Csuvi Gyerek tegnap este úgy döntött, hogy unja már a madáremlékezet óta létező, mindig változatlan napirendünket, és saját hatáskörében megpróbált változtatni rajta, a maga ízlésének megfelelően. Mert hát hova van az előírva, hogy egy kismadárnak mindig óramű pontossággal kell működnie, és hónapszámra mindent pontosan ugyanúgy csinálnia, minden áldott nap, még akkor is, amikor éppen egészen máshoz van kedve ?
Így aztán másképp alakultak az esti szertartásaink, mint ahogy én elképzeltem – bár végül épp ennek köszönhetően kerültek ugyanakkor ágyba a madárkák, mikor egyébként is szoktak. Én viszont azt hittem, kivételesen sikerül kicsit korábban lefektetnem őket, és erősen zokon vettem, hogy Csuvika miatt mégsem így lett.
Csivike rég bent lustálkodott a kalitkában, amikor már közeledett az esti nassolás és takarítás ideje, Csuvika pedig szokatlanul hamar, már nyolc óra körül hazarepült az ágak magasából. Ugrottam is rögtön, hogy rázárjam az ajtót, gondolván, hogy ha újra kirepül, ki tudja, mikor támad kedve ismét hazajönni. Előre örültem, hogy kivételesen időben, már fél tíz körül túl leszünk az esti műsorunkon, utána pedig már enyém a világ. Ember tervez, madár végez – mindenesetre hatalmasat tévedtem.
Egyszer már eljátszotta velem Csuvika (talán nem is olyan régen), hogy fittyet hányt az előírásokra és galádul kirepült az esti takarítás kellős közepén – de sem azelőtt, sem azóta nem vetemedett ilyesmire bő tizennégy hónap alatt, úgyhogy valahogy meg se fordult a fejemben a szökés lehetősége, mint kivédendő veszély
Csuvikám fejében viszont igenis megfordult, sőt nem is állt meg a puszta gondolatnál a drága. Fölfalta a kezemből a szokásos, esti zabocskáját, aztán huss – mire én leraktam a zabot, hogy marokra fogjam a homokos edénykét helyette, Csuvika már vígan fönt kukorékolt a szekrény tetején, hogy ő még egyáltalán nem szeretne aludni, szerinte jár még neki egy kis röpködés, mert jóval hamarabb zártam be, mint máskor szoktam.
Igazában mindegy lett volna, hisz bőven időben voltunk – csakhogy én addigra már eléggé beleéltem magam a korai lefekvés tervébe, meg egyébként is emberevő hangulatban voltam az októberi nyár meg az átkozott napsütés miatt, amitől csatakosra izzadtam vásárlás közben, és azóta is a guta ütögetett a melegtől.
Így nem volt humorom a helyzethez és Csuvikához : legszívesebben kitekertem volna azt a szép fehér nyakát. Csakhogy ehhez kissé magasan volt Ő Urasága – és nem is mutatta legkisebb jelét sem annak, hogy valaha is alább akarna szállni az ágai biztonságából. Minél jobban veszekedtem vele (akkor még nem komolyan), ő annál vidámabban trillázott. Hiába villogtattam rá a vakut, most ettől sem akart elmenekülni.
Adódott volna a lehetőség, hogy közben Csivikét nyugodtan megetessem (hátra volt még a homok és az imádott PRESTIGE PREMIUM), hisz ha együtt esznek, abból úgyis csak a veszekedés jön ki mindig – ám Csivike nem hajlandó Csuvika nélkül enni. Ha jelen van, elzavarja, viszont ha nincs jelen, keservesen sír utána.
Mit volt mit tenni : kénytelen voltam újra bekapcsolni a gépet, hátha attól hazajön Csuvika, hogy leülök a helyemre. Közben már egy cigit is elszívtam, az se használt – pedig újabban akkor is vissza szokott jönni a kalitkába, ha eltűnök a szobából. Igaz, ahhoz hosszabb időre kell eltűnnöm – és főleg nem azzal a céllal, hogy Csuvikát hazacsalogassam. Ő is nagy pszichológus, pedig neki nincs túl sok kapcsolata velem.
Ez a koncepció végül is helyesnek bizonyult, bár elég sokáig kellett a gép előtt ücsörögnöm (persze tűkön és a gutaütés határán), mire Makrancos Hercegem tényleg hazavonult. Minél mérgesebb voltam rá, ő annál vidámabban dalolgatott magának : ilyen jókedvű, dallamos nótázást talán még nem is hallottam tőle soha.
Mire végre ismét fogságba ejtettem, rég elment a kedvem a szokásos esti műsorunk hátralévő részétől, pedig a java még bőven előttünk állt, hisz Csuvika mindjárt az első felvonásnál megszökött. Csivikét kezdtem a homokkal etetni, aztán a PREMIUM-mal is, Csuvikát pedig elhessegettem, valahányszor ráugrott a tálka szélére. Közöltem vele, hogy csavargóknak nem jár a kényeztetés, egyen a tálkákból egyedül, ha úgy gondolja.
Persze tudtam, hogy ilyesmivel nem lehet büntetni egy madarat, hisz magocskát még csak-csak, de homokot magától biztosan nem eszik Csuvika, márpedig az kell az emésztéséhez, másképp megbetegszik. Ugyanezt vélhetően tudta Csuvika is, mert rá se hederített a szidalmaimra : ha ötször elzavartam, hatszor jött vissza.
Kicsit se rémült meg attól, hogy haragszom rá : olyan vidáman magyarázott továbbra is, mintha éppen dicsérném, nem szidnám. Bezzeg Csivikém nagyon is értette, hogy miről van itt szó – vagy legalábbis érezte bennem a dühöt. Nem győztem vigasztalni szegénykémet, hogy nem rá vagyok mérges, mert teljesen magába roskadt és elbúsult attól, hogy Csuvikával veszekszem, és így elromlott az estéink megszokott hangulata.
Bezzeg Csuvikáé nem romlott el ! Kimentem elszívni egy cigit, miután Csivikém etetésével végeztem : a konyhában is végig hallottam, hogy Csuvika mondja a magáét ezerrel, és egyáltalán nincs megijedve attól, hogy ő most nem kap enni a kezemből. Nyilván meg se fordult a fejében, hogy ilyesmi tényleg előfordulhat.
Igaza is lett, mert persze nem vetemedtem akkora gonoszságra, hogy a finom vacsora megvonásával büntessem a kis gazembert – pláne, mikor valószínűleg nem is tudja, hogy mi rosszat csinált. Hiszen ő csak röpködni szeretett volna még egy kicsit, ami máskor egyáltalán nem számít bűncselekménynek. Alighanem most se számított volna, ha nincs ez az istenverte őszi meleg, ami engem még a szokottnál is házsártosabb hárpiává tesz.
Ma aztán visszakapta a kölcsönt Ő Urasága, bár nem szándékosan : fogságba ejtettem szegénykémet abszolút szokatlan időben, a fél hatos vacsora után, hogy végre el tudjam intézni a porszívózást. Előbb kellett volna, de hát reggel óta egyszer se vonultak haza a madárkák, nem tudtam hamarabb bezárni őket.
*
*
(2013)
(A rövid időre föltámadt FREEBLOG-ból átmentve)
Új kommentek