*

Nézzétek csak, mit találtam ki az esti almaevéshez !  Felöltöztettem az almás edényke drótból készült kampóit, hogy se a madárkák lábait, se az én kezemet ne tudják fölsérteni. Rondának ronda ugyan, de csak addig van használatban, míg a picinyeim a kezemből falatoznak – és a biztonság fontosabb, mint az esztétika.

Sajnos nagyon kezdenek elterjedni ezek a drótkampós etető edénykék, pedig buta ötlet és balesetveszélyes. Praktikusnak talán praktikus, mert égnek álló drótokkal árulják, és mindenki úgy hajlíthatja meg őket, ahogy a kalitka rácsainak vastagsága kívánja – de több jó aztán nincs is bennük. A drótok rozsdásodnak és szúrnak : ha a madárka megnyalogatja őket (márpedig miért ne tenné), biztosan nem válik javára. A kalitka sem áll mindenhol fal mellett, és a lakók kívül is mászkálhatnak rajta : ha beleakad a lábuk a szúrós (netán már rozsdás) drótba, rögtön kész a baj.

Méretre és fazonra viszont nagyon is jó nekünk ez az edényke, úgyhogy a hibái ellenére is megvettem, talán valamikor a nyáron. Mindig sajnáltam a sok kidobott almát, mert korábban a nagy etetők valamelyikében szervíroztam azt is, de persze a tizede sem fogyott el soha. Telerakni viszont muszáj volt, mert másképp nem lett volna kényelmes a madárkáknak, pláne, ha egyszerre ketten esznek belőle.

Kifejezetten vadásztam olyan edénykére, már hosszabb ideje, ami elég hosszú ahhoz, hogy kétfelől el lehessen érni a két középső botról, de a mélysége csak fele vagy harmada a meglévő etetőknek. Nagyon örültem neki, amikor rátaláltam az ÁRKÁD állatos boltjában – viszont azóta is törtem időnként a fejemet, hogy hogyan tehetném biztonságossá, mert úgy tartani nem tudom a madárkák elé, hogy lefogjam rendesen mind a két kampóját. Meg persze a saját ujjaimat is féltem, ha nem is annyira, mint a pindurkáimét.

Hogy miért kell marokra fognom egy fölakasztható etetőt ?
Hát mert alig elkényeztetett madárkáim másképp nem kérik az almát !

Vacsoraosztás körül szoktam elkészíteni nekik, ha tálkából, apróra vagdosva kapják : ez délután fél hat. A lefekvéshez való készülődés kezdete pedig nagyjából este fél kilenc : addig az alma bent lóg a zabos edényke helyén. Azt hiszitek, eszegeti valaki ??? Csodaszámba megy, ha véletlenül igen. Ilyenkor ugyan még vígan röpködnek a gazfickók, de időnként hazaugarnak körülnézni, vagyis lenne módjuk almát enni, ha kiszolgálnák vele magukat.

De persze nem szolgálják – illetve csak nagyon ritkán. Azt lesik, hogy mikor állok föl a gép mellől vagy a rekamiéról, ha pedig megteszem, azonnal felsorakoznak a két középső boton, egymással szemben, és vállvetve böködnek lefelé a kis csőrükkel, hogy oda kérik a finom almácskát, lehetőleg sürgősen, mert nagyon megéheztek.

Ezért akartam valami védőt kreálni a kampókra.

Először a gyöngyök jutottak eszembe, mert az is fontos, hogy egyetlen mozdulattal (vagy kettővel) föl lehessen tenni, le lehessen venni azt a leendő valamit, hisz csak addig kell, amíg az etető a kezemben van. De persze a gyöngy nem jó : ha olyan pici, hogy rászorul a drótra, bekerülhet a madárkák csőrébe is – annak meg a gondolatától is kiráz a hideg. Ha pedig nagyobb a gyöngy, leesik a drótról, vagy eleve rá se fér, mert ugye keskenynek is kell lennie. Szóba jöhetne még szivacs vagy radírdarab, netán táblagyurma, ha csak a kezem akarnám védeni – de Isten ments, hogy a kíváncsi csőröcskék ilyesmivel találkozzanak !
Eszembe jutott a villanydrótokat burkoló kis műanyag csövecske is, de olyanom meg nincs itthon, vagy ha van is, túl sokat kéne rámolni az előbányászásához.

Így jött aztán a nagy ötlet, a hullámpapír. Abból van itthon bőven, hála a kacatimádó lelkemnek, egész pici darabkáktól az óriás konvektoros dobozokig, mert ugyebár sose lehet tudni, mi mire jó, és mikor lesz még rá szükség. A hullámpapírba tényleg egy mozdulattal bele lehet döfni a kampókat, és le is lehet szedni ugyanúgy, pillanat alatt. A madárkáknak pedig semmi bajuk se lesz, ha véletlenül meg is csipkedik egy kicsit.

Vagdostam mindjárt vagy tízet, hogy egy időre erről is le legyen a gond – aztán az elsőt mindjárt föl is avattuk. Nem mondom, hogy nem volt némi gyanakvás a tündéri kis gombszemekben, sőt Csivikémében még egy kis rémület is – de aztán Csuvi Lovag halált megvető bátorsággal nekiveselkedett a falatozásnak, és ezt már Banyácskám se nézhette tétlenül, mert az irigység nagyobb volt benne, mint a papírtól való félelem.

Persze azért tiszteletben tartották azt az Ismeretlen Valamit, hisz ma láttak ilyet életükben először. Így az edényke szélére ezúttal nem ugrott föl senki, pedig szerintem kényelmesebb lett most, hogy a papír jóval szélesebbé tette. Csak azt kell majd mindig ellenőriznem, hogy sehol ne legyen éles a karton széle.

Pár percig tartott csak az idegenkedés, utána ugyanolyan jóízűen lakmározták az almát, mintha semmi szokatlan nem volna mögötte. Úgyhogy ma nem éltem hiába.

*

*

(2013)

(A rövid időre föltámadt FREEBLOG-ból átmentve)