hogy lássátok - a megoldáson pedig tovább töröm a fejemet.

Hát így jártunk – így aztán ez a nap (is) az ördögé lett.

Pedig ünnepelnem kellett volna, ha máshogy nem, hát lélekben : épp ma hét éve, 2006. október 20-án hoztuk haza a barátnőmmel Gyálról életem első madárkáit, Csipikét és Csupikát. Milyen tündérek voltak, édes Istenem – és mennyi butaságot csináltam körülöttük, hiába készültem a fogadásukra hetekig, hitem szerint alaposan. Bárcsak elölről kezdhetném – de hát a tanulópénzt biztos meg kéne fizetnem akkor is, sajnos.

Most már csak a sírocskájukat díszítgethetem a különféle ünnepeiken – ám ezúttal még az is elmaradt, pedig vettem hozzá ezt-azt a napokban. Elvitte a sírrendezést is a madaras felirat, meg persze a melegfront és a napsütés, ami engem mindig a földhöz vág, és elveszi a kedvemet mindenféle tevékenységtől.

Szegény pindurkáim a napsütést nem bánnák, sőt nagyon is örülnek neki – viszont alighanem elegük van a hosszúra nyúlt éjszakákból, meg abból is, hogy napközben többnyire csak a hátamat látják belőlem, az egérre görnyedve, fejjel beleveszve a monitorba. Egy rendesebb Szárnyatlan Mami nem így viselkedik a madárkáival.

Csuvi Gyerek érdekes szokást vett föl mostanában (pedig rajta aztán igazán nem látszik, hogy bármit is jelentene számára a személyem vagy a társaságom : ő csak használ engem, mint a többi berendezési tárgyat) : napok óta figyelem, hogy ha eltűnök a látóteréből, szinte rögtön hazamenekül a ketrec biztonságába.

Először csak az tűnt föl, hogy nem az ágakon várnak, ha hazaérek a vásárlásból, hanem bent búsulnak a helyükön : eddig erre sosem volt példa, hacsak nem esett az eső. Most viszont ez lett az új rend – sőt újabban akkor is hazarepül Csuvika, ha a konyhában vagy a fürdőben több időt töltök, mint amennyit szerinte kéne.

El nem tudom képzelni, mi történt szegény kis bolondommal, amit én nem vettem észre, hisz idáig az volt a jellemző, hogy reggel kirepült, és sokszor lefekvésig haza se nézett a kalitkába. Most meg úgy látom, hogy Ő Urasága körülbelül egy cigarettányi időre van hitelesítve : ha annál tovább maradok távol valahol, máris menekül haza. És persze viszi magával Csivikét is, aki amúgy is gyávább, mint ő.

Aztán ha előkerülök, Hős Vitézem abban a szempillantásban kirepül ismét, hisz amúgy egyáltalán nem szeret a ketrecben ücsörögni. Csivike jól elfoglalja magát ott is, de Csuvi mozgékonyabb, neki nem elég a kalitka. Hogy mitől ijedhetett meg a szekrény tetején, amitől most nekem kéne megvédenem, fogalmam sincs.

Mindenesetre szívmelengető, hogy immáron Csuvika is igényli a társaságomat, még ha számomra rejtélyes okból is. Ezek szerint mégiscsak több vagyok, mint egy gigantikus méretű zabos tálka, és bízik is bennem Kékséges Hercegem, ha a jelenlétem biztonságot ad neki. Hogy milyen bajtól védem meg, azt csak ő tudja.

*

FILMECSKE : Almapusztító 13. 10. 19.

http://indavideo.hu/video/Almapusztito_131019

(2013)

(A rövid időre föltámadt FREEBLOG-ból átmentve)